Fővárosi Lapok 1869. augusztus (174-198. szám)

1869-08-08 / 180. szám

180-i8­87. Vasárnap, augusztus 8. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési dij: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Hegjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit 30.......................7 kr Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat ajánljuk a szépiroda­lom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. Brazília fővárosa. (Úti képek.) Írta: Szendrei Geöcze István. (Folytatás.) Bármennyire érdekeltek is e szokatlan női bá­jak és Rio egyéb minden lépten-nyomon feltűnő tarkaságai, mégis mihamar érezni kezdem, mennyire idegen vagyok e dél-amerikai földön. Ezenkívül az sem igen hatott kedélyemre, hogy a postán semmi levelet sem találtam Európából. A „Café americano“-tól jobbra átmentem a Rua Quintadába, hol Brazília egyik főiparának gaz­dagsága tűnt szemembe: az ezen utcában majdnem minden házban csillogóbbnál csillogóbban fölszerelt arany és drágakő-raktárak. E kincshalmaz láttára eszembe jutott a népies közmondás, hogy: „itt volnék biz én, mint szegény legény gazdag városban!“ A hosszú tengeri úton átélt nyomorgás utáni hatalmas étvágyam azonban a minden célnélküli mé­­lázásnak elejét véve, s mindinkább érezni kezdem, hogy bizony valami új amerikai ebéd már nagyon elkelne. Hogy tehát útitársaimmal ebédre mehessünk, és az első szükségletek fedezésére néhány mű­ versünk is maradjon, két, sok viszontagság közt megőrzött gyűrűmet­ovalék kénytelen eladni egyik kisebb ék­szerárus boltban. Az ebéddel sietnünk kellett, miután még az­nap fel akartuk keresni D. Th. senátort és egykori mi­nisztert, kinek egy levelet óhajtottunk mielőbb átadni, melyet Génuából egy igen kedves barátjától dr. P-től hoztunk, ki által igen melegen ajánlhatánk neki és családjának. A közeli Rua de Hospicioban levő, leghamarabb talált „De Paz“ nevű vendéglőben rövid idő alatt elköltöttük egyszerű ebédünket, mely leves, olaszo­san készitett rizsből, sült chero-halból francia mus­tárral, nehány felséges izű narancsból, mire a bra­zíliaiak oly büszkék, é­s az itt kis poharam­int áruit kitűnő portói borból állott. A chero gömbölyded hátú, nagy rózsaszínű tengeri hal, s minden délamerikai halak közt a leg­jobb ízűnek tartatik. Szükséges e mondanom, mily jóízűn esett ez ebéd a sok szárított tőkehal és romlott sós hús-féle poenitentiális böjtölés után ? Ebéd után megtudtam, hogy D. Th. senátor künn lakik a Quartel aristrocratico (arisztokratikus városrész) nevű külvárosban, mely a belvárostól jó háromnegyed órai séta a tengerparton délnek. Csöndeskén tehát útnak indulunk, séta közben a város e déli részét is megtekintendők. Mielőtt azon­ban sétánkat megkezdtük volna, néhány jó szivarral akartuk magunkat ellátni. A legközelebbi dohányos boltba bemenve, egy abban levő kitűnő dohányillatú hordó vonta magára figyelmemet. E sűrű fekete lével telt hordóban, az abból kiálló rúdon körül csavarva, láttam a brazí­liaiak által annyira kedvelt „fumot“ vagyis pácolt dohányt. A fumot úgy készítik, hogy a dohányt még zöld korában tekercsbe fonják, s kis kézi sajtó rud­­jára csavarják, úgy hogy az minél feszesebben ahhoz tapadjon. Ez hordóba tétetik, hol leve a sajtó ráfor­dítása által mindennap kétszer-háromszor kinyoma­­tik, mig a zöld tekercs saját keserű levében erjedésbe megy át, a­mikor aztán illatos szeszekkel elkészített négy-öt éves fekete dohány­lével leöntetik, s pár évig így e­lében tartatik, mi­által a dohány igen erős s kellemes illatúvá válik. Az így elkészített fumo oly rendkívüli erős, hogy azt majdnem lehetetlen pipából színi, de annál kitűnőbb mint göngyölt szivar. A brazíliai urak a fumot többre becsülik, mint a legfinomabb havanai vagy bahiai szivart, még pedig úz mint szegény csak kukoricahéjba göngyölgetik cigare­­tettáikat, mivel az a ruganyos fumot jobban összefogja, mint a vékony papír, s e fekete dohány aromája mellett a kukorica­levél füstjét úgy sem igen érezni. Hogy az irányt el ne tévesszük, ismét a Rua Direitóba mentünk, s onnan a tengerparton fekvő terjedelmes halpiacra, hogy így sétánkat a tenger­part hosszában folytathassuk. A halpiacon egy csoport chinai tűnt szemembe? Kik, mint aztán megtudom, gyarmatosítási célból vándoroltak be, a mezei munkára azonban nem sok kedvök lévén, a fővárosban élősködnek. Összevásá­rolják a halakat és azon nyerészkednek. Nem tudom mennyiben igaz, mennyiben nem a brazíliaiak néze teechinai bulikról, kik a fővárosban és annak környékén tengődnek, hogy e nép „az er­kölcstelenség unirikuma, úgy­szólván a föld söpre­déke,“ de annyi áll, hogy egész kinézésük rendkívül viszataszító. Kiasszott sárgás arcuk, meggörbedt járásuk, ra­vasz tekintetük, közönyösség és restségre mutató piszkos, félig meztelen tagjaikról rongyokban fityegő ruhájuk, s minden kritikán aluli cinikus tisztátlansá­­ságuk oly kellemetlen benyomást gyakorol az em­berre, miszerint éppen nem csodálom, ha undort idéz­nek elő a rendet és tisztaságot szerető braziloknál. Örökösen ott ácsorognak a parton a halászbár­kák és a nagy halmazokban a part szélére kirakott halak mellett, lármás alkuvást vivén véghez egy darab hegyes orrú, kék zománcos nagy cavallo hal, vagy néhány darab teknős béka, rák, tengeri pók, csiga s más mindennemű és fajú tengeri szörnyek és szörnyecskék felett, nem törődve, ha szemtelenke­déseikre a halászoktól olykor pár ütleget is kapnak feleletül. A halászok a tágas kiterjedésű Praia do Peixe vagyis háltérnek csak a tengerpart melletti részét foglalják el, hátsó részében pedig részint szabad ég alatt, részint tévés faszínekben van a városi piac,hol né­­gernek, indiánnők színes sálokkal, turbánokkal, ezüst és korall nyakláncokkal, hatalmas fülfüggőkkel, vagy éppen ezüst, orrcimpájukból csüngő karikákkal neki piperézetten, egyébként majdnem félig meztelenül, árulják a tropikus égalj minden gyümölcsét, zöldsé­geit, kerti virágait, márga agyagból készített egyszerű házi edényeiket, és a köznépnél oly kedves „doee“ süteménykéket, sült halat, szeszes és gyümölcs-szörp italokat, nagy fehér bordókban a kókustejből készült illatos vajat, mely utóbbi a nagy forróságokban el is olvad; valamint a teknős béka zsírjából készült manteiga de tartarugát, — egyik énekelve, másik kerep, csengetyü vagy síp segélyével csalogatva ve­vőket,oly zsibaj közt, minőt még Portréi halpiacán se hallani. Nagy halmazokban látja itt az ember a leg­szebb tejes kókuszt, melynek száza 1—2 mi­ reisével kél; a csomagos kis kókuszt; a sárgadinnye nagyságú, alakú és iza momaot, melynek nagy recés levelű fája igen elterjedt Rio vidékein; s a lágyhéjú mandulák és héjas bogyókat. Ezek közt legkedveltebb a zama­tos babnagyságu menduim bogyó, melyet a nép mintegy vásárfia gyanánt vesz a nők és gyermekek számára. Folyt, köv.­ Falu Kata. Egyetlen ő a maga nemében, Nincsen párja három vármegyében. Egész nap a falut futja, járja, Kedve van rá, s birja, győzi lába. Utcát, házat összefutkos sorban — S emitt ké­rdi: „Öcsémasszony, hogy van?“ Másutt már a „nénémasszonyt“ kérdi, S mit amott hall, ennek elbeszéli. Tud e mindent, a mi csak történik : Korcsmán a bort hány garason mérik ? Hány latot csal fonton a mészáros — S szomszéd tyúkja melyik fára szálldos ? Megmondja — csak kérdezze akárki. — Ennek milyen, s hány tehene jár ki ? Villás szarvú, darusző­rü, kajla. Megnevezi — a szót nem sokalja. A faluban, ha születik gyermek . Tőle hallják , mikor született meg ? Órát, percet, mindent meghatároz, S egy két „bizonyt“ is csatol szavához. Az eladó leányt ő adja férjhez, Ő „szerkeszti“ titkon a legényhez, Nála nélkül nincs egy tor vagy lakzi, Magát neki meg kell ott mutatni, Jön, megy — s kötvén a hírt gombolyagba: Hosszát, végét maga vágja, szabja — hőt se kell, mert bőven osztja, méri, S új lesz nála az is, a mi régi. Régit, ócskát összetoldoz újra, S lúgba mártja, hogy jól megszapulja . Nyelvén a szó mint a viz megárad, S összefoly a dicséret, gyalázat. Foly nagy sebbel — hangja, kedve győzi, S a­mit épit, azt be is tetőzi. A hírt, pletykát egyre gombolyítja, S ablakon vagy ajtón behajitja ! Nyilas Samu. 1­ r­á­­n a Kaliforniában. Almeira Ednámiel beszélye. (F­olytatás.) Habár Hieronymo és társai az indiánokhoz sze­gődtek, azért még­sem voltak valami nagy hasznukra szövetségeseiknek. Az a körülmény, hogy indiánok­nak tesznek szolgálatot fehérek ellen, olyan fehérek ellen, mint ők, ez megszégyeníté, bűnbánókká tette őket. Két vagy három­ ízben megkísérlettek az indi­ánoktól megmenekülni, de mindenkor egy csoport indián állta el útjukat, kik könnyen érthető mozdula­tokkal megfoghatóvá tették előttük, hogy mennyire óhajtják fehér szövetségeseik társaságát megtartani. A San­ Salvador tengerészei tehát semmi okosabbat nem tehettek, mint a körülményekhez alkalmazkod­va, a legjobb lábon maradni az indiánokkal. Hanem a­mennyire csak lehetett, hátal maradtak, s azon ürügy alatt, hogy lökészletük elfogyott, nem használ­ták fegyvereiket. Mialatt Sanancas, O-je-i-ta, Balsem­olo és egy másik főnök, Hieronymo kapitánynyal és Romeroval haditanácsot tartottak, azalatt a missió emberei ipar­kodtak védelmi intézkedéseiket keresztül vinni. A hegy tetejére már fölmenekültek. Itt legalább csak egy részről támadhatták meg őket. Eusebio első

Next