Fővárosi Lapok 1868. január (1-25. szám)

1868-01-29 / 23. szám

23-dik sz. Szerda, január 29. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre 8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................5 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal foly­vást szol­gálhat a kiadó­hivatal. Jer, édes lánykám... Jer, édes lánykám, a ligetbe, Hol nincs ember, nincs semmi nesz; Olykor rezdül a fü­zizegve — A természet sohajja ez. El messze, messze a világtól! Csak úgy lehetünk boldogok ; A szerelem máskép világol, És a szív ott máskép dobog. Ott, hol a csáb, irigység halva, Ott, hol minden csupán szeret, Oh ! ott a szerelem hatalma Varázsol egy más életet. Szerelemről susog a szellő, A lomb eped, tóba hajol, Maga a hajnal is, ha feljő Az égen, szerelmi mosoly . . . — Hát egyedül vagyunk már végre ? Karöltve bolygjunk szerteszét, Nézzünk soká egymás szemébe, S azzal mind a kettőnk beszél. Éljünk csupán csak a jelennek, Pillárdon miért a köny ? Vagy tán, azt mutatni jelent meg : Hogy kín nélkül nincs kéj, öröm ? Azt fájlalod, hogy már szerettem, Egykor, míg nem ismertelek ; Ezért csak részvéted érdemiem — Nem tudod szenvedésimet ? Ember, világ nevetett rajtam, Hogy a lányt elszerette más ; S hogy később nem tudá fájdalmam, Szólt­­im — a kiábrándulás ! Virasztni rémes éjszakákon, Éjfél kongását hallani, A­hol vihar van, nincs ott álom ! Hullnak a könyök árjai, — És a panasznak nincs már hangja, Megszűnik a könyhullatás, Mert már forrása kiapadva — Ím, ez a kiábrándulás! S te újra szóra nyitád ajkim, Hogy szép szemeddel kérdezel, Ily pillantásra kéj lesz a kín, És a néma felel, beszél . . . Csak az tudja, mi szerettetni, Ki viszonzatlan szeretett, Azért tudlak én is szeretni, Oly végtelenül — tégedet! Nézzünk soká egymás szemébe, Kezecskéd csókkal halmozom, Mosolygj rám, lelkem üdvössége , Mint a nap fényes hajnalon. És hallunk dalt zendülni lágyan — Hő szíveink verése az . És itt virúl ékes pompában Körültünk az örök tavasz. Pásztói. A SZERETET IRIGY­E. (Beszély.) Tóvölgy it öl. (Folytatás.) II. Bertácska épen tizennégy éves volt, és nagyon szép. Sokszor hallotta maga felől e dicsérő szót: „Olyan, mint egy angyal.“ Bertácskának volt nagy szeme, fekete, mint az éj, de sugarai villámok, melyek az éjben sokkal jobban világitanak; és volt kis szája, olyan mint egy piros szeder, s szép fehér fogai, halvány-piros arca, magas, derült homloka, s olyan tekintete, mint a sasnak. Nem­ olyan, mint egy vadgalambnak.­ Bertácskát sokan még azért is tartották nagyon szépnek, mert papájának volt egy nagy bugyelárisa, tele bankóval, és egy nagy pusztája nagy angol­kerttel, az angolkert közepén olyan kastélylyal, mint egy templom, még torony is volt rajta. A­kik pedig Bertácskát gyönyörűnek tartották, azok a világért se mondták volna ki, hogy gyönyö­rűségének legragyogóbb része az, hogy egyetlen gyermek, tehát nincs testvére, ki levonhatna szépsé­géből. Szó ide, szó oda, Bertácska nagy bugyelárisú papa és angolkert nélkül is szép kis­lány lett volna, és angyali kedves természeténél fogva valamikor méltó egy csinos, derék, becsületes magyar ifjú ke­zére, hogy egymást boldogíthassák. Bertácska, hogy, hogy nem, de szintén Körmöcre került, Perránéknál lakott nevelőnőjével, és megta­nult németül beszélni igen hamar, s úgy énekelt, mint egy kanári. — Aztán szépen viselje ám magát, Berta, — mondá anyai intő szóval a nevelőnő. — Perrán úr Egerből két ifjút is hoz, a­kik már nem gyerekek, idősebbek, mint maga. Egy asztalnál fogunk velük ebédelni és vacsorálni. Legyen viseletében tartózko­dó, nehogy azok vérszemet kapjanak, mert a 16 éves fiú pajkos szokott lenni. Nevetni szabad, de kacagni nem, az már nagy fesztelenségre mutat, a lánynak pedig tartózkodónak kell lenni. Ha megszólítják, fe­leljen szívesen, de hosszasabb beszélgetésbe ne eresz­kedjék velük. Szóval, viselje magát komolyan és méltóságosan, mint a­hogy ez az ön rangjához és va­gyonához illik. A nevelőnő elvégezte beszédjét, s fölvette az asztalról s hímző rámát, hogy ezt Bertának nyújtsa, de a­mint a lányra tekintett, csodálkozva vette ész­re, hogy ez kényezik: — Maga sír ? És várjon, ki adott a sírásra okot? — Istenem! — sóhajtott a lány, — a néni, va­lahányszor ifjakról van szó, mindig olyan siralmas prédikátiót tart, hogy az embernek elszorul a szíve. Már nem egyszer panaszkodtam imádságomban az istennek , hogy minek adott nekem rangot és va­gyont ! — Berta! — szólt a nevelőnő, feddőleg me­resztve szemeit, — a­helyett, hogy hálákat adna, pa­naszkodik ! — Tudja-e, hogy ez vétek az isten jó­sága ellen. Százezrek közül egy lehet ily szerencsés, s ön e szerencsét fölfogni képtelen. — A szerencsétlenséget igen, — felelé kipirult arccal a lány, félig dacosan, félig büszkén emelvén föl szép fejét. Látok mindennap lányokat, a­kik százszor boldogabbak, mint én, úgy nevetnek és ka­cagnak, hogy még a könyv is hall szemeikből, s örömükben hullatják azt, a­mit én fájdalmamban hullatok. Látok lányokat fiúkkal enyelegni, s olyan szívesen beszélnek egymáshoz , mintha testvérek volnának, s ha elválnak, a fiú olyan szépen köszön, hogy bizon senki se foghat rá tiszteletlenséget. Ne­kem se kacagni, se szívesen beszélni nem szabad, mert két roppant alkalmatlan teher: a rang és va­gyon nem engedi. Szeretném e terheket lerázni ma­gamról, mert szeretnék nagyon, de nagyon kacagni, és — téve hozzá szemeit lesütve: — szívesen be­szélni a fiúkkal. Meg is mondom a papának, hogy nekem se rang, se vagyon nem kell, majd találok én olyan fiúra, ki engem elvesz, és szeretni fog, nem úgy, mint a néni, — és nem fogja bánni akármilyen nagyon kacagok, sőt ha szívesen beszélek vele, még meg is csókol. Berta most már egészen ki volt pirulva, sze­meiből láng ragyogott könyvin keresztül , s kis kezei önkénytelenül játsztak kék lüszter ruhája fodraival. A nevelőnő nem maradhatott ülve, olyan méltó­sággal, a­minővel csak lehetett, tette le kezéből a hímzést, aztán még méltányosabban fölemelkedett székéről. Igyekezett, hogy minden tőle kitelhető je­lekkel erős kifejezést ad bámulatának, a­miért is kezét nagyon célszerűnek látta összecsapni, szemeit szétmereszteni, s száját kitátani, vigyázván azonban, hogy szája az illendőség határán túl ne terjedjen. Ilyeténképen elintézve arcjátékának jelentőségét, hatalmas positúrában megállt Berta előtt, ki lesü­tött szemekkel ült, s még mindig ruhájának fodrait gyűrögette. — Csak egy szóval, csak egy szóval mondja, — kiáltá a 42 éves, három hónapos, két hetes és másfél napos hajadon, — hogy nem tudta, mit be­szélt, s én feledni fogok mindent; de ha, a­mit mondott, öntudatosan és akarattal mondta , ak­kor .... A nevelőnő itt elhallgatott, s páthoszához mél­tóan terjesztő ki kezeit. — S akkor ? — kérdő most Berta — fölemelve fejét, határozottan nézve a nevelőnő szemei közé, ki jónak látta elfordítani fejét; — és mi lesz akkor ? — Akkor én meg vagyok ijedve ön felett. A lány felelni akart, de az ablak alatt egy ko­csi állt meg ; a csengő, mely bizonyosan lovon le­hetett, behangzott a szobába, s megindult irányából kivezette a lány gondolatát. Berta az ablakhoz sza­ladt, hogy fölnyissa azt. — Csak nem nyitja föl az ablakot? — kiálta a gouvernante. Berta tehát nem nyitotta föl, de lábujjhegyre állt, homlokát az üveghez tapasztotta s úgy le­sett le a kocsira, melynek csak ernyőjét láthatá, s a bagázsfát, mely a saraglyára volt pakolva. III. Az ebédlőben kihúzták az asztalt, mely össze­tolt állapotban már nem volt használható. Négy tá­nyérral több kellett rá, és négy székkel több kellett mellé; a Perrán-család megszaporodott , még pedig oly tagokkal, kik nem teherképen ültek a család vál­­laira, de kik, a menyire lehetett, maguk tartották a családot. A szobalány és pesztonka (apró szolgalány) el voltak foglalva a terítéssel. — Csinos két úrfit hozott a téni úr, — mondá a fiatal szobalány. — Egyik barna, másik tarka, de azért nem csúnya az sem. — Négyet hozott, — igazitá ki a pesztonka. — Eh, úrfiak is még azok az aprók. — Hát micsodák ? — Gyerekek. — Vagy úgy. Nemsokára megnyílt az ajtó, s a­ki az ebédlőbe lépett, nem volt más, mint Berta és a nevelőnő. A lány haja most jobban rendbe volt szedve, mint az­előtt ; csinos, hattyúprémes fekete-bársony dolmány­­káját vette föl, mely arcához igen jól állt, és csak emelte fejlődő termetét, nyakára piros selyem arany­­rojtos nyakkendőt kötött, most az egyszer kedve szerint öltözvén, s nem hallgatván semmit a nevelőnő figyelmeztetésére. — Lássa Berta, — szólt kedvetlenül és nehez­teléssel a gouvernante,— én mondtam magának, hogy még senki se lesz az ebédlőben, de maga önfejű, s azt kell tenni, a­mit maga akar ; pedig a papa elég határozottan, s elég érthetően "mondta , hogy ma­ga az én felügyeletemre bizatik, é­s ezennel kije­lentem, hogy e jogommal élni fogok. Jöjjön, menjünk vissza a szobába. Igen örülök rajta, hogy senkit sem találtunk itt. Azt tudhatja, hogy a megjelenés akkor, midőn már mindenki a szobában van, sokkal impozántabb, mintha mi várakozunk a belépőkre, s egyátalában nem is mehet, mert az etiquette szabá­lya is tiltja. (Folyt. köv.)

Next