Fővárosi Lapok 1868. április (76-100. szám)
1868-04-22 / 93. szám
A szél nem érhető, mert szabadon látom mozogni e kezet, s ha csak egyszerű külső baja volt, miért kárhoztató a gróf keztyüsen, örök tétlenségre ? Későbbre hagytam e rejtély megoldását, melynek nem kétkedtem egykor nyomára jöhetni, vagy erőszak által tudomására jutni, —s csakhamar másról kezdünk beszélni, az egyetemről, tanárainkról és a tanulókról. Amint ez utóbbiakhoz értünk, a gróf fölkiáltott : — Tudja ön, hogy meglehetős bátorságra mutat, miszerint ön hozzám behatolva, nemcsak e lakhely borzasztóságaival, hanem a tanuló urak szellemdús kritikájával is dacolni mer ? — Megmondom önnek őszintén, — felelém, — gúnyolódásaikra én csak anyit adok, mint e szeretetreméltó úr vigyorgásaira itt mellettem. Mi azonban azon kevésbé jóakaratú magyarázatokat illeti, melyeknek ön az ő részükről kitéve van— — Semmi közöm velök! — szakita félbe büszkén . . . — Épen ez az, — viszonzám kissé élénken, — miben önnek igazat nem adok, mivel okvetlenül ön is hibás e részben; miután pedig ön az, ki e tárgyat megpendité, engedje meg tehát, hogy mindent elmondjak önnek. Teljes szivemből tisztelem amaz ízlést vagy okokat, melyek folytán ön magányos életet él, és tantársaink bizonyára épen ezt tennék, ha azon pillanatokban, midőn ön kényszerítve van velők érintkezni, nem bánna velők oly hidegen, büszkén ... — Oh! uram, — mondá a gróf végtelenül szomorúan — én nem vagyok büszke, esküszöm önnek !... E hang megzavart . . . mély szánalom lepte el szivemet ez anyira fiatal, anyira szép fiatal ember iránt, ki nagyon szerencsétlen lehetett, hogy ilyetén hangon beszélt. — Bocsánat, — mondám neki, — nem volt szándékom önt megsérteni; az asztalon át kezem nyújtóm felé, melyet megszorított. Újra mély hallgatásba merültünk. Egyszerre, mintha mély álomból ébredett volna föl, a gróf hevesen kérdé : — Hisz ön a jóslatokban, uram ? — Ez a körülményektől függ, — viszonzám mosolyogva; — a biblia jóslataiban hiszek, mert nem szeretnék megégettetni ; a hajósokéban a jövő nap mivoltát illetőleg igen, mert ez nem lehet rosszabb, mint az előtte való ; a piaci jósokban szintén, mert rendesen több boldogságot jósolnak, mint menyit valaha fölhasználhatnánk, s mivel kötelességünk illusiókat vásárolni — ha olcsók! . . . — Bosszút fejeztem ki magamat, uram, azt akartam kérdezni, hogy vájjon elismeri-e ön az atyai áldás hatályosságát. — Ah ! ha erről van a szó, igen, mert ez utóbbi boldogságot jósolván, rögtön megadja. Ez valódi belső biztosítás az élet esélyeinek jégesője ellen; nem menthet meg minket ugyan a csapástól, de helyre igazítja, vagy elviselni segíti. — Tehát, — mondá a gróf, miközben majdnem félénken hozzám közeledett — az atyai átok ... — Ez lehetetlen, uram; nem hiszem, hogy gyermek létezzék, ki okot ád az átokra, s annál kevésbé atya, ki átkozzon. — Ön . . . nem hiszi ... — mondá vontatva gazdám. Aztán hevesen végig simítva homlokát, hozzá tévem: én is, én sem hiszem. — De hogyan is kérdhettem ily bolondot ? — Talán, mert az úton jött őrült szomorú fölkiáltása árnyat vetett az ön képzeletére, s eszméit kissé elkomoritá. — Ah ! igen . . . szegény Vik Károly !... önnek talán igaza van . . . mert ha akarnám, hogy kinevessen, megváltanám önnek, miszerint különös szavai egészen kiforgattak valómből. Ki tudhatja, hogy mily igazság rejlik egy őrült agy beszédében. Ki tudja, vájjon az, mit őrültségnek nevezünk, nem magasabb foka-e emberi eszünknek ? Mi bezárjuk a bolondokat, mert meg nem értjük őket; az első látszatra legalább fölöttünk állnak. Meglehetősen roszul kezdem érzeni magam : a csontvázak, a vén János, a fehér keztyű, gazdám egész beszélgetése, és mindehhez utóló véleménye az őrültségről, — mindez igen alkalmas egészet képezett arra, hogy az enyimnél nyugodtabb s hidegebb kedélyt is lehangoljon . . . Érzem, hogy az én eszem is előkészületet ten egy magasabb fok felé való útra. Szerencsére az óra ütése segítségemre jött, s ebédem ürügye alatt búcsút vettem a gróftól, ki részéről legközelebb meglátogatni ígért. A teremből kilépve, a vén Jánost találtam az előszobában, ki ujját ajkára illesztvén, az ajtóig kisért, s itt halkan kérdé: — Bocsássa meg uram egy szolga tiszteletteljes kérdését, ki urát mindenek fölött szereti. Alfréd excellentia úgy néz ki, mint nagy betegségeiben szokott ; talán valami történt vele ? Megnyugtatom a jó embert, tudakozódván tőle a betegség felől, melyben a gróf szenved. — A fej, uram, a fej! — válaszoló János, az övét csóválván. — Hát a keze ? — mondám élénken, azon reményben, hogy már a titok nyomában vagyok. E percben azonban emberem meghalló, vagy meghallani színnéra hivó szavát, s engem a legnagyobb sietséggel magamra hagyott. Azon meggyőződéssel mentem haza, hogy K. gróf rövid idő alatt kenyeres pajtása leendődik Károlynak. A vén János félbizalmasságai megerősítettek e véleményemben, úgyhogy a jobb kéz fehér keztyűje csak másodrendű érdekességgel kezdett rám nézve bírni, hisz tán ez se volt más, mint egy fehérbőrű rögeszme ! Ebédnél ismét találkozom tantársaimmal, kik előlegesen értesülve a „vakandtúrásbeli“ expeditiómról, egy rakás kérdéssel halmoztak el mindarról, mit ott látnom kellett. Többen látván, hogy étvágyam nem nagy, azt álliták, hogy emberhúst reggeliztem a grófnál. Egyikük igen komolyan beszélte, hogy egy reggel K. gróf háza előtt menve, egy livrces csontvázat látott, ki a földszint ablaktábláit nyitá föl. Ha szegény János ezt hallotta volna ! Melegen védelmezem a szolga személyét, de megvallom, hogy már kevesebb fáradságot vettem magamnak az úr védelmezésénél, mert reggeli találkozásom azon érdeket, mely a grófhoz vont, szánalommá változtató át, már pedig a szánalom a felsőbbség jóakarata csak ! Majdnem unalmasnak találtam őt, mint egy rejtvényt, melyet megfejtünk. Esztelen gondolat! sokkal messzebb voltam a megoldástól, mint valaha! (Folyt, köv.) A bécsi életből. IX. (Április 20.) (Új után az újabb. — Tavaszi jelek. — Szin-divat. — A természet s a szív. — Éjszaka dél lakói. — Öngyilkosságok. — Werner. — Ingó részvénytársulatok. — A sör befolyása. — Kiviteli cikkek. — „Gonosz nyelvek.“ — Laube és barátjai. — Külső siker. — Belső hiányok. — Geistinger k. a.) Az „új aerau után újabb következett. A tél és tavasz közti, bécsi hivatalos várnapon — a húsvét hétfőn — átestünk. Egy hét óta a nap szép arcát folyton felhőfátyol borítja ugyan, de — mint ez a földön is szokás — a fátyol oly átlátszó, hogy ki-kitörhetnek rajta a melegség sugarai, s így a bécsi élet nem csak a kalendáriumban, hanem az utcákon is a legkedvesebb évszak jellegét hordja már magán. A nyitott ablakokból nyitni óhajtó leány- s virágbimbók néznek alá; a házmesterek a járda kövezetét máris elfelejtik öntözni; a város elevenebb helyein szerény ibolya-bokrétákat kínálgatnak tolakodó öregasszonyok; a fényes cylinderű frakkerek fényes fogatukról levették a fedezetet; a családok körében már eldőlt a nagy kérdés: váljon jobbé az idén Dornbachban a hegyi levegőt szívni, vagy Hietzingben a hannoveri koronás száműzött szomszédjává fölcsapni, s mindenekelőtt s mindenek fölött: a Práter kezd elevenülni, zöldelni, kékelni, -s kékelni a sok rövid ruhától, mert az idén Bécs hölgyei a tavaszi ég vidor színét választók uralkodónak. A mély szőke leány tehát e nyáron át nem képes a férfivilágot láncra verni, (tudvalevőleg szőkéhez kék szín áll legjobban), az csakugyan megérdemli, hogy esztendőre a feketék s barnákkal harmonizáló piros szín lépjen a divat trónjára. Különös ellentét, megfoghatlan contrast! — Mialatt az örök természet ereiben friss nedvek pezsgenek, és égen s földön új életre ébred minden, addig az emberek szívei megtörnek, elméi megtébolyodnak, és elszánt akarattal törnek át ama ismeretlen űrbe, hol a fényes napvilágot kietlen homály helyettesíti a sírba. Hetek óta nem múlik nap, melyen a hírlapok az öngyilkosságok hosszú sorát ne közlenék. Angliában az öngyilkosok idényét november hava képzi, olyanyira, hogy azt „akasztó - hónak“ nevezték el; nálunk március s április havak szereztek maguknak e tekintetben gyászos hírnevet. A lélekbúvár az északibb s délibb népek fajkülömbségéből tán megmagyarázhatná ez ellentétet; a phlegmatikus, hidegvérű, nyugodt angol akkor ugrik a halál örvényébe, midőn krétasziklái csúcsát sűrű köd fedi, s a természet komor képe saját komor spleenes kedélyével tökéletes harmóniában van; a finomabb idegzetű, izgékonyabb, érzékiebb, fogékonyabb déli lakón pedig akkor vesz erőt a kétségbeesés, midőn látja, hogy körötte mindenütt a boldogság csirái fogamzanak meg, s csak őt sújtja a végzet ostora, — összeroskad kíméletlen csapásai alatt, mert — a költő szavai szerint — „Alles, alles freuet sich, und hoffet der erwachenden Natur, doch in meinem tiefen Busen wecket sie den schweren Kummer nur.“ Természetes, hogy a katastrophák ily bn rovata folytán a „rongált vagyoni állapot“, „búskomolyság,“ vagy „szerencsétlen szerelmi viszony“ következtében történt önkéntes kimúlások alig ébresztenek némi figyelmet, s az olvasó közönség előtt csak azon öngyilkosságok tűnnek föl, melyek vagy e rendkívüli indokok, vagy az illető egyéniségek társadalmi állása miatt ez első rangot bitorolják. Alig vették le az új operaszínházról a fekete lobogót, melyet építője, Van der Nüll gyászos halálával húztak fel félig bevégzett homlokzatára, s máris a „schellenhofi sörfőző-részvénytársulat“ igazgatója, Werner lépett az élet-megvetők sorába. Hogy az eseménynek egy pikánt mellékvize is van, hogy a közönség még mai nap sem tudja bizonynyal: vájjon Werner valóban a Duna mélyén aluszsza e az örök álmot, vagy — öngyilkolást tettetve — valamelyik hamburgi hajón szeli át az atlanti óceán hullámait? — az persze az átalános érdekeltségnek épen nincs hátrányára. A részvénytársulatokra jelenleg Bécsben rosz idők járnak, valami gonosz szellem aláássa talpuk alatt a földet, az aknákat megtölti lőporral, felgyújtja, s edik explosió a másikat követi. Az említett Werner is az általa vezetett társulat bukásán esett kétségbe. Nem hiába kavart föle bankróla anyi port, anyizajt, de az ember alig is hinné, hogy Bécsben sör föző társulat megbukhassék. Münchenben két évvel ezelőtt majd lázadás ütött ki, mert a pint sör árát egy krajcárral felebbezni akarták. Bécsben az árfölemelés egyszerű indignációnál nem szülne ugyan többet, de ha valaki a sörmérés azonnali megszüntetését dekretálni merészkednék, tudom, Bécs minden járdaköve rögtön barrikáddá változnék. A magyar ember borban, a bécsi sörben issza meg húját, ha kedves felesége egy kicsit túl szabad pörgést enged nyelvének, ha a gombaként szaporodó népegyletekben szellemdús beszédét kinevetik, ha véletlenül rájön, hogy az, kinek ő naponként tizenkét óráig mondja el a „szeretlek, imádlak“-ot, a nap másik tizenkét órájában ugyanazt másnak mondja, akkor egyedüli, mindig hű vigasztalóját a sörkancsóban keresi. És ha az árucikk ily roppant kelendősége mellett a társulat mégis bankrétát mondott, úgy az okot csak egy shakespeari idézetben lelhetjük föl: valami rothad Dániában. A bukás többé nem rendkívüli útját tegnapelőtt az „ex- és import-társulat“ is követte. Összeköttetéseivel , üzleteivel s kereskedelmi kiterjedtségével nagy hűhót szokott űzni. Ő szállította a japániaknak az üvegszemű bronco-isteneket; a török basákat a talpat legjobban csiklandozó nádpálcákkal ő látta el; a hárem füstölgető szépeinek ő literálta a legfinomabb illatú salongyufákat; az afrikai ébenhajadonok tökéletes öltözékét; a korall-nyakéket ő exportálta, sat. sat., s mind e nagyságnak, mind e hírnévnek prózai vége a csőd. E két társulaton kívül halk hanggal más társulatok ingadozó állásáról is suttog a fáma, suttognak a gonosz nyelvek. Gonosz nyelvek ? — Ne engedjük e két szót tollunk alól kisiklani, úgy is ők képezték az utósó napok legfőbb beszédtárgyát. Laube Henrik legújabb műve, a váltig ismert „Gonosz nyelvek“ végre valahára születési helyükön, Bécsben is színre kerültek. Laube barátai hónapok óta úgy belefújtak a reklámharsonájába, hogy e zajhoz képest a Jerichó előtti trombitaszó csak gyönge zephir-fuvalom volt; a vele rokonszenvező hirkpok táviratokban tudatták a közönséggel, hogy a költő műve Hamburgban ilyen meg ilyen, Prágában olyan meg 370 .