Fővárosi Lapok 1869. július (147-173. szám)
1869-07-01 / 147. szám
147-ik 87. Csütörtök, julius 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési iij: Félévre...................8 írt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. „Jaj ! királyom, drága férjem, Iszonyú a rettegésem ! Hogy szerettem, hogy örzöttem, Tejbe vajba fürösztöttem! Jaj ! nevét hogy kiabáltuk, Hogy kerestük! És nem találtuk. A tó partján, a mezőben, A vágásban, mély erdőben ! Tűvé tettük a bokorba, Én magam és a komoran. Lám, a tövis hogy meglépett, A ruhámat, a csipkémet, Kis ujjamat meg is szúrta — Bekötötte a komoraa. El is vesztem fél cipőmet, És a selyem nagykendőmet. El is váltunk tévelyegve, Keresztúton jöttünk egybe. Éhes medve jött balkézre, Szerencsére nem vett észre . Jött két farkas is balkézre, Hogy elbújtam, nem vett észre. Jaj, miért nem téptek össze, Mint hogy szíved tépjem össze ! A te lányod ! — a mi lányunk ! A nagyobbik, a bálványunk ! Ah az epret hárman szedtük, Ketten jöttünk — elvesztettük. Ha a medve Összetépte ? — Jaj, mit adnék oda értte ! Odaadnám a bajtümet, Koronámat, jegygyűrűmet, Egyik szemem, mind két szemem : Az élet se kell már nekem! Én valók a mostohája — Mit mond a rosz világ szája ? A furulyácska. Irigykedtem, gyűlölködtem — Azt is mondja tán felőlem : Hogy megöltem trónusodért! Kit én szültem, kislányodért! Pedig tudod, hogy szerettem : Mind a kettőt én etettem! S ha valaki elszöktette ? Elrabolta, nem etette. Ki ad könnyet, vajha adna, Szívem, lelkem nem szakadna !“ .Jaj, ne szólj már feleségem, Minden szavad gyilok nékem. Fuss keresni, ország népe, A földön van, vagy az égbe ! Hogy mindnyája csak keresse, A hírnököm hadd hirdesse: Ki csak hirét hozza, Szavam nem átkozza, Félország a díja, Nem lesz annak díjja. A ki halva hozza, Szívem nem átkozza, Ássa meg síromat, Vegye országomat! A ki hozza élve, Legyen áldott érttel Vegye országomat Vegye a lányomat. Ha hirét se hallom, Utána kell halnom, Nincs szivemnek írja, Tegyetek a sírba!1 ,„Gyászos ország gyászos ura, Én vagyok a pásztor fia ; Én őrzöm a kecskenyájat, Fujdogálom furulyámat. De bús annak a nótája , Ki a nyáját nem találja. Elvesztettem, s hogy kerestem, Furulyáma, elvesztettem. A tó partján búsan jártam, Estharangszót hogy bevárjam ; A nyájat is tán a szomja, Vagy az isten, oda hozza. Majdhogy sírtam, úgy búsultam ! Egy kis víztől megújultam, Ám jávorra tűn szemembe, Egy bokorból emelkedve, A levelét hogy hullatja, Minden ágát hogy lehajtja ! Ha a szellő megingatja S a levelét megforgatja : Veres, mintha véres volna, S fehér, mintha halott volna. Egyik ága le volt törve, Talán az a seb gyötörte. Vettem azt a törött ágat S kifaragtam furulyának. Majdhogy sírtam, úgy busultam Belefújva megindultam! Csoda ennek a hatalma : A nyájat is oda csalta. Fújjad, fújjad én királyom, És királyné nagyasszonyom ! A szív baja gyógyúl tőle, Szétoszlik a levegőbe.“* ,Fújjad, fújjad, édes apám ! Bánatodra, örömedre, Édes balzsam ez szivedre. Voltam én is király lánya, Királylányból jávorfácska Jávorfából furulyácska !‘ A királynak édes könye — A szív gyöngye, bús öröme. „Fújjad, fújjad, én gyilkosom ! Eperszedve megölétek, Egy bokorba temetétek. Voltam én is király lánya, Királylányból jávorfácska, Jávorfából furulyácska!“ Mikor fújja mostohája, Halványan néz ura rája ; De halványabb mostohája, Mig haragra gyúl orcája. Átkozódva csapja földre, Száz darabra összetörte. Száz darabja forr egymásba, Lesz belőle furulyácska, Furulyából király lánya, Égnek földnek szép csodája, Apja nem hisz sem szemének, Sem fülének, sem szivének; De hisz lánya két karjának, Könnye, csókja trízárjának. Annak adja, a ki hozta. Mostoháját megátkozza. A királyné vérpadra lép, Pásztorfiú a trónra lép . Itt is, ott is örül a nép. Szigligeti Ede. A legyőzött büszkeség. (Beszély.) Irta : 1. Szafimary Károly. A délibáb. A késő ősz komor köde ült a vidéken. A vándormadarak, mintha érezték volna, — s talán előérezték is — szokottnál korábban hagyták el Erdély alsó részét, s a havasok rabló-szárnyasai, talán újra természeti ösztönből, százával röpködtek a jégben, vegyülve a falvak mellékét ellepő hollókkal, melyek szomorú károgásukkal Poe Edgár mozdulatlan, kétségbeesést jelző komor madarára emlékeztettek. A fák lombjai már rég földön hevertek, s ember és állat szagérzékét valami különös fojtó füstszag kintá, mely a légkörben volt elvegyülve, a nélkül, hogy eredetét sejteni lehetett, volna. Estefelé volt, s a havasok mögé hanyatló nap e füsttel vegyült köd fátyolán csak egy vérvörös tányérnak látszott, melyre káprázat nélkül nézhetett a szem, de melynek hatása kellemetlen benyomást gyakorolt az idegzetre. Eme hatás nyomása alatt lehetett azon három lovasból álló utazó társaság, mely sebes ügetésben, hosszas ideig szótlanul haladt elő a Maros völgyén, Erdélynek eme szép és regényes vidékén, mely máskor oly kellemes, melancholikus hatással van az Utasra. A társaság első és legidősb tagja, ki szép telivér angol paripán, talán a zsidói vagy boncidai hires ménesek genealógiai táblákkal igazolt szülöttén lovagolt, gróf Solymosy, egyike az erdélyi legtehetősebb és legbefolyásosabb főuraknak. Gróf Solymosy László a legliberálisabb erdélyi arisztokraták egyike volt. Grófi címerére kevésbbé büszke, mint őseinek jó hírére, mert amazt ő is, mint sok más, nemzeti hibáknak, emezt valódi hazafias erényeknek köszönhető. Szóval ő előbb volt hazafi, mint arisztokrata, s ez nála és körében akkor is ritka érdem volt. Katonásan növelt két nagyobb fiának az erdélyi zavarok kezdetén, azonnal föl kellett venni a piros zsinóros honvéd-attilát, s ő maga a közügyekben nagy és sikeres részt vevén, éppen azért indúlt le ily könnyű szerrel Kolozsvárról, hogy családját, mely e hirtelen támadt zivatart alig sejté, s szüretre a Hegyaljára rándúlt volt le, a bekövetkezhető rész elöl biztos helyre szállítsa. Az az ifjú ember, ki a gróf balján egy jó vérű erdélyi szürkén lovagol, Marosy Gábor, a grófi ház nevelője, a legkisebbik Solymosy gróf szeretett tanítója, kit a gróf pár évi ismeretség után teljes bizalmával, mondhatni barátságával ajándékozott meg. Marosi jóval több képzettséggel birt, mint mennyit az erdélyi iskolák növendékei ez időben is örökölhettek. Ő az iskolák porával nem rázta le egyszerre a tanulásvágyat is; sőt miután a Solymosy család körében a műveltebb nemzetek nyelvét könnyedén elsajátította, ezt, nem mint azon körökben nem egy dandynak szokása, hiú fitogtatásul, hanem arra használta, hogy ezek nyomán e nemzetek politikai, történelmi és szépirodalmi gazdag tárházát kizsákmányolja. A gróf, bár Marosyt angolul, franciául beszélni sohasem hallotta, ismerte az ifjú ember értékét, s ha emlékezete néha ki nem segítette , nem egyszer fordult a szerény nevelőhöz, sőt egyátalában nem tartotta rangján alulinak, hogy az általa nagyra becsült ifjúnak egyben másban tanácsát is kikérje, jól tudván, hogy jó helyütt kopogtat, valamint azt is, hogy e fölényével az sohasem fog visszaélni. Így történt, hogy azon patriarchális viszonynál fogva, mely Erdélynek ez időben nem egy főúri családjánál még fellelhető volt, Marosyt valóságos családtagai tekintették, s ő magát a szó teljes értelmében otthon érezte. Marosy műveit és a szó teljes értelmében derék ifjú volt; de annak, ki őt öncéljai tekintetében vonta volna vizsgálat alá, nehezen tudott volna méltóan megfelelni. Akárhány ifjú volt és van ilyen, ki valamely helyzetben magát jól érezve és kedvenc foglalkozásaival élhetve, jövőjét illetőleg úgy szólva kérdést sem tesz, s mert az éppen kevesebbet látszik ígérni, mint amennyire képzettségeinél fogva igénye lehetne, arra mint kellemetlenre egyátalában nem is gondol. Ekként fogva fel a dolgot, Marosyt bátran könnyelműnek tarthatnók, ha nem volna ismeretes előttünk társadalmi életünk, nem azon viszonyok, melyek újaink életét illetőleg határozók. Mit várhatott ő ? mint szegény szülők gyermekének legfölebb 6—7 száz forintos tanári székre lehetett kilátása, melyet addig, míg patrónusai arra nem gondoltak, úgy sem foglalhatott el, és akkor is valljuk be őszintén — nem egy jobb jövő alapítása reményében, hanem egy küzdelmes életre, mely rózsákat ugyan nehezen teremhet, legfölebb a hasznos tevékenység öntudatát adja meg, így hát e tekintetben is nehéz volna őt elítélnünk. Ő jelen helyzetében is hasznos munkát végzett, és pedig az élet nehezebb küzdelmei nélkül. De talán hosszasabban is időztünk ez előzetes bemutatásnál, melyben a külsőt illetőleg csak annyit tehetünk, hogy Solymosy gróf egy körülbelül ötvenes, már őszbe vegyült finom arisztokrata arc, magas és tekintélyes termettel. Marosy egy legszebb korában levő ifjú, sokat jelentő szemekkel, szellemdÚB kifejezésű arccal, daliás termettel. A harmadik, ki e kettőt tiszteletteljes távolban kisérte, egy napbarnította lovászlegény. A háromtagú társaság éppen egy kis völgyi útból ért ki, mely a Maros völgyébe szögellett. Azon partról, hova értek, már látszani kellett a grófi kastélynak. S látszott is valami, mi hangos fölkiáltást idézett az utasok ajkaira. Valami délibábszerü tünemény, mely szokatlanságánál fogva megborzasztó hatást tett rájok. (Folyt, köv.)