Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)
1869-09-11 / 207. szám
207-ik SZ. Szombat, szeptember 11. Kiafló-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Kiírás.cíísi díj: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindfig.a mp; koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. ea. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 ki Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. A végzet. (Elbeszélés.) Tóvölgyitől. (Folytatás.) Hanem Emma azon idő alatt, mig Árpáddal együtt vándorolt az életösvényén, fölkereste azt az utat újra, melyet elhagyott, s melyre, ha úgy hozná magával a szükség, letérhetne ismét. Az ily úton mindig szoktak ténferegni az oly emberek, mint Náméry gróf. Árpád tehát a neje által mutatott hidegségtől szivén találva, ismét hallgataggá lön, s szótlanul nézte őt, mig szive hangosan dobogott. — Nemde, valahol kincsre találtál ? — szólitá meg végre Emma egykedvűleg. — Miért kérded azt? — mondá a férj bágyadt hangon. — Nos mert nem szorultál hivatalra. — Nem értelek. — Igen sajnálom, hogy ily gyönge felfogásod van akkor, mikor életfeltételről, saját és nőd jövőjéről van szó, — s hogy oly éles belátást tulajdonítasz magadnak, mikor hasznos dolognak találod a féltékenységet. Árpád megmozdult, mintha valami villanyos kéz ért volna hozzá, de nem tudott felelni semmit. — Megvallom édes férjecském, — folytatá csipőleg Emma, hogy nem tudom megszokni se féltékenységedet, se kíméletlenségedet. Hányszor meggyőződtél már, hogy nincs okod, és hányszor megígérted, hogy nem fogsz féltékeny lenni ? Ma megígéred, és holnap már az vagy ismét, a legkíméletlenebb féltékeny férj. Ha nem bíztál bennem, minek vettél el, vagy ha nem bízol bennem, miért nem válsz el tőlem.Árpád felsóhajtott. — Várjon mit gondoltál tegnap, midőn a grófot mellettem ülni találtad ? Bizonyosan azt, hogy szerelmet vallott, hogy ömlengett, hogy én hűséget esküdtem neki, és a többi. Ilyesmit kellett gondolnod, mert a gróf dühös szemedbe tekintve ijedten ugrott föl mellőlem, sőt magam is azt gondoltam, hogy egyszerre be fogsz kapni mind a kettőnket. — Én nem gondoltam semmi roszat, — rebegő Árpád, — csupán roszul esett . . . — Ugyan mi? Hahaha! — kacagott föl Emma gúnyosan. — Az, hogy a gróf, egy hetven éves ősz ember, ki anyámat mint csecsemőt karjain hordá, s ki engemet születésem óta ismer, s mindig egyike volt legjobb akarómnak, hogy azt a vén embert, kinek sok hálával tartozom, — itt a hölgy hangja érzékeny kezdett lenni, — magam mellé ültetem. Ugyan Árpád, hova gondolsz, hová teszed eszedet. Látod milyen a féltékenység ? Mondd csak, ha kikapó vagy éppen rész akarnék lenni, nem találnék fiatalabb és szebb embereket az öreg úrnál ? Avagy azt hiszed, — kérdé, szemeinek minden babáját összeszedve, s úgy tekintve férjére, — hogy nem kellenék másnak, csak az ilyen embereknek ? — Emma! — kiáltá Árpád, — én nem gondoltam felőled semmi roszat. S mit fog mondani a kereskedősegéd ? — szólt most Emma egyszerre zokogásban törve ki. — Istenem, istenem! Azért viseltetem tehát szeretettel és hűséggel férjem iránt, hogy ez legyen hálája jóságomnak. El fog menni a hit, te rontod hírnevemet a helyett, hogy védenéd, aztán haza jösz, hogy ezt hallottam, azt hallottam, ezt beszélik, azt beszélik , s nem gondolod meg, hogy ha beszélik s roszat beszélnek, csak te vagy az oka. Te hireszteled, aztán meghallgatod. Édes istenem! — kiáltá ég felé tekintve, — van-e szerencsétlenebb nő nálam, kit saját férje hirdet rosznak, s mig más férjek védelmezik nejeiket, ő hazajön a hírrel, hogy keserűvé tegye azt a néhány pillanatot, melyet talán jól tudnék eltölteni. Az Árpád, Árpád, mintha csak irigyelnéd nyugalmamat, folyvást azon gondolkozol, hogy miképen dúlhatod föl azt. — És Emma elszánva magát, hogy inkább még egyszer fog toilettejéhez, keserves zokogáshoz fogott, és könyvi úgy hulltak, mint a záporeső. — Emma! — kiáltá most Árpád a nő lábaihoz térdelve, s csókjaival halmozva el annak kezét. — bocsáss meg édes Emmám! Bocsáss meg az istenre kérlek, és én esküszöm neked, mindenre a mi szent, hogy soha de soha nem leszek rád féltékeny, hogy többé soha de soha nem fogok hallgatni az emberek fecsegéseire, készebb leszek kitépni nyelvemet, minthogy valaha szemrehányást tennék egyetlen szóval is. Nem Emma, az égre esküszöm, hogy nem. Minden könycsepped égő parázs kint hull szívemre, fájdalmad százszorozza fájdalmamat, hogy méltatlan voltam, hogy igazságtalan, hogy megsértettelek, téged, a legangyalibb , a legjobb nőt a világon. Mondd Emma, hogy megbocsátasz, boldogító jó szivednek egy igen szavával, s én legboldogabb pillanataim közé fogom számítani e percét megtérésemnek, s egy új útat választok, mely a bizalom lesz, és csöndes jövőnk szentélyébe vezet. — Itt Árpád elhallgatott, mert hangja elfulladt, s szemei megteltek könnyekkel. Emma elértnek vélte az időt, hogy ne késsék bocsánatával, s míg egyik kezét hagyta csókolni férje által, a másikkal megsimitá annak homlokát: — Szegény jó Árpádom! Látod, én tudom, hogy te jó szivü vagy, s hogy megbánod tetteidet. Igyekezzél korlátozni féltékenységedet édes jó férjem, s meglátod, hogy mily boldogok leszünk. Tekints szemeimbe, —- mondá most könynyel telt szemeit férjére szögezve, — kilátod-e belőle azt, hogy okod van a féltékenységre, vagy hogy nem vagyok én a te legjobb szerető nőd ? — E szavak után lehajlott, s megcsókolta az őt imádva néző férjének homlokát. — Ah Emma, Emma!— kiáltá most az felugorva és szivére szorítva nejét. — Örült voltam midőn a kétely felzavarta gondolataimat. Ez nem fog megtörténni többé soha, soha! Mondd Emma, hogy megbocsátasz, hogy feleded, amit elkövettem A nő viszonzó férje ölelését, és érzékeny hangon rebegte: — Azt úgy is tudod, hogy megbocsátok, s a szerető szív feled mindent! A boldogságtól ittas férj most lehajtó fejét, s ajka neje ajkához szorúlva, még mindig az első csók érzetével szívta annak mámoritó hatását. — És most édes Árpádom, — mondá Emma szeretetteljes, de még mindig fájdalmat mutató mosolylyal, — foglalj helyet itt mellettem, és beszéld el, hova mentél, és mért hagytad el nőcskédet oly korán ? Amint elmentél, nem tudtam aludni többé. Utánad mentem volna, de nem tudtam, hová mentél. Tudom, hogy búsultál édes Árpikám, — szólt megsimogatva férje arcát, — ok nélkül most is, mint mindig. — Igaz, — felesé valódi érzelme hangján Árpád, — de megérdemlem, miért vagyok oly bolond. — Hagyjuk azt most férjecském, és ne gondoljunk többé rá. Mondd hamar, hogy hol voltál, mert látod én is tudok ám féltékeny lenni. — tévé hozzá csábító mosolylyal. Lőrinci nem állható meg, hogy ismét meg ne csókolja neje kezét: — Neked és oly kevés okod van a féltékenységre, mint nekem, — felelé őszinte hittel. — Haragszom is magamra. Mit gondolsz, hogy hova vitt kínzó gondolatom ? — A városligetbe mentél talán ? — Oh nem. Budára mentem, és pedig a Gellérthegyre. — Oh, oh! — kiáltá a hölgy, — látszik, hogy a rosz szellemek játszottak veled, különben nem vezettek volna a boszorkányok hegyére. — Magam is úgy gondolom, — válaszoló Árpád, s hozzá fogott elbeszéléséhez annak, amivel hogy álmodta-e, vagy megtörtént valóban vele, még mostanáig sem tudott tisztába jönni. — Mi bajod ? — kérdé Árpád, elbeszélése közben megdöbbenve látván nejét, — roszúl vagy ? — Csak folytasd, — mondá Emma boszús izgatottsággal, s arca különös kegyetlen kifejezést öltött,— csak folytasd. Lőrinczi pillanatnyi bámulás után engedett neje felszólításának, de látni lehetett rajta, hogy félve ejt ki minden szót; mint a tanuló zenész tanítója intéseire figyelve, úgy nézte az Emma változó arcvonásait. — Tehát ezeket mondta az hűlt ? — kérdé mintegy önmagától, mig szemei villámokat löveltek, aztán hirtelen fölugrott pipere asztala mellől, és a mellékszobába rohant. Árpád önkénytelenül s zavartan követte őt: — De mi bajod édes Emmám, mondd, kérlek, hogy mi bajod ? Ha tudtam volna, hogy ily hatással leend rád ez elbeszélés, lelkemre mondom, hogy . . . — Igen jól tetted, hogy elbeszélted, — vágott férje szavába a nő, míg reszkető kezekkel ráncigálta ruháit elő, és sebesen az öltözködéshez fogott. — De mit csinálsz ? Hova akarsz menni ? — Igaz, én nem megyek! — kiálta inkább dühösen, mint indulatosan. — Itt vagy te, a te kötelességed megtenni, férjem vagy. Menj tüstént a kapitányi hivatalhoz, kérj magad mellé embereket, és fogasd el amaz őrültet. Fogasd el! — kiáltá most lábaival tombolva. — Parancsolom ! — De édes Emmám ! — szólt ámultan Árpád, ki soha se látta még igy önmagából kikelve nejét. — mi bajod édes Emmám ? — Menj tüstént és fogasd el, ha mondom! Be kell csukni! A legsötétebb helyre kell csukni. Oda kell csukni, ahol se nem láthat, se nem beszélhet semmit! Mondd, akarsz-e menni vagy nem ? Avvagy én menjek el ? — A nő magánkívül volt. Halvány arcán borzasztó kifejezés ült, mintha a vonások mindegyikében egy ragadozó rejtené magát. Árpád kalapjához kapott: — Megyek,— mondá, azt sem tudva, hogy mit csinál, — megyek! — Menj ! — kiáltá Emma, fölemelve jobbját, és az ajtó felé mutatva. — Menj, siess. Lőrinczi kirohant a szobából, a nő pedig egy székre rogyva sziszegő fogai közt: — Tulajdonítsd magadnak, hogy atyám vagy ! (Folyt, köv.) A bölcsősül az oltárig. (Norvég beszély.) Björnstjerne Björnson-úr. (Folytatás.) Tél kezdetével megengedék neki, hogy otthon is olvashasson, részint mert jövő évre a bérmálásra kellett készülnie, részint mert jól tudott bánni atyjával. Iskolába is járt, de mégis akkor érezte magát legjobban, midőn otthona, egyedül, háborútlanul merülhetett könyvei olvasásába. A pórfiúk közt sem volt már egyetlen cimborája sem.