Fővárosi Lapok 1865. december (276-299. szám)
1865-12-07 / 281. szám
hogy rangfokozatok vannak, hogy egyikünknek több becsülete van a világban, mint másikunknak. Azóta mindig azon töprenkedtem : menyit érek hát én tulajdonképp ? Vesztemre nem sokára megtudtam. Zsarnokunk, a víziszonyban szenvedő kéz egyszerre köztünk termett, s engem vaktában kiragadott társaim közül, mielőtt elbúcsúzhattam volna tőlök. Azonban úgy látszott, hogy nem örömest válik meg tőlem, addig fogdosott esetlen ujjával, hogy majd roszul lettem tőle, s végre kíméletesen tett egy pékmester asztalára. — Ahá ! — gondolom magamban — valahára megtudom, hogy menyit érek. — A pékmester egy kis barna kenyeret vett elő, ugyan kicsit és barnát, s azt oda nyújtotta a mozsdátlan kéznek, melyet gazdája azonnal kivitt a boltból. Eleinte azt gondoltam, hogy a pékmester tévedett, s utólagosan ad még egyet mást a vízzel ismeretlen kéznek, de hiába vártam, volt gazdám nem tért többé vissza, a pékmester pedig megvetőleg dobott egy fiókba. — Lehetséges-e? Tehát csákányi értékem van, mint egy darabocska kenyérnek ! Csak legalább egy fokkal nagyobb és két fokkal fehérebb lett volna ! — Szerettem volna elpirulni, de ez a vigasztalásom sem lehetett, miután amaz átkozott gépezet örökre elpirított. Az egészből csak anyi hasznom volt, hogy egy lealázó tapasztalattal gazdagabb lettem. E keserű gondolatoktól szabadulandó, új környezetemet vettem szemügyre. A fiók fenekén, hol egyenkint, hol tömegben különféle pénzdarabok hevertek szétszórva.A többséget mi krajcárok képeztük, fájdalom meganyi áldozata cynikus kezek érintésének, mind barnák és fénytelenek, s a felett némelyikek átlyuggatva, vagy összevissza hajtogatva. Az utóbbiakat púposoknak, nyomorékoknak csúfolák a többiek, mely csúfolkodás fellázította az én jobb érzékeimet. El is neveztek nyálas urfinak, meg fertálymágnásnak, s jobban esett a lelkeknek, ha fényes topánjaimra hághattak. Utálattal fordultam el tőlök, és egy szögletbe húzódtam, hol addig egy másik férfi egyedül kuporgott. Örvendetes meglepetés fogott el e laktárs láttára. Alig hittem szemeimnek ! Tehát nem én vagyok az isten legcsekélyebb teremtése, hanem vannak nálam értéktelenebbek is! Mert a zug előbbi lakója alig volt felényi mint én, s mellé még oly vékony és sovány, hogy majdnem keresztül lehetett rajta látni.— „Nem szabósegéd ön ?“ — kérdem hirtelen. — Az jéghidegséggel nézett rajtam végig s büszkén válaszolt : „Félkrajcár vagyok !“ — Ezzel hátat fordított , de én mintha ujjászülettem volna. Csak fél, s mégis mily büszke . Miért búsulnék tehát én, aki egész vagyok ? — E pillanatban elhatároztam magamat, hogy mindig büszke leszek magamra, s rangomhoz képest lépek föl még egy négyes ellenében is. A fiókban különösen néhány sajátságos egyéniség vonta magára figyelmemet, melyek mind csupán magukhoz hasonlókkal társalogtak, s a többitől távol tartották magukat. Kérdezősködésemre megtudtam, hogy a Piczuli nemzetségből valók, és az a különösségök van, hogy rendesen ezüstnek adják ki magukat, holott voltaképen csak olyan rezek, mint akármiéiikünk. Hogy másokkal nem szeretnek érintkezni, az onnan van, mert sok érintés által kabátjuk elkopván, napfényre jönne rézbeli állapotuk, így meszsziről elég tisztességesek és ezüstöseknek látszanak. — Ezeken tanultam meg, mily keveset ér a hamis külszin ; mig az ember érintetlenül hever, addig tizenhárom latosnak hiszik, de mihelyt tettre kerül a dolog, az élet nehéz helyzeteiben, a tömeggeli súrlódásban lekopik a kölcsönzött máz, az álarcos kénytelen színt vallani és világ csúfjává lesz. Megutáltam e hazug színjátékot, s elhatároztam magamban, hogy a magasabb körükhöz, a valódi nagysághoz fordulok. Egy fatányér állott a fiók közepén, tele kis és nagy bankjegyekkel. Ez mind nemes volt, az Egyestől kezdve, mely csupán egy sovány „lovag“ praedikátorot bigyeszthetett neve elé, föl a „kegyelmes“ nek címzett Százasig. — De én nem tudom miért, ezek közt sem éreztem jól magamat. Úgy tetszett, mintha ez urak fényében is mindeniknek valami üresség, valami légből kapott volna, ami nem illett össze magas címeikkel; maga a susogás és suttogás is, melynek elegánsnak kellett volna lenni, közönséges papír susogását, zörgését juttatta az ember eszébe. A mellett mindegyiken bizonyos öröködés látszott gömbölyded formák és simaság felé törekedésre, s mégis mind szögletes maradt, s aminek kimért előkelő magatartásnak kellett volna lenni, az náluk esetlen merevségül tűnt fel. Mindezekből azt következtetem, hogy bizonyosan parvenükkel van ügyem, kik csak utánozzák az előkelő modort, — s valóban igazam volt, mert — mint később hallottam — mindnyájan csak annak köszönhették rangjaik és címeiket, hogy nagy financ-operációk alkalmával eszközökül, közbenjárókul szolgáltak a ministernek, de elődeik mindenike csupa ringy-rongy volt. Tehát itt is üresség, itt is álfény! íme a tettetés álarca alól itt is az eltakarhatlan semmi kukucsált ki. Leverten mentem tovább és nem messze egy vas szelencét találtam, mely valószínűleg a pékmester gyermekeinek volt sajátja. A szelencében ritka szép dolgok állottak. Már jó messziről édes hang csendült fülembe, tökéletesen különböző ama papírzörgéstől; vidám csengés,minőt soha sem hallottam ezelőtt. Tiszta arany és ezüst csengése volt az, s ily hangot ritkán hallani mai világban. Kíváncsian néztem be a szelence felső nyílásán, és majd elvette szemeim fényét a benn levő tárgyak pompája és ragyogása. Éreztem, hogy ha valahol a világon, itt kell a legmagasb köröket, a valódi nagyságot találnom, melyek mellett eltűnik a mindennapiasság, és az egyéni tökély felé való törekvés emelkedik túlsúlyra. — Majd meglássuk, hogy nem csalt-e előérzetem? Először is három ezüst huszas tűnt szemembe, melyek egy vámegyleti tallérral társalogtak. Dicső látvány ! A három gavallér büszkén emlegette, mily nagy szerepet játszottak egykor a világban, hogy az országot csupa belértékek valódiságánál fogva kormányozták, mily szívesen látták mindenfelé, s menyire nehezen vált tőlök meg, akihez egyszer betértek. A vámegyleti tallér azon vitázott, hogy neki nagysága és értékénél fogva eredetileg nagyobb hatalom volt szánva, de kedvezőtlen politikai viszonyok jöttek közbe, s kényszeríték, hogy mindjárt születése után visszatérjen szülőhelyére, a bank pincéibe, s távol tartsa magát a belföldi pénzforgalomtól; de külföldön, például ahol kamatfizetésekről van szó, ma is nagy becsülésben áll, és jobban szeretik mint bármely más pénzt. Ez állítás ellen azonban rögtön protestált egy épen oda lépő porosz tallér, mely a lauenburgi ügyben bizonyos fontos missióval került Ausztriába. *) Ez azt állítá, hogy az egyleti tallér iránti látszólagos rokonszenv nem egyéb udvariasságnál, de belértékére nem lehet abból következtetni, mert odakinn nem elég, hogy az ember ezüstből legyen, az értelmiség bélyegét is magán kell viselnie, ha valamit érni akar. És így hetvenkedett tovább. Nem csoda, hiszen porosz volt. Beteltem ezekkel is, és szinte jól esett, hogy éppen ekkor egy kéz nyúlt fiókunkba, s napvilágra hozott engem. Ezután ismét folytattam krajcári pályámat. Tapasztalataim anyira eltompítottak, hogy nem bántam többé, akár egy almát, akár egy-két csepp olajat, vagy egy darab árpacukrot vettek is rajtam, ami azelőtt mind fájdalmasan emlékeztetett volna értéktelenségemre. E pályafutás sokáig, nagyon sokáig tartott, ez idő alatt fényem teljesen elkopott, barna és penészes lettem, írásaim elhalványultak s anyira ismerhetlenné lettem, hogy az emberek minden oldalról jól körül vizsgáltak, mielőtt elfogadtak volna, mintha csak becsületességemben kétkednének. Az élet minden keserűségét meg kelle kóstolnom, míg egy kis valódi élvezethez jutottam. Ez akkor történt, midőn egy gazdám koldusnak ajándékozott. Látni kellett volna a szegény ember örömét, mint nyomott ajkaihoz, mellére, s mint vigyázott, hogy valahogy ki ne essem táskájából. Ez elégtétel, melylyel valóban tartozott nékem a sors, annál boldogabbá tett, mert beláttam végre, hogy a legelőkelőbb pénznemek kizárvák ily jótéteményből. Ilyet csak a szegény megvetett krajcár élvezhet. Most már vén kiszolgált vagyok. Senki sem akar többé elvenni. Elfeledve nyugszom egy zugban, és ezért volt időm és alkalmam ez élmények leírására. — Fiatal krajcártársaim! olvassátok és tanuljatok belőle. gény s beszélyfüzet, Aranytól (eposzt jelentek meg művelt magánkiadásokban. Közelebb is az egyetlen kiadott eredeti regény oly írótól (Abonyitól) való, aki máig sem tag. A társulati tagok egy része ma már nem foglalkozik szépirodalommal, s még sem követi a magas szellemű Szalay László példáját, ki — más tért művelve — lemondott e szépirodalmi társulat tagságáról. Továbbá a tagok jelentékeny része vidéken lakván, nem igen folynak be a társulati tevékenységbe, noha személyesen nem jelenvén meg az üléseken, e hiányt legalább beküldendő munkálatok által pótolhatnák, mint teszi Szász Károly. Maga az elnök K. Eötvös József is, akadémiai alelnök, hósegélyegyleti s iparbank-elnök, e mellett politikai laptulajdonos, képviselő, sokféle bizottmány és küldöttség tagja lévén, a legjobb akarat mellett sem szakíthat magának elég időt, hogy e fontos egylet ügyeit kellőleg előmozdíthassa. Sőt az uj tagok jelentékeny része is a tagságot csupán címnek veszi, mely nevüket ékesíti, mint a polgári életben a grófi, vagy bárói titulus, nem pedig oly kötelezettségnek, mely munkára, tevékenységre int. Ily körülmények közt Greguss Ágost reformjavaslata igen örvendetes. Szükség van rá, hogy a társulat visszanyerje régi befolyását, s mindenkép emelni törekedjék szépirodalmunkat, mely közműveltségünknek egyik igen fontos és nagy hatású ágát képezi. A nagy politikai lapoknak is kötelességük volna az ügyhöz szólani. Egykor a politikai meddő időkben ezek is a szépirodalomhoz folyamodtak, hogy regények, elbeszélések, szépműtani munkák, s más hasonló közlemények által érdekesítsék hasábjaikat; ennélfogva most — a jobbra fordult időkben — igen szép volna tőlük, ha nem felednék el azon irodalmi tér ügyét, melynek egykor anyi hasznát vették. Közös ügy ez, melynek előmozdításán mindnyájunknak munkálkodnunk kell, s ha egyszer e tekintetben az irodalom megteszi a magáét, akkor — úgy hisszük — a közönség meleg pártfogolása sem marad el. * Két szép divatképet fogunk e hó folytán szétküldeni előfizetőink számára. Díszes farsangi és téli képek ezek , melyek már Rohn kőnyomdájában munka alatt vannak. * Tegnapelőtt az első Patt-hangverseny zajától zengett az újtéri színház. Jelenvoltaktól hallottuk, hogy e ritka énekesnő megérdemli azt a dicséretet, melylyel bécsi levelezőink, lapunk tegnapelőtti számában elhalmozák. Sajnáljuk — hogy nem juthatván jegyekhez — hosszasabb leírást nem adhatunk ez estéről, mely teli volt örömtapssal, művészettel, virággal és lelkesedéssel. Patti Sarolta — jegyzé meg egy ismerősünk, — még jobb mint híre, ő nem csak pacsirta, hanem egyszersmind hegedű, fuvola. Azaz, e hangszerek minden bravourja meg van énekében. Ugyanez este a nemzeti színházban az „Álarcos bált“ Verditől adták elő. A nézőtéren meglátszott, hogy a mai est énekes hősnőjét máshol kereste a fővárosi közönség. * Du 111 a S vasárnap este, — miután Velencébe csak hétfőn utazik — a redoute kisebb termében „csevegést“ tart. A híres regényíró, az „Európába“ szállt. Vele vannak Mame Dumas, Mr. Sillas nevű titkárja, s még egy egyéniség. Az országház közelében (Sándor utca 18. sz. 1. emeleten 2. ajtó) egy csinos szobát tudunk kiadói. Ez már fekvésénél fogva is igen kényelmes lenne valamelyik család nélküli képviselőnek. * A P e S t-B 11 d,a t összekötő híd és vasút építésére Maygraber Ágost úr megkapta az engedélyt. Várjon aztán életbe fog-e lépni ? Óhajtjuk. * Pest városa újabb 80,000 ftos kölcsönét ezek szolgáltaták : a keresk. bank 25,000 frtot, a pesti takarékpénztár 30,000, s a m. biztositó-társulat 30,000 frtot. * Patti-Waz Cr, Patti-polka és Patti-quadrille jelent meg, mind Kovalcsiktól, s mind Rózsavölgyinél. A zene múzsáit úgy látszik igen kacér hölgyé tették már, hogy lásson, fusson minden után, ami divat és alkalmias. * A Pest - budai dalárda múlt hétfőn szépen sikerült dalestélyéből kiemelik Mosonyi „Pacsirta“ című szerzeményét, mely férfi kar sopransolo-val. Pauiné asszony e solot igen szépen éneklő, valamint a férfi kar szabatos előadásával is nagyon meg volt elégedve a közönség. Zimay szerzeményei szintén köztetszésben részesültek. * Masimevics szerb pátriárka, az országgyűlés folyamára az „Európa“ szállodában vett föl lakást. * A Kokaskórházban egy gyógyítás alatt álló szolga kedden reggel leugrott a második emeletről az udvarra, s azonnal szörnyet halt. * A régi füvészkert egyik szögletén álló régi nagy magtárban, melyet még herceg Grassalkovics épített, s mely most Westermayer úr tulajdona, vasárnapra virradóra szerencsétlenség történt. Nevezetesen e magtár túlterhelt padozata leszakadt, és nyolc díszes kocsit (a Korompayét) összezúzott. A leszakadás nagy morajjal történt, és sok kárt okozott. A leégett „Griff“ is Westermayer úr tulajdona. * — 1115 - Fővárosi hírek. * A szépirodalom minden barátja örömmel olvasá a jó hírt, hogy a Kisfaludy-társaságra nézve, helyettes igazgatójának helyes indítványa folytán, reformok vannak kilátásban. Nagyon igaz az, amit Greguss Ágost őszintén kimondott, hogy a társaság vesztett ama befolyásból, melyet egykor szépirodalomra és közönségre egy iránt gyakorolt, s az igazi oka ennek az, hogy még irodalmi viszonyaink megváltoztak , a társulat szervezete mitsem változott. Több tagok kellenének, egy új osztály fölvétele,mert most néha a havi üléseken még a határzat hozásra szükséges hét tag sincs jelen, s a működésben kritikának — mint szépirodalmunk legégetőbb szükségének — minél nagyobb mérvben leendő fölkarolása. Ezeket emlité Greguss, s mi hozzá tehetjük még — és átalában nagyobb tevékenység. Hogy e társaság, melynek keblében merült föl — úgy forradalom előtt mint azután — újabb költészetünk két legvelősebb tüneménye : Arany és Madách, e kedvező körülmény dacára sem bírt maga iránt kellő érdekeltséget gerjeszteni, annak oka a szervezeten kívül még a tagok buzgóság hiányában is keresendő. Az újabb három első évben a társulat alig adott ki eredeti művet. A titkár azzal igazolta, hogy nem terem, de ugyanez években a társulat legkitűnőbb tagjaitól, b. Eötvöstől („Gondolatok.") Jókaitól (egy pár re g) Célzás arra, hogy a lauenburgi igényekről való lemondásért porosz ezüst pénzzel kártalaníták Austriát.