Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)

1869-09-19 / 214. szám

214-ik 87. Vasárnap, szeptember 19. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7.8*. Hatodik évfolyam 1869. ELőfiz­ési díj: félévre 8 írt. 4 frt Ie­ gyedévre . . lít-gjelen az ünnep utáni lapokat kivéve rovnce»­­mp ; korortkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIK­ÖZLÖN­Y. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 30. sz. 12. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 36 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépiroda­lom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft, s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. A végzet. (Elbeszélés.) Tóvölgy­itöl. (Folytatás.) — Én is piperésznő voltam. — Sajnos, hogy igent kell rá mondanom. De csak volt, aztán a Zántory neje lett. Nem hoztam volna ezt föl, ha ön nem tette volna, noha nem feled­tem el. Szégyennel megyek el mindig ama bolt előtt, lázba hoz a visszaemlékezés, s íme, ön jónak látta nevemet ismét összeköttetésbe hozni ama bolttal. — Irma nem fog oda menni többé, — szólt a nő reszketeg hangon. — Igen, de az még nem elég arra, hogy itt ma­radhasson, — jegyzé meg a férj. — Azért, mert egy volt piperésznőt megtűrök, mint nőmet, nem fogok megtűrni egy másikat, csupán azért, mert az nőm­nek testvére. — Irma nem fog itt maradni, — susogá a nő fájdalomtól áthatott hangon. — S hová megy, ha szabad kérdenem ? Oly helyre talán, mely ismét szégyent hozna nevemre. — Ne félj, — szólt most hangosabban, de job­ban remegve a nő hangja, — A nevedre nem fog szé­gyent hozni soha. — Miután már azt hozott eddig is. Ön igen ke­gyes. Én azonban akarom tudni, hogy mit akar tenni testvérével! E kérdést mély csend követte, s Árpádnak néhány perc múlva úgy tetszett, mintha zokogást hallana a szobából. — Ön rendesen könyeihez folyamodik, ha fe­lelni nem akar, — folytatá a férj , — de biztosítom, hogy e könyekkel most nem fogok megelégedni. Feleljen kérem, mit akar tenni testvérével ? — Nem tudom, — válaszoló zokogástól szagga­tott hangon a nő, — még nem volt időm, hogy arra gondolhassak. — Hát minek hozatta föl ? — Én nem hozattam ! — kiáltá fájdalmas kitö­réssel Eugénia, — anyám . .. meghalt! — „Szegény nő“ — sóhajtott föl Árpád. — Testvére tehát nem tudott miből élni . A hölgy sokáig zokogott, végre elfojtó fájdalmát, s mint a­ki nem tud menekülni a kínzás elől, szembe kezdett állni azzal. — Igen. Igaza van önnek. Ott nem tudott volna megélni, feljött tehát Pestre azzal a gondolattal, hogy itt egy testvére van. Ne gondolja ön, hogy koldulni jött. Ő dolgozni jött. Dolgozott, mióta dolgozni tud. Mióta atyám meghalt, mi dologból tartottuk fel magunkat. — Bocsánat, ön két év óta nem dolgozik.­­ Nem. — És azt hiszi ön, hogy az boldogít engem. Oh mennyire szeretnék dolgozni én is. —­­Árpád hallotta a hölgy nehéz lélekzetét!) — Ön nem fog dolgozni, ön az én nőm, — mondá büszke hangon a férj, — és hogy ne töltsük sokáig az időt, röviden elmondom önnek akaratomat. — Ma hallottam, hogy Barrenné társalkodónőt keres. Ön összerezzen e név hallatára. Van valami kifogása ellene ? — Még nem tudom, hogy mit akar ön mon­dani. — Barrenné megtudta, hogy ama piperésznő az én nőm testvére.­­ — És ? — kérdé Eugénia.­­ — És felszólított, hogy beszéljek önnel; ő kész az ön testvérét társalkodónőal elfogadni. Barrenné Pesten egyike a legtekintélyesebb . .. — És a legroszabb asszonyoknak, — vágott férje szavába Eugénia. — Barrenné, egy grófné, — mondá gúnyosan a férj, — és nem divatárusnő. A grófnők rész hire zo­mánc, a piperésznők rész hire feketeség. — Irgalmas isten! zokogott föl Eugénia ismét. — Aztán tudja-e ön, hogy gróf Barrenné a gró Váméry rokona, s hogy Váméry egyike a leggazda­gabb grófoknak. Ő gazdaggá teheti azt, a kit gaz­daggá tenni akar. Az ön testvérére, úgy hiszem, rá­férne valami. — Uram ! — kiáltá most a hölgy, s Árpád hal­lotta, a mint a széket eltaszitva, felszökött helyéről, — mit gondol ön testvérem felől ? — Hahaha! — kacagott föl Zántory gúnyosan. Ön talán azt képzeli, hogy mert mindent elnézek, nem tudok semmit.­­ — És mit tud ön ? — kérdé most nem a fele­ség, hanem a becsületében megsértett, minden kö­vetkezést megvető hölgy , korlátot vesztett lázas hangja. — Azt, hogy én hetek óta nem adok önnek pénzt, és mégis van pénze mindig ? — És mit gondol ön, hogy honnan veszem e pénzt ? — Onnan, hogy éjjel-nappal dolgozom. Meg­tudtam, hogy ön pénzzavarban van, és dolgozni kezd­tem ; nem akartam, hogy érezze ön a terhet, melyet neje alakjában magára vett. Titokban piperésznő lettem ismét, hogy az ön ügyein könnyebbíthessek. Ám tartsa ön gyalázatnak a dolgot, azért a dolog nem lesz becstelenség, és a­ki dolgozni tud, meg tudja menteni magát attól! Különben elég Zántory úr, eleget hallottam öntől. Én nem vagyok önnek rab­szolgája, én neje vagyok. Mert földig hajoltam ön előtt, ön nem emelt föl, hanem össze akart gázolni. Fölemelkedem tehát a magam erejéből. Isten önnel! Árpád megdermedt, mert hallotta, hogy Eugénia a hálószoba felé közeledik. — Megálljon ön! — kiáltá most a férj. A hölgy megállt. Pillanatnyi szünet állt be. Most megpattant a hálószoba egyik ajtója. Árpád rémülten tekintett oda, és a szobaleányt látta be­lépni. Mint villám szökött ki az ajtón, s önkivülien szaladt a szobáig, melyben Emma feküdt. — Csak azt akartam mondani, — szólt most a Zántory tompa hangja, — hogy elválok öntől. XVI. A halál története. Nagy idők, nehéz idők ! Ki az, a ki életpályáján végig tekintve, nem talál okot a felsőhajtásra. Ki az, a ki boldog volt mindig ? Az ember saját magának egy világa, s e világ bir eseményekkel, melyek sor­sának fejlődésére ép oly hatással voltak, mint a nagy világra a nagy események. Árpád visszatért nejéhez, ki aludt. Aludt és álmodott. Szemei be voltak zárva. Midőn az álom így bezárja a szemeket, az embert kizárja e világból, és beleviszi a saját világába, mely vagy nagyon bol­dogít, vagy nagyon rémít. A boldog álom után föl­­ébredők visszavágynak az elhagyott kések ölébe, a rémesztő álom után fölébredők örülnek, hogy meg­szabadultak a rémektől. Az álom oly tapasztalás, mely tudatja velünk, hogy milyen boldogok, és hogy milyen boldogtalanok lehetnénk, ha nem volna egy középút, — a valóság. Az álom olyan, mint a köl­tészet. Emma aludt. Ki tudja, hogy mit álmodott, ki tudja, hogy az álom költészete mivel pótolta a való­ság borzasztóságát ? Árpád letette a kezében tartott palackot, aztán odaállt neje fölé, s nézte őt. Agya kettős gondolato­kat, ikredet szült: egyik a bizalom, másik bizalmat­lanság volt, és ezekhez hozzá szegődött még egy ide­gen gondolat, mely a férj agyába fúrta magát: a gondolat Eugéniára. A­mint a szobába rohant, e hölgyet vitte be magával, de meglátva Emmát, el­vesztette őt. Aztán, a­mint nézte Emmát, meglátta Eugéniát is. (Folyt, kov.) Dalok a tó partján. 1. Szólnak, szapulnak az irigyek — Azt se tudom, rózsám, mit irigyjek ? Igaz-e, mit ezek hajtanak. Igaz-e, hogy hozzám csalfa vagy ? Ha csak fele is igaz annak, A mit rólad, rózsám, suttognak . Akkor az isten is elhagyott, Nem várhatok én több jó napot! Ott az erdő­szélen mély a tó, Kék vize olyan csalogató,­ Partján olyan búsan zúg a sás, Fenekén oly mély a hallgatás. Jöj ki, rózsám, a tó partjára, Hol reá hajlik a fűz árnya. Az a szomorú-fűz gyász-fejfa Hís szeretőd fekszik alatta. II. Térdig érő fűben járdalok , Bólingat a zöld fű, andalog, Bújkál sűrűjén a pitypalatty, Párját keresi a fű alatt. Ha te most itt volnál, kedvesem, Leülnénk a fűbe csendesen, Szépen az ölembe vennélek, Úgy elnézelődném te veled ! Magam járok most a sík réten, Ülsz te új szeretőd ölében. Suttog a fű, úgy zsong fülemben , Mást szeret a rózsám, nem engem. De jó volna, ha úgy lehetne : Lefekünni e szép zöld gyepbe, Álmodni, hogy rózsám szeret még, Elalulnám, föl sem ébrednék ! Szász Károly. A bölcsötül az oltárig. (Norvég beszély.) Björnstjerne Björnson-túl. (Folytatás.) „Asa te, még a múlt évről emlékszem egyik történetedre, mondd el,“ kiáltá az atyus, egy kövér, holdvilág képű leányhoz fordulván. Ez épp fia­tal testvérének a haját fonta. „Hisz tudják azt a többiek is mondá a leány. „Nem tudjuk , mondd el nekünk,“ kérték a többiek. „Én nem soká kéretem magamat,“ felelé a lány s hozzá kezdett a történethez, mi alatt folyton fonogatta testvére haját. „Volt egyszer egy fiú, ki a marhákat legelteté, s ha csak teheté mindig egy széles folyam partja felé hajtá. Ha tovább ment a hegyek közé, egy ma­gas sziklára talált, mely annyira áthajlott a másik oldalra, hogy onnan bátran át lehet­ kiáltani.

Next