Fővárosi Lapok 1868. január (1-25. szám)
1868-01-29 / 23. szám
23-dik sz. Szerda, január 29. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre 8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................5 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Jer, édes lánykám... Jer, édes lánykám, a ligetbe, Hol nincs ember, nincs semmi nesz; Olykor rezdül a füzizegve — A természet sohajja ez. El messze, messze a világtól! Csak úgy lehetünk boldogok ; A szerelem máskép világol, És a szív ott máskép dobog. Ott, hol a csáb, irigység halva, Ott, hol minden csupán szeret, Oh ! ott a szerelem hatalma Varázsol egy más életet. Szerelemről susog a szellő, A lomb eped, tóba hajol, Maga a hajnal is, ha feljő Az égen, szerelmi mosoly . . . — Hát egyedül vagyunk már végre ? Karöltve bolygjunk szerteszét, Nézzünk soká egymás szemébe, S azzal mind a kettőnk beszél. Éljünk csupán csak a jelennek, Pillárdon miért a köny ? Vagy tán, azt mutatni jelent meg : Hogy kín nélkül nincs kéj, öröm ? Azt fájlalod, hogy már szerettem, Egykor, míg nem ismertelek ; Ezért csak részvéted érdemiem — Nem tudod szenvedésimet ? Ember, világ nevetett rajtam, Hogy a lányt elszerette más ; S hogy később nem tudá fájdalmam, Szóltim — a kiábrándulás ! Virasztni rémes éjszakákon, Éjfél kongását hallani, Ahol vihar van, nincs ott álom ! Hullnak a könyök árjai, — És a panasznak nincs már hangja, Megszűnik a könyhullatás, Mert már forrása kiapadva — Ím, ez a kiábrándulás! S te újra szóra nyitád ajkim, Hogy szép szemeddel kérdezel, Ily pillantásra kéj lesz a kín, És a néma felel, beszél . . . Csak az tudja, mi szerettetni, Ki viszonzatlan szeretett, Azért tudlak én is szeretni, Oly végtelenül — tégedet! Nézzünk soká egymás szemébe, Kezecskéd csókkal halmozom, Mosolygj rám, lelkem üdvössége , Mint a nap fényes hajnalon. És hallunk dalt zendülni lágyan — Hő szíveink verése az . És itt virúl ékes pompában Körültünk az örök tavasz. Pásztói. A SZERETET IRIGYE. (Beszély.) Tóvölgy it öl. (Folytatás.) II. Bertácska épen tizennégy éves volt, és nagyon szép. Sokszor hallotta maga felől e dicsérő szót: „Olyan, mint egy angyal.“ Bertácskának volt nagy szeme, fekete, mint az éj, de sugarai villámok, melyek az éjben sokkal jobban világitanak; és volt kis szája, olyan mint egy piros szeder, s szép fehér fogai, halvány-piros arca, magas, derült homloka, s olyan tekintete, mint a sasnak. Nem olyan, mint egy vadgalambnak. Bertácskát sokan még azért is tartották nagyon szépnek, mert papájának volt egy nagy bugyelárisa, tele bankóval, és egy nagy pusztája nagy angolkerttel, az angolkert közepén olyan kastélylyal, mint egy templom, még torony is volt rajta. Akik pedig Bertácskát gyönyörűnek tartották, azok a világért se mondták volna ki, hogy gyönyörűségének legragyogóbb része az, hogy egyetlen gyermek, tehát nincs testvére, ki levonhatna szépségéből. Szó ide, szó oda, Bertácska nagy bugyelárisú papa és angolkert nélkül is szép kislány lett volna, és angyali kedves természeténél fogva valamikor méltó egy csinos, derék, becsületes magyar ifjú kezére, hogy egymást boldogíthassák. Bertácska, hogy, hogy nem, de szintén Körmöcre került, Perránéknál lakott nevelőnőjével, és megtanult németül beszélni igen hamar, s úgy énekelt, mint egy kanári. — Aztán szépen viselje ám magát, Berta, — mondá anyai intő szóval a nevelőnő. — Perrán úr Egerből két ifjút is hoz, akik már nem gyerekek, idősebbek, mint maga. Egy asztalnál fogunk velük ebédelni és vacsorálni. Legyen viseletében tartózkodó, nehogy azok vérszemet kapjanak, mert a 16 éves fiú pajkos szokott lenni. Nevetni szabad, de kacagni nem, az már nagy fesztelenségre mutat, a lánynak pedig tartózkodónak kell lenni. Ha megszólítják, feleljen szívesen, de hosszasabb beszélgetésbe ne ereszkedjék velük. Szóval, viselje magát komolyan és méltóságosan, mint ahogy ez az ön rangjához és vagyonához illik. A nevelőnő elvégezte beszédjét, s fölvette az asztalról s hímző rámát, hogy ezt Bertának nyújtsa, de amint a lányra tekintett, csodálkozva vette észre, hogy ez kényezik: — Maga sír ? És várjon, ki adott a sírásra okot? — Istenem! — sóhajtott a lány, — a néni, valahányszor ifjakról van szó, mindig olyan siralmas prédikátiót tart, hogy az embernek elszorul a szíve. Már nem egyszer panaszkodtam imádságomban az istennek , hogy minek adott nekem rangot és vagyont ! — Berta! — szólt a nevelőnő, feddőleg meresztve szemeit, — ahelyett, hogy hálákat adna, panaszkodik ! — Tudja-e, hogy ez vétek az isten jósága ellen. Százezrek közül egy lehet ily szerencsés, s ön e szerencsét fölfogni képtelen. — A szerencsétlenséget igen, — felelé kipirult arccal a lány, félig dacosan, félig büszkén emelvén föl szép fejét. Látok mindennap lányokat, akik százszor boldogabbak, mint én, úgy nevetnek és kacagnak, hogy még a könyv is hall szemeikből, s örömükben hullatják azt, amit én fájdalmamban hullatok. Látok lányokat fiúkkal enyelegni, s olyan szívesen beszélnek egymáshoz , mintha testvérek volnának, s ha elválnak, a fiú olyan szépen köszön, hogy bizon senki se foghat rá tiszteletlenséget. Nekem se kacagni, se szívesen beszélni nem szabad, mert két roppant alkalmatlan teher: a rang és vagyon nem engedi. Szeretném e terheket lerázni magamról, mert szeretnék nagyon, de nagyon kacagni, és — téve hozzá szemeit lesütve: — szívesen beszélni a fiúkkal. Meg is mondom a papának, hogy nekem se rang, se vagyon nem kell, majd találok én olyan fiúra, ki engem elvesz, és szeretni fog, nem úgy, mint a néni, — és nem fogja bánni akármilyen nagyon kacagok, sőt ha szívesen beszélek vele, még meg is csókol. Berta most már egészen ki volt pirulva, szemeiből láng ragyogott könyvin keresztül , s kis kezei önkénytelenül játsztak kék lüszter ruhája fodraival. A nevelőnő nem maradhatott ülve, olyan méltósággal, aminővel csak lehetett, tette le kezéből a hímzést, aztán még méltányosabban fölemelkedett székéről. Igyekezett, hogy minden tőle kitelhető jelekkel erős kifejezést ad bámulatának, amiért is kezét nagyon célszerűnek látta összecsapni, szemeit szétmereszteni, s száját kitátani, vigyázván azonban, hogy szája az illendőség határán túl ne terjedjen. Ilyeténképen elintézve arcjátékának jelentőségét, hatalmas positúrában megállt Berta előtt, ki lesütött szemekkel ült, s még mindig ruhájának fodrait gyűrögette. — Csak egy szóval, csak egy szóval mondja, — kiáltá a 42 éves, három hónapos, két hetes és másfél napos hajadon, — hogy nem tudta, mit beszélt, s én feledni fogok mindent; de ha, amit mondott, öntudatosan és akarattal mondta , akkor .... A nevelőnő itt elhallgatott, s páthoszához méltóan terjesztő ki kezeit. — S akkor ? — kérdő most Berta — fölemelve fejét, határozottan nézve a nevelőnő szemei közé, ki jónak látta elfordítani fejét; — és mi lesz akkor ? — Akkor én meg vagyok ijedve ön felett. A lány felelni akart, de az ablak alatt egy kocsi állt meg ; a csengő, mely bizonyosan lovon lehetett, behangzott a szobába, s megindult irányából kivezette a lány gondolatát. Berta az ablakhoz szaladt, hogy fölnyissa azt. — Csak nem nyitja föl az ablakot? — kiálta a gouvernante. Berta tehát nem nyitotta föl, de lábujjhegyre állt, homlokát az üveghez tapasztotta s úgy lesett le a kocsira, melynek csak ernyőjét láthatá, s a bagázsfát, mely a saraglyára volt pakolva. III. Az ebédlőben kihúzták az asztalt, mely összetolt állapotban már nem volt használható. Négy tányérral több kellett rá, és négy székkel több kellett mellé; a Perrán-család megszaporodott , még pedig oly tagokkal, kik nem teherképen ültek a család vállaira, de kik, a menyire lehetett, maguk tartották a családot. A szobalány és pesztonka (apró szolgalány) el voltak foglalva a terítéssel. — Csinos két úrfit hozott a téni úr, — mondá a fiatal szobalány. — Egyik barna, másik tarka, de azért nem csúnya az sem. — Négyet hozott, — igazitá ki a pesztonka. — Eh, úrfiak is még azok az aprók. — Hát micsodák ? — Gyerekek. — Vagy úgy. Nemsokára megnyílt az ajtó, s aki az ebédlőbe lépett, nem volt más, mint Berta és a nevelőnő. A lány haja most jobban rendbe volt szedve, mint azelőtt ; csinos, hattyúprémes fekete-bársony dolmánykáját vette föl, mely arcához igen jól állt, és csak emelte fejlődő termetét, nyakára piros selyem aranyrojtos nyakkendőt kötött, most az egyszer kedve szerint öltözvén, s nem hallgatván semmit a nevelőnő figyelmeztetésére. — Lássa Berta, — szólt kedvetlenül és nehezteléssel a gouvernante,— én mondtam magának, hogy még senki se lesz az ebédlőben, de maga önfejű, s azt kell tenni, amit maga akar ; pedig a papa elég határozottan, s elég érthetően "mondta , hogy maga az én felügyeletemre bizatik, és ezennel kijelentem, hogy e jogommal élni fogok. Jöjjön, menjünk vissza a szobába. Igen örülök rajta, hogy senkit sem találtunk itt. Azt tudhatja, hogy a megjelenés akkor, midőn már mindenki a szobában van, sokkal impozántabb, mintha mi várakozunk a belépőkre, s egyátalában nem is mehet, mert az etiquette szabálya is tiltja. (Folyt. köv.)