Fővárosi Lapok 1868. március (51-75. szám)
1868-03-29 / 74. szám
74-dik sz. Vasárnap, március 29. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Félévre...................8 írt Negyedévre .... 4 írt. Megjelenéz ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Előfizetési díj: FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................5 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasók figyelmébe. Az összegek Emich Gusztáv kiadó úrhoz intézendők. Évnegyedre 4 frt, félévre 8 ft. Emes álma. .— Ballada.*) — Halk csend üli a don-parti mezőt, Lágy fű feje-alja Emesnek. Fölötte szelíd szél ráz legyezőt, Álmok körülötte repesnek. Alkonyba — bolyongva — kijött egyedül, S itt lepte a csillagos est meg, Egy zöld bokor árnyán fáradva ledült . . . — Lágy fa feje alja Emesnek. Hő permete gyöngyözik arcairúl: Gyöngyháznak gyöngy a patakja . . . Égből lecsapott s rászálla Turul, Ott csüng, kebelére tapadva. Két szárnya kitárva, úgy öleli át, Hö ajkait éri az ajka . . . Izzadva, az alvó megtörli magát. Gyöngyháznak gyöngy a patakja. Egyszerre — s a vér arcába szalad — Oda kap dobbanva szivéhez : Oh dága titok ! tele szive alatt Repesni egy magzatot érez. Elfogja gyönyör minden tetemét, S megérti, mit sors szava végez: Mély titka kinyitva rászögzi szemét . . . Oda kap dobbanva szivéhez. És mintha kijőve óriási folyam Termékeny ölébül eredve, Mint tiszta ezüst s arany árja, olyan, És nap tüze benne feredne; Előtte, a ködbe, hősök sora kél, Jövőkbe benyúlva, seregbe; Királyi faj az, sok századig él, Termékeny ölébül eredve ! És ébred Emes. Majd álma betölt, ígért fia meglőn, az álmos , Turul vala apja, őt rettegi föld, Ellennek a karja halálos. Bár messze keresse, meglelni honát, Büszkén, hadi útra kiszáll most. És él neme, él sok századon át . . . Oh éljen Emes fia : Álmos ! Szász Károly. A GAZDAG ROKONOKNÁL. — Beszély. — Irta Győrt/ Vilmos. (Folytatás.) vm. Meddig tart a leányok szeretete ? A napok múltak és a leányok növekedtek. Ilonka betölte már tizenhatodik évét, Elvira a tizenötödiket , de mind akettő egészen kifejlődött hajadon volt már. Az egy évi különbség meg sem látszott közöttük. Csakhogy volt egy más, sokkal, de sokkal szembetűnőbb különbség, és ez azon körülmény volt, hogy amíg Elvira majdnem napról napra vesztett szépségéből, Ilonka mindig bájosabbá változott. A szülők egy ideig nem vették ezt észre, sőt az ellenkezőről voltak meggyőződve. Mikor azonban a fölserdült leánykák már a társaságokban szerepet kezdének játszani, s mikor minden szem mintegy önkéntelenül a jegyző lánya felé fordult, s nem egy ajk azt a megjegyzést téve, mi azután a szülőknek is tudomására jutott: „Mily kár, hogy nem ez a Bodor Károly leánya, hanem amaz“, mikor Ilonka bájai valóban elvarázsolának minden tekintetet, mig szegény Elvira minden igyekezete mellett csak egy kevéssé is alig volt képes a figyelmet magára vonni: apa és anya, sőt a leány is, akkor kezdtek komolyan gondolkozóba esni. S végre is el lön határozva, hogy Ilonkának távoznia kell a háztól. — Légy nyugodtan, Hermin— mondá a férj,— ne tegyük a dolgot feltűnővé. Kissé kényes mindkettőnkre nézve a lánykát egyszerre haza küldeni. Bátyám leveléből sejtem, hogy nemsokára a körülmények fognak úgy alakulni, miszerint Ilonka távozik. Bátyám e tél folytán férjhez adja idősebb két lányát s akkor Ilonkát is haza kívánják kétségtelenül. Akkor, ha eltávozott, úgy intézzük dolgainkat,, hogy visszatérésére ne nyíljon alkalom. Az idő megérlel mindeneket. S Bodor Károly helyesen gondolkozott. A tél beálltával csakugyan levél érkezik Árkosfalváról, melyben az apa leányát arról tudósitá, „hogy minda két leánynak egyszerre ülik meg lakodalmát, minekutána a gazdatiszt immár biztos állást nyert, s megkérte Borosát, László is rendbe szedte gazdaságát s elveszi Marit. A családi ünnepélyre pedig, mindenek közös kivánságára, Ilonka is jöjjön haza.“ Nem lehet azt állítani, hogy e sorok valami különösen megörvendeztették volna a meghívottat. Sőt egy elejtett szó Elvira ajkiról valóban elszomoltta a lánykát, mikor arra gondolt, hogy Pestről távoznia kell. Ez elejtett szó pedig azt tartalmazá, hogy amíg Ilonka távol lesz, — addig náluk táncestély fog tartatni. Tánc! És itt lesz ő is, az az ifjú, kinek puszta neve is elegendő, hogy Ilonka szive sebesebben dobogjon, s arcát élénk pir borítsa el. Itt lesz az is, kit, ha megláthatott, bár csak távolról is, vére lázasan lüktetett, s leheletét elmaradozni érzé; itt lesz az is, kinek kezét ő egyesegyedül csak akkor érinthette, ha ez áldott kedvezményben az áldott tánc részesité, de azt a röpke pillanatot nem adta volna egy öröklét üdvéért. Itt lesz az is, kiről azt suttogá a hír, hogy egykor talán Elvira kezét meg fogja nyerni, s kit ő is szeret a rajongásig, — itt lesz az is, ki szivének egyetlen óhajtása, nappalainak egyetlen gondolata, éseinek egyetlen álma: itt lesz, és ő nem kisérheti figyelemmel, hányszor választja táncosnőjévé Elvirát, hány szót intéz hozzá, s hogyan, szerelmesen-é vagy közönyösen, — bizalmasabban-é vagy hidegebben, közelítőbben-é, vagy tartózkodóbban.... Itt lesz az is, — és ő ?! Ez a gondolat, ez az érzelem volt a leggyötrőbb eddigelé Ilonka életében. Tudta, hogy az ifjút Elvira is szereti. Az ilyen titkot, olyan lények, mint Elvira, nem képesek bizalmas barátnéjuk előtt rejtve tartani. Elvira meg sem álmodá, hogy a fényes állású, gazdag ifjúra , mellette Ilonka még csak szemét is föl merje emelni, s el sem képzelé, hogy az ifjú is anyira megalázza magát, hogy még az ő társalkodónőjét —mert hiszen Ilonka végre is csak ilyen volt) — figyelmére méltassa. Elvira közlötte szerelmét a jegyző leányával. Minden szava tördöfés volt emennek szivében — hanem azért hallgatott, s egyetlen arcmozdulattal sem árulá el saját szerelme lángolását, saját gyötrelme keserves érzetét. — Te szereted őt, de várjon szeret-e ő téged ? — ez volt az a gondolat, mely a csevegő leány fájdalmat okozó minden szavánál mindig egy-egy balzsamcseppet hintett a sajgó sebekre. Elvirát beszédessé tette társnője előtt rejteni nem kényszerült szerelme; a jegyző leányát eltitkolni kénytelenített érzelme hallgatóvá. Csupán az az egy lehetett volna árulójává: mindig olyan irányt adott Elvira szavainak, hogy ez arra volt kénytelen válaszolni: menyire közelített az ifjú is ő hozzá ? S eh milyen boldog volt akkor, ha e kérdésekre Elvira kitérőleg felelt!ff — Ő nem szereti a leányt! — hangzott föl akkor szivében, — én többet mondhatnék irántam tanúsított melegségéről, mint Elvira. Százszor, ezerszer, és ki tudná megmondani, hányszor és hányszor vette számba mindazon előnyöket, melyekkel Elvira birt ő felette s viszont ő e fölött. Amannál a vagyon, — nála a szépség. S hiszi-e a rajongó tizenhat éves lányka, hogy amaz több legyen emennél? S nem félt Elvirától. Ha voltak is pillanatai, melyekben szive elszorult, s lelkét kínos aggodalmak törték el, de utánuk ismét boldogító reménység hatotta át keblét. Nem félt Elvirától, míg ő maga is itt van, vetélytársnője közelében. De ime, atyja levele most e körből haza szólítja. A tér a vetélytársnőé marad. Oh, nem lesz-e az övé a diadal is ?! Ha bizonyosat tudna, nyugodtan távoznék. Csak egy szót az ifjú ajakáról, — csak egy melegebb kézszorítást, — és akkor talán el merne távozni egy időre. De igy! ? Oh e levél, e hazahívás, e távozás, ez estély, — ezek irtózatos körülmények! S ami várható volt — bekövetkezik. A lányka súlyosan megbetegült. Lázas forróság bilincselte ágyához, s lehetlen volt távoznia. A jegyzői lakban együtt volt az egész család a két idősebb leány menyegzője alkalmával — az egyetlen Ilonka kivételével. — Betegen fekszik, Pesten, — hangzók a háziak ajkain a szives kérdezősködések válaszáúl, s ezen a feleleten meg kellett nyugodnia mindenkinek. Azonban bizonyos, hogy Ilonka betegsége a tiszta örömben ürömcsepp volt., De ürömcsepp nemcsak Árkosfalván, hanem a gazdag rokonoknál is. A hazaküldés terve meghiusult. Csak egyetlen egy szív vala, mely e betegségért összekulcsolt kezekkel adott hálát istennek, — és ez Ilona volt. Most már nem fogják eltávolítani a háztól, legalább az estély előtt semmi esetre sem. Most már itt lesz ő is, de hátha még akkor is betegen? És ha betegen is — de itt lesz! Érezte magában, hogy az a nap óriás erőt fog kölcsönözni lankadt tagjainak. S nem csalódott. Harmadnappal az estély előtt fölkelt, s bárha egész arca gyöngélkedést fejezett is ki, bárha bágyatag testét kimerté az első napi fenlét, nem aggódott többé; tudta, hogy a következő két nap elegendőkép meg fogja erősíteni. — Részt vehetsz a mulatságban — mondá Hermina nagysága kissé hidegen, — hanem arra kérlek, keveset táncolj. Meg is árthat, s lesz, aki azt hiszi, hogy betegséged tettetés volt, s nem akartál haza menni. Ilonka kezet csókolt a néninek. Megköszönte jó tanácsát, s megígérte, hogy a szerint fog cselekedni. A lányok öltözéshez láttak. Oh istenem! hol volt az idő , midőn négy évvel ezelőtt, Ferenc napjának előestéjén , alig egy óranegyeddel a vendégek megérkezte előtt fogott hozzá a falusi lányka az átöltözéshez ?! Még órák választák el az ünnepély kezdetét a délutántól, s Ilonka már öltözete rendezéséhez fogott. És kevés örömet adott neki e készülődés. Hajdan a két lányka egészen egyformán öltözött, hála a jó bácsi áldozatkészségének; azon idő óta azonban, mikor Hermina nagysága meghidegült a kis védenc iránt, a ruhanemüekben nyilvánuló ajándékozási készség is meggyérűlt s minden tekintetben alább szállott. — Ne feledd gyermekem, hogy te szegény leány vagy, — hangzók a rokoni szives figyelmeztetés, s amíg Elvira a legpompásabb öltözékeket kapta, Ilonka sokkal, de sokkal egyszerűbbekben részesült. S kivált mióta szépségére nézve is veszélyes versenytársnak bizonyult be, — néha majdnem egészen elhanyagolták. Ilonka érzé ezt, de szabad volt e fájdalmának jóltévői irányában csak egyetlen szóval is nyilatkoznia? Elővette ma is olyan sokszor használt fehér ruhácskáját, s földiszité úgy, ahogy tudta s lehetett. Ha valaki oda tekintett volna varrása fölé hajtott arcára, könyeket lát vala csillogni szemeiben. Sokkal hiúbb volt már, semhogy szegénysége ne fájt volna e körben szívének. Mintegy másfél órával az estély kezdete előtt megjelent a fodrász. Félóránál többet töltött el Elvira hajékével, hanem meg kellett adni, hogy műve valóban remekül sikerült. Elvira majdnem szép volt. Most Ilonkára került a sor. Mielőtt azonban a hat művész a lányka gyönyörű szőke hajának rendezéséhez fogott volna, Hermina nagysága egy szóra szobájába szólította a mestert. *) Énekli egy hegedős, Álmos fejdelemmé emeltetésekor. „Álmos“ c. regényes eposzból, mely az akadémia által a Nádasdy-díjjal jutalmaztatott.