Fővárosi Lapok 1868. november (252-276. szám)
1868-11-01 / 252. szám
A HAMIS ESKÜ. Wilkie Collins után. (Folytatás.) — Szükségtelen időt és szót vesztegetni arra, hogy a védencnem ellen emelt vád esztelen és gonoszakaratú koholmány, — mondja birónak az ügyvéd. — Ez úrnak személye elegendő indokul szolgál azonnali fölmentésére. Itt áll az állítólag meggyilkolt mr. Smith, épen, erőben, egészségben, hogy maga is szóljon. — Ez nem az az ember! — kiáltó harsogó hangon a mulatt nő. — Ez valami csaló, nem mr. Smith ! — Azonnal bebizonyítjuk azonosságát, — monda az ügyvéd. A legelső behívott tanú mr. Richolson Fülöp volt. Ez megesküdhetett, hogy mr. Smith Jakabot legalább tizenkétszer látta, és ugyanannyiszor beszélt vele; az előtte álló személyt annak ismerte föl, csak kissé megváltozottnak találta külsejét a rövid haj és megborotválkozás következtében. — Ez összeesküvés ! — sziszegte összeszorított ajkkal a mulatt nő. — Ha nyugodtan nem viseli ön magát, — mondá a biró, — kénytelen leszek kikisértetni önt a szobából. Azután az ügyvédhez fordúlva folytatta: — Célszerűbb leend, ha oly tanúk által bizonyittatja ön be az azonosságot, kik naponkint érintkezésben voltak mr. Smith Jakabbal. Erre egy kastélybeli cseléd szólíttatott elő. Az ura külsején látható változás annyival inkább megzavarhatta a cselédet, minthogy annak lényében és arckifejezésében is tetemes változás volt észrevehető , mert akármily gonosz volt is, boldogtalan neje jelenlétében nem birt elfojtani némi zavart és fegyelmet. A szolga, ki urának csak zsarnoki tekintetéhez és durva parancsaihoz volt szokva, most ily leveretve látva őt maga előtt, tétovázott esküvel erősitni vallomását. — Én nem tudom, nem állíthatom bizonyossággal, — mondá zavarodva a bírónak a cseléd. — Hasonlónak látszik uramhoz, meg nem is. Ha hosszú haja volna, meg szakálla lenne, és kissé keményebb magatartása volna, jó lelkiismerettel megesküdném rá, hogy ő, de így .. . Ránk nézve kedvező körülmény volt e pillanatban, hogy mr. Smith boszankodásra gyúlva egyik cselédjének hosszas rábámulása fölött, szokott hevességével támadt. — Tökfilkó, nem mondhatod meg röviden, ismersz-e, vagy nem ? — Igen, ez az ő hangja! — kiáltá a cseléd. — Van vagy nincsen szakálla, de ő az. — Ha az ez úr fejéről hiányzó haj miatt még némi kétség forogna fönn, — mondá gúnyos mosolylyal előlépve mr. Dark, — e csomag tartalma el fogja azt oszlatni. E szavakkal több hajfürtöt vett elő a csomagból, és szorosan mr. Smith fejéhez illeszté azokat. — Tökéletesen ide illik, — folytatá, a szakáll ugyan már nem illeszthető így ide, hanem az szintén ugyanoly szinű , mint haja , s ezt a papírban levő hulladékok bizonyítják. — Hazugság, hamisság ! — kiáltá a mulatt nő, minden önuralmát elvesztve. A biró intésére két törvényszolga rögtön a szomszéd szobába vezette őt. Még egy kastélybeli szolga és egy bérlő hallgattattak ki. Egyik sem tétovázott azonnal fölismerni az előttük álló egyénnek mr. Smithtel való azonosságát. — Szükségtelen több tanút kihallgatni e pontra nézve. Az azonosság kétségtelen, s a vád alaptalan. Örömömre szolgál visszaadnom a két vádlott szabadságát, azon megjegyzéssel, miszerint becsületükön támadt legkisebb szenny nélkül távozhatnak e helyről. E szavakkal meghattá magát úrnőm előtt, azután szigorú tekintetet vetve mr. Smith Jakabra, folytatá :/ — Én ekkoráig tartózkodtam minden közbeszólástól, a mi a tárgyalás alatt levő ügyre nem vonatkozott. Miután azonban e kötelességemet teljesítem, nem hagyhatom el helyemet addig, amíg szigorú rászólásomat ki nem fejeztem ön magaviselete fölött mr. Smith, miután az egy feddhetlen jellemű nő,s egy becsületes szolga ellen támasztott súlyos vádnak valószínűség látszatát kölcsönözte. Önnek tetszésétől függ a kastélyból titok teljes eltűnését és külsejének feltűnő megváltoztatását megmagyarázni vagy sem, minthogy nem vádlottképen áll ön itt, hanem én méltatlannak tartanám magamat bírói állásomra, ha vonakodnám abbeli meggyőződésemet kimondani, hogy ön magaviselete fölöttébb érzéketlen volt. E nyilvános rászólásra mi Smith, ki már előre értesítve volt, mint viselte magát, kijelenté, miszerint ő csak azért jelent meg a törvényszék előtt, hogy teljesítsen egy kötelességet, nevezetesen, hogy bebizonyítsa azonosságát és sértetlen állapotát. Miután ez immár megtörtént, további magyarázgatásokba nem bocsátkozik, és inkább magán viseli a bíró által kimondott rászólást, mintsem oly fölvilágosításokat terjesszen elő, melyek nagyon sajnos házi viszonyokat hoznának nyilvánosságra. Több mondanivalója nincsen, és engedelmet kér a távoztatásra. Az engedelem megadatott. Kimentében neje előtt elhaladván, közel hajolt hozzá, és halkan mondta neki: — Sok fájdalmat okoztam neked, de e szégyennek nem szándékoztalak kitenni. Ezt fájlalom. Van még valami mondanivalód, mielőtt távozom ? Úrnőm borzadva fordult el tőle, és elrejte arcát. Mr. Smith néhány pillanatig várakozott, de feleletet nem kapva, végre udvarias meghajlás után távozott. Úrnőm férje távozta után az ügyvéd a bíróhoz fordult, mondván, hogy Sarrah tanúnőt illetőleg indítványa van. E név említésére úrnőm néhány szót súgott az ügyvédnek. Az utóbbi odaintette mr. Richolson Fülöpöt, ki karját nyújtván úrnőmnek, azt kivezeté. Én követni akarom, midőn mr. Dark utamat állta, kérvén, hogy maradnék még néhány pillanatig. Csak azért várjak még, mondá mr. Dark, hogy hallhassam e szép jogeset végét. A biró parancsára e közben Sarah mulatt nő megint a terembe vezettetett. Vakmerő elszántsággal lépett be. A biró megvetéssel fordult el tőle, s az ügyvédnek mondá: — Ön indítványa valószínűleg a hamis eskü vádját foglalja magába..? (Folyt. köv.) Párisi levelek. Okt. 25. (Sg.) A párisiak végre hazatértek. A csipős északi szél a társaságot a világ minden irányából összesodorta a Szajna-medencébe, hol újra zajong és hullámzik, mint a tavalyi világkiállítás legszebb napjaiban. Tegnap óta bútorkocsik, málhaszekerek , hordárok podgyászhalmazokkal és szekrényekkel úgy tolongnak az utcákon és tereken, mintha egy nép akarna kivándorolni, mintha egy nemzet keresne új lakhelyet. A költözködési, hurcolkodási idő bekövetkezett és az egész haussmannizált népesség talpon áll. Minden városrészből, melyet a leromboltatás fenyit, minden házból, hol a concierge uzi zsarnok uralmát, minden szűk utcácskából, melyek nem sokára boulevardokká változnak, minden kuckóból, melyeket pompás terekké szándékoznak átalakítani, seregesen vonulnak el a karavánok fényes és szegénykés holmijukkal, hogy újra kiköltözködjenek, ha az Urbifex maximusnak , Haussmann prefektusnak megint eszébe jut: új szállásukat is kisajátítani, leromboltatni. Az új díszépületek, melyek a nyáron át fölemelkedtek, kinyílnak, és az újonnan érkezőknek pompás homlokzatot, szép erkélyeket, de drága pénzért csak szobácskákat nyújtanak, melyekről nem mondhatni el, hogy nagy kiterjedés barátságtalanná tenné őket. Ha egy négyszögméter (mintegy 3 láb) telek 2000 frankba kerül, akkor persze termekben való lakásra csak az tart igényt, kinek házbére tízezer frankon fölül kezdődik. „Csak egy angol ház — mondják a büszke brittek, — a valódi ház, a francia ház csak galambdúc,“ — és mi sem igazolja inkább ez állítást, mint az új fényes paloták imposánt külsejükkel és csupa dirib-darabokból álló belsejükkel. De ha a franciák életmódját tekintetbe vesszük, e benső elrendezést nem fogjuk oly rendkívülinek találni. A franciák csak esznek, öltözködnek, vetkőznek házaikban, de nem laknak bennök. Otthon egy kis kényelemmel elnyújtózkodni, de jó szokás idegen előttük. A napon át dolgoznak, és pedig sokkal többet, mint nálunk hiszik; férj, nő és a megnőtt gyermekek nem ritkán reggeli nyolc órától késő estig munkálkodnak. A boltokat csak tíz óra után zárják be, míg a színházak ritkán ürülnek ki éjfél előtt. Egy francia nő, kinek ekkor azt mondom, hogy nálunk a színház előadásai legfölebb három óra hosszáig tartanak, naivul azt válaszolá: „hisz az nem éri meg a belépti díjt !“ Aki nem dolgozik, sétahelyeken és utcákon, kávéházakban, színházakban vagy hangversenyekben tölti idejét, este hálóköntösben és papucsokban otthon kommodizálni, — ezt a francia ember kórházi modornak tartaná, minek tehát a kószáldnak, flaneurnek a kényelmes szoba ! Kószálni pedig a francia szenvedélye. Kószál, amikor csak teheti, és a hideg időnek nagyon csípősnek, az időjárásnak igen zivatarosnak kell lennie, hogy elűzhesse őt az utcáról. A flaneur tulajdonképeni évszakai a tavasz és ősz. Az egész estén át a boulevardok járdáin hemzsegnek és áradoznak a sétálók, és a passageok meganyi csatornákhoz hasonlítanak, melyekből emberfolyamok ömlenek ki. Éjfélig fel és alá zajong a könnyen hevülő, nyugtalan nép, hogy aztán új tömegek jöjjenek helyébe, melyek a café chantantok és színházakból rajzanak ki. A színházak, melyek lassan-lassan mindanyian megnyílnak az ősz kezdetével, jó üzletnek örvendnek, noha eddigelé a műsorozat nem mutat föl jelentékeny újdonságot. A Portent Martin új igazgatója, Felix (a nagy Rachel fivére) Sand George egy darabjával debüttált, és nem épen szerencsésen , csak a híres névnek, melyet e szerzőnő más téren szerzett magának, köszönhető, hogy darabja egészen meg nem bukott. Felix a kiállításos látványos darabokat, melyek tulajdonképeni szülőhelye a Porte St. Martin, más benső értékű művekkel szándékozik helyettesíteni. Sand George e célból maga dramatizálta egyik regényét, „Cadio“-t Meurice Pál közreműködésével. Eddig a dráma terén kevés szerencséje volt, és jelenetezett regényével sem járt jobban. Noha forradalom és Vendée-háború játszanak benne szerepet, noha egy népszerű hős, vitéz harcossá kifejlődő pásztorfiú játszik benne, a mű meg sem tetszett. Excentrikus személyek és bizarr eszmék mai nap nem teszik a drámát, feszültségben tartó jelenetek és erős cselekvény pedig soha sem volt Sand kiváló oldala. E művel együtt hajótörést szenvedt egy másik, világra szóló híresség, Roger is, ki hátat fordított az éneklő múzsának, és annak szavaló nővéréhez szegődött. „Cadio“-ban Saint-Gildas szerepében mutatá be magát az ünnepelt tenorista a drámai művészet újoncaként, és csak a közönség iránta táplált kegyeletének köszönhető, hogy irgalmatlanul ki nem pisszegték. De maga a szerep is szerencsétlen volt. Meurice maga mondá Rogernek: Saint-Gildas bizarr, nagyszerű, szörnyű alakítás, melyet egyedül a regényíró lángszelleme vehet fel könyvben, de mely a színpadon lehetetlen egyéniség. Roger azonban lefegyverzé elleneit, midőn nyíltan valla be — habár fájdalmasan — fiascóját. Villemessaintnek (a Figaro szerkesztőjének) így írt: „Jól tudom, hogy ki Waterlooját elveszti, az hasztalanul mondja: ez Grouchy hibája. De mégis szabad legyen hinnem, ha én, a nem minden tapasztalás nélküli művész, azon szerepek egyikét kaptam volna, melyek ahelyett, hogy lealacsonyítják, emelik a színészt, — az eredmény is más leend.“ Szerencsés volt a Variété-színház, hol Offenbach újra egy nagyobb művel lépett a közönség elé, és mademoiselle Schneidernek alkalma nyílt egy új rózsával szaporítani pipacskoszorúját. „Perichole“ ez új operette neve, mely alkalmasint nemsokára megkezdi körútját az európai színpadokon. A mű szövege Merimée egy elbeszéléséből van merítve, ki az anyagot az életből vette. E század elején t. i. a kémikus operánál egy énekes és egy énekesnő volt, kik inkább külső bájuk, mint szép hangjuk által fénylettek, mindketten csekély díjat húztak, de szerették egymást. Ekkor egy előkelő úrnak szemébe tűnt az énekesnő, ki enged a csábításnak, de az előkelő úr nem játszhatik nyílt kártyákkal ; egy férfira van szüksége, ki a legalitás kö — 1004 —