Fővárosi Lapok 1868. október (225-251. szám)
1868-10-14 / 236. szám
236-dik sz. Szerda, október 14. Kiadó-hivatal: Pest, barátok-tere 7. sír Előfizetési díj: Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 fet. Megjelent ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Ötödik évfolyam 1868. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői Iroda: Lipót utca 34. sí. l-süént Hirdetési díj: Negyed hasábos petit ■or.....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépirodalom kedvelőinek részvételre. Lapunkat jövőre az „Athenaeum“ című társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Különben minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 ftjával. Feleségemnek. Feleségem, angyalkám, Légy áldva általam ! Rózsákkal te behinted Rögös életutam. Ha elborul redőkbe A bútol homlokom, Te mondod „ser ölembe, Én azt lecsókolom.“ Midőn gyötör betegség, S majd hogy sirba jutok : Védangyalként te őrzesz, És én meggyógyulok. Életfám friss gyümölcsit: Három szép gyermekem’ — Kikben minden reményem — Te adtad énnekem. Te ápolod őket, mint Megannyi gyenge fát, Hogy lelkem telkeikben Gyökerezzék tovább. — Feleségem, angyalkám, Légy áldva általam! Rózsákkal te behinted Rögös életutam. Csak úgy gondoljak is rád, S szivem bocsát, Jeled. — Hivatal nyűge, járma, Mind oly könnyű veled. Te örömmel, vigaszszal Fűszerzed életem — S ha egy gombom leszakad, Te varrod fel nekem. Csermelyi Sándor. A BÁRÓ ESETE. (Egy lőorvos naplójából.) Irta: Balázs Sándor. Röpülj vissza lelkem a boldog gyermekkor ártatlan óráihoz, s rázd le magadról az esztendők s a még nyomasztóbb tapasztalatok súlyát. Felejtsd el, amiket átszenvedtél, amiket az élet nagy iskolájában megtanultál. Légy ismét gyermekké, tudatlan, hivő és naiv gyermekké. Ez édes kor egy történetkéjével akarok felelni önöknek azon kérdésre, hogy miért választottam magamnak épen a főorvosi pályát. Ha az emberek magukba szállnak, s gondolkodnak kissé, be kell látniok, hogy választott pályájuk, mely a szerint, amint hivatásunknak megfelel vagy attól eltér, elégültté vagy elégületlenné tesz bennünket, csak igen ritkán a véletlen játékának kifolyása, mint, azt oly igen gyakran halljuk állíttatni, hanem legtöbb esetben valamely gyermekkori nagyobb és élénkebb benyomás kifolyása azon korból, midőn még gyöngéd és puha szívünkbe a benyomások mélyen és kitörülhetlenül edződnek be. Hogy jól megérthessék önök, hogy egy látszólagosan csekély fontosságú esemény miként gyakorolhasson oly nagy hatást gyermek szívemre, hogy az egész férfikoromig elkísért, s életem legfontosabb tényére, a pályaválasztásra is befolyást, igen, elhatározó befolyást gyakorolt, szükség önöknek családi körülményeimről is elbeszélnem egyetmást. Jelesen meg kell mondanom, hogy atyám, bár legjobb szivü, de a legszigorúbb és legzsarnokibb hajlamú férfiak közé tartozott a világon, és hogy szegény jó anyám (isten nyugosztalja mind a kettőt, már rég pihennek !) természetére nézve épen ellentéte volt férjének. Csak szívek jósága volt hasonló, de a többire nézve ellenkező tulajdonokkal bírtak. Amilyen erélyes, dacos, kihivó volt atyám, épen olyan gyámoltalan, önmegadó és szerény jó anyám. Félénk, gyöngéd, elnéző, engedékeny és épen ezért rabszolgáló. Rabszolgálója érzéseinek, rabszolgálója atyámnak, rabszolgálója gyermekeinek. Mielőtt történetecskémhez kezdenék, azt is tudatnom kell önökkel, hogy atyám kereskedő volt, és pedig tehetősebb, jobbmódú kereskedő, ki bevásárlásaiért minden évben legalább kétszer, háromszor nagyobb utakat szokott tenni; s hogy távollétében jó anyánk, illetőleg mivel ő szegény gyermekeinek rabszolgája volt, mi gyermekek, — s különösen én, mint jó anyámnak kegyence, s azért a legvásottabb — voltunk zsarnokai a háznak, egészen addig, mig atyánk lovainak patkói fölriasztották a kisded utca csöndjét, hol házunk állott. Mert oly nagy volt atyánk tekintélye a háznál, s szivünkben oly nagy a félelem rettegett szigora előtt, hogy igazán nem nagyítás, ha mondom, hogy még lova patkóinak zaját is fel tudtam ismerni, s talán mert soha sem voltam elkövetett csinok öntudata nélkül, hát mindannyiszor remegés szállotta meg szivemet, valahányszor utcaajtónk csengetyűje oly módon megszólalt, ahogy soha sem szólt máskor, csak mikor ő tárta fel azt. Ilyenkor aztán természetesen azonnal vége volt a pünkösdi királyságnak, s remegve elvonultunk könyveink árnyai alá, vagy a padlás, vagy a kocsiszín valamely sötét zugába, mint elvonúlnak és elrejtőznek a rengetegek lakói, midőn a király, az oroszlán megérkezik, vagy csak hangjának távol menydörgését is hallatja. Hogy kértük is szegény jó anyánkat az utósó napon, s hogy hízelegjünk neki, csak hogy megbocsásson, s szigorú atyánknak el ne panaszolja rosz viseletünket! És a szegény jó asszony, ha kéréseinknek egy ideig látszólag ellent is tudott állani, de hízelgéseinknek soha. Ha szorosan átfontuk nyakát, arcunkat arcához nyomtuk, ha ezer édes névvel nevezve, százszorosan ismételve erősítettük, hogy ő a legjobb, az egész világé,; a legjobb édes anya; ha esküdöztünk neki, hogy senkit, egyetlen anyát sem szeretnek a világon úgy, mint mi szeretjük őt, — akkor már hasztalanul szabadkozott: hatalmunkban volt. Rendes felelete először látszólagos gyöngéd elutasítás volt, azután könyök, azután mosoly, s végre teljes bocsánat, sőt még hozzá mindig „valami.“ Gyümölcs, tejföl, aludttej, cukros sütemény, főtt kukorica, vagy ha mindebből épen semmi sem volt a háznál, hát pár krajcár. Ez volt a rendes „valami.“ Hogy szegény jó anyámnak — ne vegye panasz vagy szemrehányáskép elköltözött szelleme — ez ellenállhatlansága, e túlságos gyöngesége mennyi sok keserves csalódást, tévedést, s ezeknek folytán mily sok keserű szenvedést okozott elkényeztetett gyermekeinek, azt csak a jó isten tudja! Na de ez most nem tartozik ide. Aki téved vagy hibázik, bűnhődjék is. Ezt követeli az erkölcsi rend és igazságszolgáltatás! Midőn tehát atyánk hosszabb útra, nagyobb időre távozott a házból, akkor miénk, gyermekeké volt a világ! Épen úgy elkezdtünk szabadon, féktelenül cincogni, mint az egerek, midőn a macska távozik. Milyen hamar elfelejtkeztünk intéseiről, parancsairól s búcsúszavairól, miket tízszer is ismételt, mielőtt kocsisának azt mondta volna, hogy hajts! „Úgy viseljétek magatokat, hogy hazajövök, s akkor jaj nektek, ha anyátoknak panaszra lesz oka!“ Aminthogy sokszor jaj is volt, amidőn valamelyik közülünk — a legtöbbször én magam — már épen valami olyan csínyt követett el, amit már elhallgatni vagy titkolni merő lehetetlenség és képtelenség volt, de még többször jaj lett volna, ha szegény anyánkat nem kerítettük volna annyira hatalmunkba, hogy atyánk e kérdésére: — Nos fiam, hát hogy viselték magukat a gyermekek ? Többnyire így feleljen: — No, no, csak meglehetősen, nincs nagy panaszom ellenük! — Hát megérdemlik a vásárfiát ? — Meg ! meg! Pedig jó isten, dehogy érdemeltük meg! Iskola helyett lapta-tanyák, fürdés, s ha tél volt, sikánkozás, tanulás helyett játék, pajkosság. Betört ablaktáblák, betört fejek, vérző orrok, széttépett ruhák, sőt, ezek voltak érdemeink. Sőt még olykor komolyabb csínyek és vásottságok is. Mindezek iránt szegény jó anyánk elnéző volt, csak egyet nem bocsátott meg soha, ha egymás közt veszekedtünk vagy verekedtünk. Ez mindig fájdalmat okozott neki, siróba fakasztotta őt, s ezt mindig be is panaszolta atyánknak. — Szeressétek egymást, szeressétek s támogassátok. A világ oly rideg, az emberek oly roszak, hogy legalább azoknak, kiket vérkötelék fűz össze, szeretniük kell egymást. Hát szegénynek neki is voltak ily keserves tapasztalatai ? Vagy csak az ösztön és sejtelem, az anya ösztöne adták ajkaira e szavakat! ? Atyánk hosszabb távolléte pedig nem egy két napig csupán — ez gyakoribb eset volt, — hanem rendesen legalább három hétig, sőt olykor pár nappal még tovább is tartott, mert bevásárlás végett mindig Pestre szokott járni, ez pedig Károly-Fehérvártól, ezelőtt harminc esztendővel, épen nyolc kilenc napi járó föld volt. Szerencsétlenségünkre — akkor még azt mondtuk volna: szerencsénkre — még akkor nem voltak vasútak, sőt még rendes jó országút sem mindenütt, s így az olyan dologra, mit ma már kényelmesen elvégezhetni egy hét alatt, majdnem egész holnap volt szükséges. (Folyt. kövey) HOLDAS ÉJ. Sacher-Masochi Apót beszélve. (Folytatás.) — Nos, elmondom hát kegyednek leplezetlenül az igazságot, kiáltott fel azután heves keserűséggel. Én többet érzek én, mint a világ bármelyik hölgye iránt. Olga megdöbbenve nézett szemébe, szive magasan földobogott s a vér zsibongva tolált fülébe. — Én tudnám kegyedet szeretni, — folytatá Wladimir nyugodtan, a fájdalmas megadás tekintetével. — Akkor szeret is ön engem, — kiáltott föl Olga. — Nem, — mondá halkan, — ahhoz mindenekelőtt tisztelet kell. Olga összerezzent. — Kérem, ne értsen kegyed félre, — folytatá — nem szándékom kegyednek fájdalmat okozni, csak rá akarom magamat magyarázni. Utóvégre is csak természeti ösztön az, mi az embereket együvé fűzi, csakhogy nálunk az állatokkal ellenkezőleg szabad-