Fővárosi Lapok 1865. december (276-299. szám)
1865-12-03 / 278. szám
278-ik sz. Vasárnap, december 3. Jüngö-Hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Második évfolyam. 1865 Előfizetési díj: Félévre..........................8 Irt. negyedévre . . . 4 trt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , korenkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NaPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij : negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden iktatáskor . . . 30 kr MF" Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. Zugliget. — Sept. 20. — Tán itt ültem, tán itt jártam. Itt merengtem legelőbb. Itt még menyországot láttam, — Ott talán már temetőt. — Fényes felhők, messze bércek, Zöld mező a hegy alatt! Könnyes szemmel, boldog szívvel, Oh be sokszor láttalak. A mi lenn volt mélyen rejtve, Zárva szivem fenekén: Egy mosolyban, tekintetben Nektek hányszor fölfedém . . Szavaimra nem jött válasz — Felhő ment, bére hallgatott; Oe én mégis örültem, hogy Tanuk előtt szólhatok . . Nem jöttem én arra mostan Hogy enyhítsek szivemen: Hiszen a múlt ábrándinál Édesebb van most velem. Érzem most is s édesebben, Napom kéjes melegét; S a régi szép emlékekből — Még egyet sem feledek. De a szellő oly zizegve, Hüsen száll a lombokon! — Szinte jó, hogy van a kinek Meleg kezét foghatom. Fa, virág, fa díszét veszti, A zaj csöndbe olvad át, S egy-egy levél hallattára Szólalnak már csak a fák. Mintha minden készülődnék, Sok van köztük félúton! Kérdem hova ? nem felelnek ; Maradjak-e, nem tudom. Menjünk innét feleségem, Mit keresnénk itt mi már ? — Csak temető jut eszünkbe A múlt siralmainál. Mit is merengnénk a multoD, Érte mért is epedünk ? ! Hisz még egymás kebelén is Száz örömet lelhetünk ! Tolnai Lajos: GRÓF NULLA LEOPÁRD. (Elbeszélés egy munkakerülő nagyúrról.) Lanka Gusztávtól. (Vége.) A gróf csakhamar ebbe is beleunt, s a szakács mesterséget kezdte tanulmányozni. — Kétségbeesve dobta el azonban csakhamar a könyveket és roliansokat magától, tapasztalván, hogy legnagyobb kincsét, jó étvágyát elvesztette. A grófné azonban megfeszített erővel haladt a művészet örök szép és örök ifjú útain. Föllépett egy jótékony műelőadásban és meztelen vén karokkal Mediát személyesítette; kényelmi sapkát kötött a nép egyik hírhedt emberének, sőt azt is megengedte, hogy egyik Almanach számára leacéloztassék. A gróf már nagyon életunt lehetett, midőn neki arcképét bemutatta, mert bágyadtan és szenvedély nélkül csak enyit jegyzett meg: —Mennyivel szebb vagy acélban, mint agyagban. Sok gyengédtelenséget megbocsátott a grófné a grófnak, de ezt soha sem tudta neki megbocsátani. A házi orvos egy napon vigasztalásul e hirrel riasztotta meg a grófnét: — Méltóságos asszonyom, a legroszszabbra is készen kell lennünk, a gróf nem él soká.. — — Orvos úr, honnan gyanítja ezt ? — — Onnét, hogy ős természetével ellenkezőleg, körében már a nőszemélyeket sem szenvedheti. — Oh orvos úr! Nemde azt nem is gyanítja, hogy gróf Nullában az utósó Nullát helyezzük az ősi sírboltba ?! Az orvos szomorúan süté le szemeit, sok okosat gondolt, de egy szót sem válaszolt. A gróf azonban nemcsak hogy meghalni nem akart, hanem oly symptomákat tüntetett föl, melyek a gróf környezetét jobban megrémítették, mintha meghalt volna. Gróf Nulla Leopárd, ki egész életében semmi jót és semmi üdvöst nem mozdított elő, egyszerre azon örjöngési eszmével lépett fel, hogy államférfia lesz, s Magyarországot az oroszokkal a szövetség mellett a hatalom és felvirágozás tetőpontjára emeli. Eddig csak azok bűnét osztotta, kik fogyasztottak a nélkül, hogy termeltek volna, most egyszerre azon hazaárulók bűnében is osztakozni akart, kik arra alkudoztak, mit őseik vérrel szereztek meg. A hazafias érzelmekben gazdag grófné megrendült e törekvésekre, s egy heti folytonos kéréssel, könyörgéssel, rimánkodással kieszközölte, hogy a gróf a sportnál maradt, sőt a „Vadász és Versenylapokéra is előfizetett. Minthogy pedig boldog kiváltságosságában azt hitte, hogy könnyebb valami alig lehet, mint az államférfiak szerepét játszani, sőt valaki még azt is elhitette vele, hogy ezen szerepre születésénél fogva hivatása is van, a ráerőszakolt resignációnál fogva anyira búskomolylyá lön, hogy csak egyetlen angol vizsláját tűrte közelében, kinek ösztönszerű és természetes élete nagyon hasonlított az ő életéhez. Utósó napjaiban már csak a fegyverdurranásban, az ebek csaholásában s a lovak nyerítésében gyönyörködött, s azon hitre, hogy Lédi, az angol vizsla anya lett, utószor látták mosolyogni. Egy verőfényes júniusi délután még támlásszékében ült, piros volt és egésségesnek tetszett, de már nem volt eszméleténél. Kezeivel folytonosan hadonázott. De már senki sem tudta, miniszteri tárcát akar-e, vagy ludmájpástétomot. — Éjjeli 11 órakor meghalt. Tökéletesen megfelelt nevének, halála nem jött számításba, se a hazába, se ismerői között. VI. A temetési szertartáson többnyire olyanok jelentek meg, kik azelőtt csak ritkán látták, vagy nem is ismerték. — A grófné részt vett a gyász minden néven megnevezhető formalitásaiban, de talán még mindig emlékezve az acélmetszésféle durvaságra, nemcsak sírni, de még könyezni sem tudott. Egykori jobbágyai svábok adták meg az utósó tiszteletet fúvó hangszerekkel, s a Dom Sebastianféle gyászindulót oly iszonyúan executivozták, hogy míg a gróf békésen aludt, a portugalli kormányzó okvetlen feltámadt halottaiból. A lelkész búcsúztatót tartott a kimúlt kegyúr fölött, s úgy emlékezett meg róla hosszú halotti beszédében, mint a leghűségesebb, legeszélyesebb és legmunkásabb, sőt legáldozatkészebb hazafitól. Szerencse, hogy az ember a halottakról mindent örömest és könnyen elhisz, kivált olyankor, midőn -------------------------------------»• dett sváb excecutirozza. A szertartás után megnyíltak a családi sirbolt ajtai. — Egy eget rázó „tus“ közepett helyezték a már nyugvó gróf Nullák közé az utósó Nulla maradványait. Érckoporsóján in aeternam memóriám következő sorok állanak : Életében még gróf Nulla, E sírboltban már csak hulla. Keresztnéven Leopárd, Világos ész a fejében, Lángoló szív kebelében, Címerében pajzs s kard. A család utolsó sarja, Most már örök és takarja Annyi fénylő nap után . — Az a természet törvénye : Hogy éltednek egy szer vége, Okosan élj vagy bután. Csinálta pedig e dicső epitaphiumot a helybeli rector készpénzben 85 írtért, két pozsonyi mérő tisztabuzáért, harminchat itce paszulyért és két akó uj borért. Dacára azonban e méltányos dijnak, mégis szomorúan hagyta oda a sírboltot, mert a grófné, forró csengései dacára, sem engedte meg, hogy nevét aranyos betűkkel a versek alá vésethesse. Néhány század múlva, midőn valami régiségbúvár a sírboltok titkait tanulmányozza, a nemes gróf ravatalát is fölfedezendi, reflectálva a rector még olvasható soraira, valami akadémiai nagygyűlésen úgy fogja bemutatni az utósó Nullát, mint a legtiszteletre méltóbb embert, s a legnagyobb hazafit. Történhet azonban az is, hogy egy lelkiismeretesebb utánnyomozás, s alaposabb vita a valót mégis ki fogja deríteni. AZ ÖZVEGY ESKÜJE. Gonzales Immánueltől. (Folytatás.) Az öreg ember mélyen elgondolkozott. Fiára gondolt.— Átadjam magamat ellenállás nélkül? — kérdé hirtelen Campitellotól. Nem akarnám, hogy te is elveszsz velem együtt. A banditát meghatotta e nagylelkűség. — Della Menza, ön jó volt hozzám és gyermekemhez ; ön menhelyet kért tőlem, s én nyomorult ember volnék, ha megvonnám öntől tanácsomat és segélyemet. Tudja meg tehát, hogy én nem akarok éhen meghalni, sem pedig a csendőrök által nem engedem magamat agyonlövetni. El fogom hagyni a cserjést, és ön követni fog engem gróf úr. — És hova megyünk, Campitello? — Egyenesen Sardiniába. Megfogok két lovat a legelső legelőn, s mielőtt valaki figyelmessé lesz reánk, mielőtt az embervadászok nyomunkra akadnak, már elég mesze leszünk. Lorenzo rendkívül meg volt elégedve ezen ajánlattal. Legforróbb óhajtása volt egyesülni Taddeo Vicentevel, de egy kissé elijeszték őt a kivitel nehézségei , melyeket a bandita csak amúgy könnyedén, odavetve említett. — Tudod-e mily messzire van ide Bonifacio ? — kérde Campitellotól. — Körülbelöl huszonöt letnyire, — viszonzágul barátja bámulatos hidegvérrel. — Az egész nem több, mint nyolc órai dolog. — De ha ide értünk, — jegyzé meg a gróf, — egy hajóst is kell találnunk, ki azonnal átszállits •••