Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)

1868-09-10 / 207. szám

207-dik sz. Csütörtök, szeptember 10. Küdö-Iratai: Pest, barátok­ tere 7.5%. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre..................8 frt Negyedévre . . . . 4 frt. t Megjelen az ünnep útim napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-10­em Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. HARC HÚSZEZER FRANKÉRT. (Beszély.) irta: Báró Horváth Miklós. (Folytatás.) Egy őszi este, sétámból hazatérve, az a hir le­pett meg, hogy szomszédaim egyike, egy beteges, vén, mogorva úr, végkép elutazott, s helyébe egy elő­­­kelő polgár költözött, fiatal, szép lányával. E körülmény érdekelt, és szabad óráim egy ré­szét azon reményben töltöttem a folyosón, hogy tán megpillanthatom a bájos hölgyet. De sehogy sem sikerült. Egy este tolvaj módjára lopództam az ablakok alá, a sűrű függönyök miatt azonban semmit sem láthatók. Boszankodásom tetőpontján dal rezgése lepett meg; egy dal rezgése, oly bájos és ömlengő, minőt még sohasem hallottam. Az ének fájó melódiái elcsengtek, de szívemet szorulni érzem, e hangok lelkem mélyéig hatottak, átrezgék agyamat, véremet. Fölhevült képzelmem egy angyalt alkotott, ki azért jött, hogy e puszta házat megnépesítse, és kedélyem zord hangulatát tudtán kívül enyhítse. Sejtelmem nem csalt, a fiatal nő szép volt. — Félve, remegve lestem ajtóm küszöbén, ha atyjával olykor a folyosón elhaladt. Kitartásom és fokonként növekedő vonzalmam nem maradhatott titok előtte. Egy alkalommal észrevett, és rám pillantott. Valahányszor magánosan sétált a folyosón, rög­tön elh­agyom szobámat, csupán azért, hogy köszönt­hessem menet közben. E percnyi találkozások, e néma üdvözletek alatt szívünk megérte egymást, lelkünk föltárta titkait. Hetek múltak, s még soha egy szó sem lebbent volt el ajkainkon, bárha naponként láttuk egymást. Ő gazdag volt, én szegény, kétségkívül elég ok arra, hogy jövöm reménytelenségét elém tüntesse. Oh de okoskodik-e a szív ? kérdi-e halálos elle­nét, a hideg észt ? A fiatal lány gyakran jelent meg a közös folyo­són, s egy este hosszas habozás után megszólítam. Képtelen volnék leírni, hogy mit mondok; né­hány töredezett, ügyetlen, remegő szóból állott tár­salgásunk. Annyit azonban tudok, hogy mindketten nyájas érzelmek közt és dobogó szívvel váltunk el. E gyermekies találkozások gyakran ismétlőd­tek, senki sem gyanita, de bármily titkosok voltak, szintoly ártatlanok. E szó „szerelem“, nem hangzott volt el ajkain­kon, de néma tekintetünk örök hűséget esküvök, s elmonda mindent, mit szó ki nem fejezhet. Egy este a fiatal hölgy ablakánál ült, s én tel­jes biztonságban vélvén magamat, virágbokrétát nyújtok át a rostélyzaton, melyet számára kötöttem. Ő elfogadta. De alig váltottunk néhány rövid szót, kongó léptek nesze hangzott a folyosón, a fiatal lány atyja állt előttünk. E véletlen meglepetés annyira megzavart, hogy ijedten szaladtunk szét mindketten, mintha halálos vétket követtünk volna el. Csak midőn szobámba léptem, és helyzetemmel számot vetek, láttam át bárgyúságomat. E gyermekes megfutamlás, e rémült zavar a hiba külszínét viselte, s kétségkívül kedvetlen követ­kezményeket szülhetett. Hasztalan, már késő volt, s gondatlanságomat helyre nem hozhatom. Képzelheti ön, minő hangulattal feküdtem le, s minő érzelmek közt virrasztottam át az élét. Reggel hangos kopogtatás riasztott föl. A belépő a fiatal hölgy atyja volt. — Uram, — szók­ta meg komoly hangon, — egy kérésem van önhöz. Nem volt annyi erőm, hogy feleljek. — ígérje meg ön, — folytatá, — hogy elhagyja e házat. — Uram . . . — ígérje meg, — viszontá változatlan hangon. — Egy félreértést kell fölfejtenem. — Szót sem, — szakaszta félbe, — mindent tu­dok, ön szereti lányomat fiatal évei könnyelműségé­vel, percnyi fölhevülés vagy ábrándos szeszély suga­­latából; gyermekem szintén elég gondatlan, hogy azt ne mondjam: elég hibás volt e vonzalmat vissza nem utasítani, sőt atyja előtt eltitkolni; szóval ez is­meretségnek meg kell szakadni örökre. Bátorságom, mely elhagyott volt, most, a fenye­gető veszély tetőpontján, egészen visszanyerte erejét. Lefestem leplezetlenül szerelmemet, föltártam legbensőbb érzelmeimet, elmondom, hogy e gyermeki vonzalom, mely oly felületesnek vagy könnyelműnek tetszhetik, éltem alkotó része, hogy szívemhez nőtt, s nélküle nem élhetek. Az agg férfi előbb neheztelve, aztán figyelme­sen kisérte szavaimat. — Ön tehát valóban szereti lányomat ? — mon­­dá, kérdésével számot nem vetve. — Ha szeretem-é ! — kiáltok föl ittasan. — S viszonozza- e lányom önnek érzelmeit ? — Nem, nem, — téve hozzá, hirtelen más határozatra térve, — bárhogyan, e házasság nem lehetséges, s nem fog megtörténni soha! — Uram, — kiáltok föl magamon kívül, — ne fosszon meg bár a reménytől, ne vonja el tőlem a le­hetőséget, engedje hinnem, hogy talán egykor — ol vagy szabjon föltételt, s bármily szigorú és terhes leend is az, én alávetem magamat. — Ám legyen, — szólt az agg, megingatva lát­szólag, — ha ön viszont ígéri, hogy még ma elha­­gyandja e házat. Törött szívvel beleegyezem, s ajkairól vártam sorsomat. — Ön szegény, nemde? — kérdé percnyi gon­dolkodás után, s mintha e kérdés némi küzdelmébe kerülne. — Az vagyok. Az ősz fürkésző pillantást függesztett szobám­ra, s mintha a kopasz falak, a szerény bútorzat tel­jes mérvben igazolták volna állításomat, így szólt: — Komoly határzatom, csak oly emberhez adni nőül lányomat, ki legalább is húszezer frankkal ren­delkezik. Nemde — tévé hozá, még egyszer körülte­kintve szobámban. — Önnek nincs húszezer frankja ? — Nincs, uram. — Ez esetben csak akkor szólanduok a dolog­hoz, ha ennyi összegről fog rendelkezni. — Ön tehát beleegyezik e föltétel alatt ? — Ha még ma elhagyja e házat. — ígérem. — Szavát rá. — Kezét uram. Az ősz harag és vonakodás nélkül nyújtó kezét, mintegy megerősítendő fogadását. Székkor burnótszelencéjéből egyet szippantva, gondolkozó arccal távozott. A csábító eszme, a lehetőség imádottam kezét bírhatni, annyira elragadott az első percben, hogy elfelejtete velem ama föltétel nehézségét, hogy azt ne mondjam: kivihetlenségét, s csak néhány pillanatnyi elmélkedés után tűnt föl az egész rideg valójában. (Folyt. köv.) A KETTŐS ERKÉLY. f*. Juillerat beszélye. (Folytatás.) III. — Már foglalkozol, Florence! — mondá a pon­tos Durosay, a mint szobájából átjött a másik terem­be, melyet az ügyvédsegéd egész éjen nem hagyott el. — Szép, nagyon szép, a reggeli munka a legjobb. Ha a törvényszéki ügyvédek oly munkásak volná­nak, mint te, a birói hivatal kevésbbé lenne oly fá­rasztó, s a védencek nem távoznának a terem kor­látai elöl zavartabban, mint a tőrbe esett róka. Mit látok! Patvarba! ő nem feküdt le!­­ És Durosay, mintegy meggyőződést szerzendő, kezébe vette a gyertyát, melyből alig valami ma­radt meg. — Ez már rosz, nagyon rosz! folytatá szinlett, dorgáló hangon. — Te halvány vagy, szemeid vö­rösek és bágyadtak, így kifárasztani magadat, s virrasztani, mint egy utcai lámpa (e hasonlatot igen szerette). Első az egésség mindenek között, régi példabeszéd, de igaz marad örökre, és ha azt nem tiszteljük, hibázunk még akkor is, midőn szükségte­lenül a legdicsérendőbb tettet követjük is el. — Hiszem, kedves főnököm, — felelt mosolyg­­va Florence, — hogy ha az ön barátai közül vala­melyik ismerné ez iratcsomót, sokkal elnézőbb volna, mint ön, s engem nem kárhoztatna. — Azaz jövendőbeli Mirabeau úr, nekem nincs igazam, s önnnek van ? — Minő kérdés ez ? — Oh! igen, te resteled bebizonyítani előttem, hogy én kevésbbé egyenesen és gyorsan járok, mint te. Ez különben nagyon egyszerű. Te huszonöt éves vagy, én pedig hatvan éves. Midőn annyi irat kerül ki kezeid alól, mint az enyéimek alól, midőn annyi beszélőt hallották kiabálni, lármázni, mint én, meg va­gyok győződve, hogy hasonló uton leszesz te is. Mi­sem teszi annyira tévessé az ítéletet, mint a perek összezavarása, a beszélők kalandozása, s a hallgatók — De a tapasztalat? — vete ellen a segéd. — A tapasztalat! ismétlé az ügyvéd, s sajtó humorára tért, — ne beszélj nekem a tapasztalat­ról. Ez oly tanácsadó, mely csak azokat utasítja, ki tehetlen véleményét követni; oly sánta, ki mindig későn érkezik meg; vak ember lámpája, s bénának kardja! S mert nem képez sem ingó, sem ingatlan vagyont, mert sem tulajdoniságát, sem haszonélveze­tét nem lehet hagyományozni nő vagy férfi örökös­nek, kik azt bár mint hagyományosok is elfogadhat­nák, bizonyos, hogy csak a képzeletben létezik, s a legegyügyübb találmány, minő csak lehet a zöld­fok szigeteitől Pondichéryig. — Nem ismertem önnek ezen gyűlöletét a ta­pasztalat ellen. — Inkább tagadom, mint gyűlölöm azt. — Ha az ifjúság tudna, s ha az öregség tehet­ne — folytatá a segéd. — Az öregség soha sem tehetett, s nem is fog tenni, — viszonzá az ügyvéd, — az ifjúság soha sem tudott, s nem is fog tudni, annyira, hogy példabeszé­ded csak erősíti tagadásomat, vagy ha akarod, ellen­szenvemet. — Es ön utálja saját hivatását is ? — Nem gyűlölöm, s nem szeretem. Olyan ez, mint bármelyik is, s úgy vagyok ezzel, mint bár­melyikkel. Minden szabadelvűnek kürtött hivatás bizonyos ponton érintkezik, s e pont: a nyereség. A legtisztességesebb az, mely legjövedelmezőbb. Florence hihetetlenséget mutatón intett. — Szomorú, de úgy van. Minden csak pénzve­rő gép; azok, melyek legbiztosabban a leggyorsabb

Next