Fővárosi Lapok 1868. április (76-100. szám)

1868-04-22 / 93. szám

A szél nem érhető, mert szabadon látom mo­zogni e kezet, s ha csak egyszerű külső baja volt, miért kárhoztató a gróf keztyüsen, örök tétlenségre ? Későbbre hagytam e rejtély megoldását, melynek nem kétkedtem egykor nyomára jöhetni, vagy erő­szak által tudomására jutni, —­s csakhamar másról kezdünk beszélni, az egyetemről, tanárainkról és a tanulókról. A­mint ez utóbbiakhoz értünk, a gróf föl­kiáltott : — Tudja ön, hogy meglehetős bátorságra mu­tat, miszerint ön hozzám behatolva, nemcsak e lak­hely borzasztóságaival, hanem a tanuló urak szellem­dús kritikájával is dacolni mer ? — Megmondom önnek őszintén, — felelém, — gúnyolódásaikra én csak anyit adok, mint e szere­tetreméltó úr vigyorgásaira itt mellettem. Mi azon­ban azon kevésbé jóakaratú magyarázatokat illeti, melyeknek ön az ő részükről kitéve van— — Semmi közöm velök! — szakita félbe büsz­kén . . . — Épen ez az, — viszonzám kissé élénken, — miben önnek igazat nem adok, mivel okvetlenül ön is hibás e részben; miután pedig ön az, ki e tárgyat megpendité, engedje meg tehát, hogy mindent elmond­jak önnek. Teljes szivemből tisztelem amaz ízlést vagy okokat, melyek folytán ön magányos életet él, és tantársaink bizonyára épen ezt tennék, ha azon pillanatokban, midőn ön kényszerítve van velők érint­kezni, nem bánna velők oly hidegen, büszkén ... — Oh! uram, — mondá a gróf végtelenül szo­morúan — én nem vagyok büszke, esküszöm ön­nek !... E hang megzavart . . . mély szánalom lepte el szivemet ez anyira fiatal, anyira szép fiatal ember iránt, ki nagyon szerencsétlen lehetett, hogy ilyetén hangon beszélt. — Bocsánat, — mondám neki, — nem volt szán­dékom önt megsérteni; az asztalon át kezem nyúj­tóm felé, melyet megszorított. Újra mély hallgatásba merültünk. Egyszerre, mintha mély álomból ébredett volna föl, a gróf hevesen kérdé : — Hisz ön a jóslatokban, uram ? — Ez a körülményektől függ, — viszonzám mosolyogva; — a biblia jóslataiban hiszek, mert nem szeretnék megégettetni ; a hajósokéban a jövő nap mivoltát illetőleg igen, mert ez nem lehet rosszabb, mint az előtte való ; a piaci jósokban szintén, mert rendesen több boldogságot jósolnak, mint menyit valaha fölhasználhatnánk, s mivel kötelességünk illu­­siókat vásárolni — ha olcsók! . . . — Bosszút fejeztem ki magamat, uram, azt akartam kérdezni, hogy vájjon elismeri-e ön az atyai áldás hatályosságát. — Ah ! ha erről van a szó, igen, mert ez utóbbi boldogságot jósolván, rögtön megadja. Ez valódi bel­ső biztosítás az élet esélyeinek jégesője ellen; nem menthet meg minket ugyan a csapástól, de helyre igazítja, vagy elviselni segíti. — Tehát, — mondá a gróf, miközben majdnem félénken hozzám közeledett — az atyai átok ... — Ez lehetetlen, uram; nem hiszem, hogy gyer­mek létezzék, ki okot ád az átokra, s annál kevésbé atya, ki átkozzon. — Ön . . . nem hiszi ... — mondá vontatva gazdám. Aztán hevesen végig simítva homlokát, hoz­zá tévem: én is, én sem hiszem. — De hogyan is kérdhettem ily bolondot ? — Talán, mert az úton jött őrült szomorú fölki­áltása árnyat vetett az ön képzeletére, s eszméit kissé elkomoritá. — Ah ! igen . . . szegény V­ik Károly !... önnek talán igaza van . . . mert ha akarnám, hogy kineves­sen, megváltanám önnek, miszerint különös szavai egészen kiforgattak valómből. Ki tudhatja, hogy mily igazság rejlik egy őrült agy beszédében. Ki tudja, vájjon az, mit őrültségnek nevezünk, nem magasabb foka-e emberi eszünknek ? Mi bezárjuk a bolondokat, mert meg nem értjük őket; az első lát­szatra legalább fölöttünk állnak. Meglehetősen roszul kezdem érzeni magam : a csontvázak, a vén János, a fehér keztyű, gazdám egész beszélgetése, és mind­ehhez utóló véleménye az őrültségről, — mindez igen alkalmas egészet ké­pezett arra, hogy az enyimnél nyugodtabb s hidegebb kedélyt is lehangoljon . . . Érzem, hogy az én eszem­­ is előkészületet ten egy magasabb fok felé való útra. Szerencsére az óra ütése segítségemre jött, s ebédem ürügye alatt búcsút vettem a gróftól, ki részéről leg­közelebb meglátogatni ígért. A teremből kilépve, a vén Jánost találtam az előszobában, ki ujját ajkára illesztvén, az ajtóig ki­sért, s itt halkan kérdé: — Bocsássa meg uram egy szolga tiszteletteljes kérdését, ki urát mindenek fölött szereti. Alfréd ex­­cellentia úgy néz ki, mint nagy betegségeiben szo­kott ; talán valami történt vele ? Megnyugtatom a jó embert, tudakozódván tőle a betegség felől, melyben a gróf szenved. — A fej, uram, a fej! — válaszoló János, az övét csóválván. — Hát a keze ? — mondám élénken, azon re­ményben, hogy már a titok nyomában vagyok. E percben azonban emberem meghalló, vagy meghal­lani színné­­ra hivó szavát, s engem a legnagyobb sietséggel magamra hagyott. Azon meggyőződéssel mentem haza, hogy K. gróf rövid idő alatt kenyeres pajtása leend­ő­dik Ká­­rolynak. A vén János félbizalmasságai megerősítettek e véleményemben, úgyhogy a jobb kéz fehér keztyűje csak másodrendű érdekességgel kezdett rám nézve bírni, hisz tán ez se volt más, mint egy fehérbőrű­­ rögeszme ! Ebédnél ismét találkozom tantársaimmal, kik előlegesen értesülve a „vakandtúrásbeli“ expeditióm­­ról, egy rakás kérdéssel halmoztak el mindarról, mit ott látnom kellett. Többen látván, hogy étvágyam nem nagy, azt álliták, hogy emberhúst reggeliztem a grófnál. Egyikük igen komolyan beszélte, hogy egy reggel K. gróf háza előtt menve, egy livrces csontvá­zat látott, ki a földszint ablaktábláit nyitá föl. Ha szegény János ezt hallotta volna ! Melegen védelmezem a szolga személyét, de megvallom, hogy már kevesebb fáradságot vettem magamnak az úr védelmezésénél, mert reggeli találkozásom azon ér­deket, mely a grófhoz vont, szánalommá változtató át, már pedig a szánalom a felsőbbség jóakarata csak ! Majdnem unalmasnak találtam őt, mint egy­ rejtvényt, melyet megfejtünk. Esztelen gondolat! sokkal messzebb voltam a megoldástól, mint valaha! (Folyt, köv.) A bécsi életből. IX. (Április 20.) (Új után az újabb. — Tavaszi jelek. — Szin-divat. — A természet s a szív. — Éjszak­a dél lakói. — Öngyilkos­ságok. — Werner. — Ingó részvénytársulatok. — A sör befolyása. — Kiviteli cikkek. — „Gonosz nyelvek.“ — Laube és barátjai. — Külső siker. — Belső hiányok. — Geistinger k. a.) Az „új aerau után újabb következett. A tél és tavasz közti, bécsi hivatalos várnapon — a húsvét hétfőn — átestünk. Egy hét óta a nap szép arcát folyton felhőfátyol borítja ugyan, de — mint ez a földön is szokás — a fátyol oly átlátszó, hogy ki-kitörhetnek rajta a melegség sugarai, s így a bécsi élet nem csak a kalendáriumban, hanem az utcákon is a legkedvesebb évszak jellegét hordja már magán. A nyitott ablakokból nyitni óhajtó leány- s vi­rágbimbók néznek alá; a házmesterek a járda kö­vezetét már­is­­ elfelejtik öntözni; a város eleve­nebb helyein szerény ibolya-bokrétákat kínálgatnak tolakodó öreg­asszonyok; a fényes cylinderű frak­­kerek fényes fogatukról levették a fedezetet; a csa­ládok körében már eldőlt a nagy kérdés: váljon jobb­é az idén Dorn­bachban a hegyi levegőt szívni, vagy Hietzingben a h­annover­i koronás száműzött szomszédjává fölcsapni, s mindenekelőtt s minde­nek fölött: a Práter kezd elevenülni, zöldelni, kékel­­ni, -s kékelni a sok rövid­ ruhától, mert az idén Bécs hölgyei a tavaszi ég vidor színét választók uralkodónak. A mély szőke leány tehát e nyáron át nem képes a férfivilágot láncra verni, (tudvalevőleg szőkéhez kék szín áll legjobban), az csakugyan meg­érdemli, hogy esztendőre a feketék s barnákkal har­­monizáló piros szín lépjen a divat trónjára. Különös ellentét, megfoghatlan contrast! — Mialatt az örök természet ereiben friss nedvek pezs­genek, és égen s földön új életre ébred minden, ad­dig az emberek szívei megtörnek, elméi megtébo­­lyodnak, és elszánt akarattal törnek át ama ismeret­len űrbe, hol a fényes napvilágot kietlen homály helyettesíti­ a sírba. Hetek óta nem múlik nap, me­lyen a hírlapok az öngyilkosságok hosszú sorát ne közlenék. Angliában az öngyilkosok idényét novem­ber hava képzi, oly­anyira, hogy azt „akasztó - hó­nak“ nevezték el; nálunk március s április havak szereztek maguknak e tekintetben gyászos hírnevet. A lélekbúvár az északibb s délibb népek fajkülömb­­ségéből tán megmagyarázhatná ez ellentétet; a phlegmatikus, hidegvérű, nyugodt angol akkor ug­rik a halál örvényébe, midőn krétasziklái csúcsát sűrű köd fedi, s a természet komor képe saját ko­mor spleenes kedélyével tökéletes harmóniában van; a finomabb idegzetű, izgékonyabb, érzékiebb, fogé­konyabb déli lakón pedig akkor vesz erőt a két­ségbeesés, midőn látja, hogy körötte mindenütt a boldogság csirái fogamzanak meg, s csak őt sújtja a végzet ostora, — összeroskad kíméletlen csapásai alatt, mert — a költő szavai szerint — „Alles, alles freuet sich, und hoffet der erwachenden Natur, doch in meinem tiefen Busen wecket sie den schweren Kummer nur.“ Természetes, hogy a katastrophák ily bn rovata folytán a „rongált vagyoni állapot“, „búskomoly­ság,“ vagy „szerencsétlen szerelmi viszony“ követ­keztében történt önkéntes kimúlások alig ébresztenek némi figyelmet, s az olvasó közönség előtt csak azon öngyilkosságok tűnnek föl, melyek vagy e rendkí­vüli indokok, vagy az illető egyéniségek társadalmi állása miatt ez első rangot bitorolják. Alig vették le az új operaszínházról a fekete lobogót, melyet építője, Van der Nüll gyászos halá­lával húztak fel félig bevégzett homlokzatára, s már­is a „schellenhofi sörfőző-részvénytársulat“ igazga­tója, Werner lépett az élet-megvetők sorába. Hogy az eseménynek egy pikánt mellékvize is van, hogy a közönség még mai nap sem tudja bizony­­nyal: vájjon Werner valóban a Duna mélyén alusz­sza e az örök álmot, vagy — öngyilkolást tettetve — valamelyik hamburgi hajón szeli át az atlanti óceán hullámait? — az persze az átalános érdekelt­ségnek épen nincs hátrányára. A részvénytársulatokra jelenleg Bécsben rosz idők járnak, valami gonosz szellem aláássa talpuk alatt a földet, az aknákat megtölti lőporral, felgyújtja, s e­dik explosió a másikat követi. Az említett Werner is az általa vezetett társulat bukásán esett kétségbe. Nem hiába kavart föl­e bankróla anyi port, anyizajt, de az ember alig is hinné, hogy Bécsben s­ö­r f­ö­z­ő társulat megbukhassék. Münchenben két évvel ez­előtt majd lázadás ütött ki, mert a pint sör árát egy krajcárral felebbezni akarták. Bécsben az árföl­emelés egyszerű indignációnál nem szülne ugyan töb­bet, de ha valaki a sörmérés azonnali megszüntetését dekretálni merészkednék, tudom, Bécs minden jár­daköve rögtön barrikáddá változnék. A magyar em­ber borban, a bécsi sörben issza meg húját, ha ked­ves felesége egy kicsit túl szabad pörgést enged nyel­vének, ha a gombaként szaporodó népegyletekben szellemdús beszédét kinevetik, ha véletlenül rá­jön, hogy az, kinek ő naponként tizenkét óráig mondja el a „szeretlek, imádlak“-ot, a nap másik tizenkét órájában ugyanazt másnak mondja,­­ akkor egye­düli, mindig hű vigasztalóját a sörkancsóban ke­resi. És ha az árucikk ily roppant kelendősége mellett a társulat mégis bankrétát mondott, úgy az okot csak egy shakespeari­ idézetben lelhetjük föl: valami rothad Dániában. A bukás többé nem rendkívüli útját tegnapelőtt az „ex- és import-társulat“ is követte. Összekötteté­seivel , üzleteivel s kereskedelmi kiterjedtségével nagy hűhót szokott űzni. Ő szállította a japániak­­nak az üveg­szemű bronco-isteneket; a török basá­kat a talpat legjobban csiklandozó nádpálcákkal ő látta el; a hárem füstölgető szépeinek ő literálta a legfinomabb illatú salongyufákat; az afrikai ében­­hajadonok tökéletes öltözékét; a korall-nyakéket ő exportálta, sat. sat., s mind e nagyságnak, mind e hírnévnek prózai vége a csőd. E két társulaton kí­vül halk hanggal más társulatok ingadozó állásáról is suttog a fáma, suttognak a gonosz nyelvek. Gonosz nyelvek ? — Ne engedjük e két szót tollunk alól kisiklani, úgy is ők képezték az utósó napok legfőbb beszédtárgyát. Laube Henrik legújabb műve, a váltig ismert „Gonosz nyelvek“ végre valahára születési helyükön, Bécsben is színre kerültek. Laube barátai hónapok óta úgy belefúj­tak a reklám­­harsonájába, hogy e zajhoz képest a Jerichó előtti trombitaszó csak gyönge zephir-fuva­­lom volt; a vele rokonszenvező hirk­­pok táviratok­ban tudatták a közönséggel, hogy a költő műve Hamburgban ilyen meg ilyen, Prágában olyan meg 370 .

Next