Fővárosi Lapok 1868. április (76-100. szám)
1868-04-01 / 76. szám
76-dik sz. Szerda, április 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj. Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenéz ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................5 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasók figyelmébe. Az összegek Emich Gusztáv kiadó úrhoz intézendők. Évnegyedre 4 frt, félévre 8 ft. A dalnokok. (Longfellow.) Isten leküldte dalnokit, Öröm s bú hangján szólni itt, Ember szivét érinteni S az égbe visszainteni. Első egy lángkeblü gyerek, Kezében aranylant rezeg, A merre bolyg, halom s patak Almainktól viszhangzanak. Szakálas arc a második, Piarcon dalnokoskodik, Harsány szavú zengésbe Megindul a tömeg szive. Ősz n agg ember a harmadik, Szent egyház mélyén hallatik, Míg bűnbánatra zsongana Az arany ajkú orgona. Hallván a három énekest, Kérdik: melyik hát érdekesb, Mert zengelmök, bár szívre hat, Ellenkező viszhangot ad. S az Úr mond : nékem érdekes Magában minden énekes, Mert mindenik’ sajátja más : Bűbáj, erős tanitgatás. Hatalmas három húr, mivel Ki józanul rájok figyel, E háromban fog szólni a Legteljesebb harmónia! Lévay József: AZ ÉRDEM JELEK. (Eredeti beszély.) P. Szathmáry Károlytól. Vidámabb férfiút nem ismertem Széplaky Gusztáv barátomnál. A legsötétebb időben is ő volt társaságunk éltető lelke, kiből a kedély vidító melege s a legjobb izü ékek fölvillanyozó sugarai szakadatlanul áramlottak. Gusztáv már jóval túl lehetett a harmincon , de külseje és vidámsága alig mutatták idősbnek 26 — 27 évesnél. Dúsgazdag gesztenyeszín fürtéiből egyetlen szál sem látszott hiányzani; arcán egyetlen redő, s léptei oly könnyük, hogy előtáncosi jogát, melyet közel 20 éve gyakorol, még egy bálban sem adta föl. A nők a kifogyhatlan kellemes társalgót kedvelték benne, s köreikben csaknem nélkülözhetlennek tárták, és pedig úgy a közép, mint a felsőbb körökben ; az ő jelenléte nélkül nem igen volt estély, s ha egyik miatt a másikról el kellett maradnia, mindenki érezte és panaszolta a Guszti hiányát. Ennek dacára nem látszott rajta, hogy szíve valaha női szépségnek hódolt volna. A legfiatalabb leányok sem voltak hajlandók még „Guszti bácsinak“ szólítani, mi azt jelenti, hogy még számítanak rá; a kacérabb menyecskék részéről pedig száz kihívó pillanatást utasított vissza, s mégis ha szerelemről beszéltünk előtte, rendesen fölkiáltott: r — Eid vanitatum vanitas. „És a rózsát, mely elfiúlt, még egy perccel éli túl.“ S percnyi elkomolyodás után újra vidám volt, mint előbb. Kevesen emlékeztek rá, hogy korábban valakibe szerelmes lett volna. Egy régibb ismerősétől hallottam, hogy a magasabb körök legszebb özvegyébe , B . . . Klárisz grófnőbe szerelmes volt, s mi több, talán ez is ő belé. De hiszen az olyan régen volt, azóta a grófnő férjhez ment, s meg is özvegyedett. Magam sem emlékeztem, hogy Guszti gárszonlakásán valaha hölgynyomokat vettem volna észre. De mégis . .. egy alkalommal közelebbről találtam ott egy finom battiszt zsebkendőt, mely könyüs volt, s rajta mintha grófi koronát láttam volna hímezve, de Guszti pajkosan kapta ki kezemből, s azt állitá, egy közelebbi bálban hagyták véletlenül nála. Guszti egy ősrégi nemes családnak végivadéka volt. Elődei szépen elfecsérelték ugyan a család tetemes javait, úgy hogy Gusztira csakis a széplaki, már most csak részjószág szállott; de ezután Guszti barátunk mégis oly tetemes úrbéri kárpótlást kapott, hogy ennek kamatai és bérbe adott jószága együtt 3 — 4 ezer forintot behozhattak, mi itt Erdélyben nőtlen életű gavallérnak bőven elég. S Gusztit csakugyan mindnyájan „ránzsirt“ embernek tartottuk. Amint hogy az is volt. * * * Anyival meglepőbb volt, midőn egy reggel, még fölkelésem előtt, levelet hoz be inasom, melyen a széplaki címer fekete pecsétviaszba volt nyomva. A hirtelen feltört levél tartalma pedig a következő : „Kedves barátom! Midőn e sorokat olvasod, én már nem vagyok. Ügyeim rendben vannak , a végelintézéssel téged bíztak meg. Végrendeletem és naplómat szekrényem fiókjában találod, ennek kulcsát mellényem zsebében. Barátságunk nevében kérlek, hajts végre mindent úgy, mint én rendelem. A naplót olvasd el. Igazolva akarok állani előtted. Aztán vidd át B . . . . Klárisz grófnőnek. Ha el nem fogadná, égesd el. Légy boldog! Isten veled! Utójára ölel Széplaki Gusztáv. U. I. Miután már engedélyezve van, mint honvéd akarok eltemettetni. Érdemjelemet, mely naplóm mellett van, tétesd föl koporsómra, s aztán vidd oda, hova a naplót, — de mély és örök titoktartást kér barátod Sz. G.“* * * Sebtiben öltöztem, és siettem Guszti szállása felé. Már el volt terjedve a hír, hogy meglőtte magát, s útközben a kandi, csaknem vétkes tudvány majdnem falhoz nyomott esetlen kérdéseivel. Én természetesen csak anyit tudtam, mint ők. De ha a világnak épen nem fér fejébe, hogy miért lőtte agyon magát Széplaki Guszti ? S megvallom, ez az én fejembe sem fért. Végre, miután barátom végrendeletét utóló betűig híven teljesitem, midőn vagyona az általa kívánt közcélokra kiosztva s elhelyezve, ő maga pedig ott pihent a kolozsvári „Házsongárd“ virágokkal és emlékekkel tarkázott s mégis bánatos tekintetű kertében : magamhoz vettem a mindenki elöl rejtegetett naplót, melynek egy pár fejezetét, némi tanulságot, nem látom feleslegesnek az olvasó világgal közleni. I. Soha sem szerettem senkit Kláriszon kivül, és érzem, nem is fogok szeretni mást senkit, soha. E szerelmet nem én élesztettem. Még eredetét sem ismerem; azt hiszem, örök időktől van, s örök időkig lesz, mint az, ki e legszentebb érzelmet be-lénk olta. Örökké ? Mi végetlen szó parányi és véges értelmünkhöz képest; de ha hiszitek a halhatatlanságot, ez nem lehet más, mint a léleké, s az én lel ,kém élhet-e szerelem nélkül? Én Kláriszt mindig ismertem. Bolond beszéd ! ■ mondaná valaki. De ha a lélek halhatatlan, akkor sohasem született, s bárki mit beszéljen, én már mint gyermek emlékeztem, hogy e földi lételem előtt is léteztem, s Klárisz mindenkor együtt volt velem. Itt e földön, mióta öt Klárisznak s engem Gusztávnak hívnak, szintén hamar megtalálta lelkem az én Kláriszomat. Atyjának nagy, nekünk kis birtokunk volt Széplakon. Az ő szép parkjok s a mi szilvás kertünk összeért, és igy valahányszor a kertbe mentünk, mindig találkoznunk kelle. Nekem a falusi mester sokat beszélgetett a paradicsom szépségéről, Ádámról és Éváról, és én, hogy magam is az Éden kertjében legyek, kevés akadálynak tartottam a sövénykerítést, s mihelyt szeret tehettem, átugrottam azt, hogy Édenembe s kis Évámhoz juthassak. És együtt játszva, milyen boldogok voltunk. Én természetesen a magam kedvem szerinti játékokat kezdettem. Ostort fontunk, s Klárisz leeresztett s két ágba font gyönyörű barna haja volt a gyeplő, midőn a park árnyas sétányait befutottuk! Azért ne higyje senki, hogy már akkor is használni mertem volna az ostort. Ha véletlenül elesett, vagy megütötte magát, én voltam első, ki kalapomban vizet hoztam a forrásból, s oly gyöngéden ápoltam, mint az anya gyermekét. De ennek a paradicsomnak is volt kígyója — a guvernánt személyében. Malvina kisasszony, — úgy hívták, — eleinte, míg mindketten kisebbek voltunk, elnézte játékainkat, de később mind ritkábban engedte összejövetelünket, végre egészen eltilta. Eleinte nagyon le voltam verve, s két hétig épen betegen feküdtem , de betegségem alatt a Kláriszhozjutás módja volt egyetlen gondolatom, s mire azt fölfedeztem, meg is gyógyúltam. Ott, hol kerteinknek épen szögletei érintkeztek, túl a parkban sűrű ecetbokor csoportozat, felőlünk hatalmas bodzafák állottak. (Folyt. köv.) EGY VÁMŐR TÖRTÉNETE. Elbeszélés: Jules Janintel. Hosszú történet! — Hosszan írunk, mint rendesen. Nagy utat teszünk , majd itt, majd ott merül el elbeszélésünk fonala, de el nem szakad. Csapkodunk, mint a hullám; a cseppek azért nem lesznek egymáshoz hűtlenek. Szétfolyhatnak, hanem ismét egyesülnek. Roucher de Perthes lovag érdemes örököse egy Abbeville városból való nemes családnak, mely századok óta első rangot foglalt el e helyen. A gyermek még nem volt tiz éves, midőn egy ízben szüleivel a postakocsin utazott. Egy idegen is ment velük, s anyját folytonosan tegező polgárnőnek nézte. A polgárnő nagyon szép és fiatal volt, hasonlított a királynéhoz. Férje sohsem neveztetőnek. A városinak ez feltűnt, s a másik percben már leborulva térdelt a vélt királyné előtt. A kis Roucher de Perthes igen jó izűen nevetett, mintha jövendőjét nevezte volna. Megérkeztek Crespybe, özvegy de Perthes aszszonyhoz. A kis jakobinus itt látott először rémuralmat ; itt forgatta a szakácsnő mellett a nyársat először. Tanítója s a kis abbé, aki rá ügyelt, nem sokáig maradhatott mellette. Mindkettő elment a nagy világba, tele dicsvágygyal, tele a legvérmesebb reménynyel. Abbé és katona ! Mi van ezen csodálkozni való ? Az abbé is hazafi, az abbé is ember! . Beállott a könnyű vasasokhoz — elment harcolni ! Éljen a köztársaság! Amint az abbé s tanító elment, atyja egy Gőzzé