Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)
1869-09-19 / 214. szám
214-ik 87. Vasárnap, szeptember 19. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7.8*. Hatodik évfolyam 1869. ELőfizési díj: félévre 8 írt. 4 frt Ie gyedévre . . lít-gjelen az ünnep utáni lapokat kivéve rovnce»mp ; korortkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 30. sz. 12. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 36 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépirodalom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft, s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. A végzet. (Elbeszélés.) Tóvölgyitöl. (Folytatás.) — Én is piperésznő voltam. — Sajnos, hogy igent kell rá mondanom. De csak volt, aztán a Zántory neje lett. Nem hoztam volna ezt föl, ha ön nem tette volna, noha nem feledtem el. Szégyennel megyek el mindig ama bolt előtt, lázba hoz a visszaemlékezés, s íme, ön jónak látta nevemet ismét összeköttetésbe hozni ama bolttal. — Irma nem fog oda menni többé, — szólt a nő reszketeg hangon. — Igen, de az még nem elég arra, hogy itt maradhasson, — jegyzé meg a férj. — Azért, mert egy volt piperésznőt megtűrök, mint nőmet, nem fogok megtűrni egy másikat, csupán azért, mert az nőmnek testvére. — Irma nem fog itt maradni, — susogá a nő fájdalomtól áthatott hangon. — S hová megy, ha szabad kérdenem ? Oly helyre talán, mely ismét szégyent hozna nevemre. — Ne félj, — szólt most hangosabban, de jobban remegve a nő hangja, — A nevedre nem fog szégyent hozni soha. — Miután már azt hozott eddig is. Ön igen kegyes. Én azonban akarom tudni, hogy mit akar tenni testvérével! E kérdést mély csend követte, s Árpádnak néhány perc múlva úgy tetszett, mintha zokogást hallana a szobából. — Ön rendesen könyeihez folyamodik, ha felelni nem akar, — folytatá a férj , — de biztosítom, hogy e könyekkel most nem fogok megelégedni. Feleljen kérem, mit akar tenni testvérével ? — Nem tudom, — válaszoló zokogástól szaggatott hangon a nő, — még nem volt időm, hogy arra gondolhassak. — Hát minek hozatta föl ? — Én nem hozattam ! — kiáltá fájdalmas kitöréssel Eugénia, — anyám . .. meghalt! — „Szegény nő“ — sóhajtott föl Árpád. — Testvére tehát nem tudott miből élni . A hölgy sokáig zokogott, végre elfojtó fájdalmát, s mint aki nem tud menekülni a kínzás elől, szembe kezdett állni azzal. — Igen. Igaza van önnek. Ott nem tudott volna megélni, feljött tehát Pestre azzal a gondolattal, hogy itt egy testvére van. Ne gondolja ön, hogy koldulni jött. Ő dolgozni jött. Dolgozott, mióta dolgozni tud. Mióta atyám meghalt, mi dologból tartottuk fel magunkat. — Bocsánat, ön két év óta nem dolgozik. Nem. — És azt hiszi ön, hogy az boldogít engem. Oh mennyire szeretnék dolgozni én is. —Árpád hallotta a hölgy nehéz lélekzetét!) — Ön nem fog dolgozni, ön az én nőm, — mondá büszke hangon a férj, — és hogy ne töltsük sokáig az időt, röviden elmondom önnek akaratomat. — Ma hallottam, hogy Barrenné társalkodónőt keres. Ön összerezzen e név hallatára. Van valami kifogása ellene ? — Még nem tudom, hogy mit akar ön mondani. — Barrenné megtudta, hogy ama piperésznő az én nőm testvére. — És ? — kérdé Eugénia. — És felszólított, hogy beszéljek önnel; ő kész az ön testvérét társalkodónőal elfogadni. Barrenné Pesten egyike a legtekintélyesebb . .. — És a legroszabb asszonyoknak, — vágott férje szavába Eugénia. — Barrenné, egy grófné, — mondá gúnyosan a férj, — és nem divatárusnő. A grófnők rész hire zománc, a piperésznők rész hire feketeség. — Irgalmas isten! zokogott föl Eugénia ismét. — Aztán tudja-e ön, hogy gróf Barrenné a gró Váméry rokona, s hogy Váméry egyike a leggazdagabb grófoknak. Ő gazdaggá teheti azt, a kit gazdaggá tenni akar. Az ön testvérére, úgy hiszem, ráférne valami. — Uram ! — kiáltá most a hölgy, s Árpád hallotta, a mint a széket eltaszitva, felszökött helyéről, — mit gondol ön testvérem felől ? — Hahaha! — kacagott föl Zántory gúnyosan. Ön talán azt képzeli, hogy mert mindent elnézek, nem tudok semmit. — És mit tud ön ? — kérdé most nem a feleség, hanem a becsületében megsértett, minden következést megvető hölgy , korlátot vesztett lázas hangja. — Azt, hogy én hetek óta nem adok önnek pénzt, és mégis van pénze mindig ? — És mit gondol ön, hogy honnan veszem e pénzt ? — Onnan, hogy éjjel-nappal dolgozom. Megtudtam, hogy ön pénzzavarban van, és dolgozni kezdtem ; nem akartam, hogy érezze ön a terhet, melyet neje alakjában magára vett. Titokban piperésznő lettem ismét, hogy az ön ügyein könnyebbíthessek. Ám tartsa ön gyalázatnak a dolgot, azért a dolog nem lesz becstelenség, és aki dolgozni tud, meg tudja menteni magát attól! Különben elég Zántory úr, eleget hallottam öntől. Én nem vagyok önnek rabszolgája, én neje vagyok. Mert földig hajoltam ön előtt, ön nem emelt föl, hanem össze akart gázolni. Fölemelkedem tehát a magam erejéből. Isten önnel! Árpád megdermedt, mert hallotta, hogy Eugénia a hálószoba felé közeledik. — Megálljon ön! — kiáltá most a férj. A hölgy megállt. Pillanatnyi szünet állt be. Most megpattant a hálószoba egyik ajtója. Árpád rémülten tekintett oda, és a szobaleányt látta belépni. Mint villám szökött ki az ajtón, s önkivülien szaladt a szobáig, melyben Emma feküdt. — Csak azt akartam mondani, — szólt most a Zántory tompa hangja, — hogy elválok öntől. XVI. A halál története. Nagy idők, nehéz idők ! Ki az, a ki életpályáján végig tekintve, nem talál okot a felsőhajtásra. Ki az, a ki boldog volt mindig ? Az ember saját magának egy világa, s e világ bir eseményekkel, melyek sorsának fejlődésére ép oly hatással voltak, mint a nagy világra a nagy események. Árpád visszatért nejéhez, ki aludt. Aludt és álmodott. Szemei be voltak zárva. Midőn az álom így bezárja a szemeket, az embert kizárja e világból, és beleviszi a saját világába, mely vagy nagyon boldogít, vagy nagyon rémít. A boldog álom után fölébredők visszavágynak az elhagyott kések ölébe, a rémesztő álom után fölébredők örülnek, hogy megszabadultak a rémektől. Az álom oly tapasztalás, mely tudatja velünk, hogy milyen boldogok, és hogy milyen boldogtalanok lehetnénk, ha nem volna egy középút, — a valóság. Az álom olyan, mint a költészet. Emma aludt. Ki tudja, hogy mit álmodott, ki tudja, hogy az álom költészete mivel pótolta a valóság borzasztóságát ? Árpád letette a kezében tartott palackot, aztán odaállt neje fölé, s nézte őt. Agya kettős gondolatokat, ikredet szült: egyik a bizalom, másik bizalmatlanság volt, és ezekhez hozzá szegődött még egy idegen gondolat, mely a férj agyába fúrta magát: a gondolat Eugéniára. Amint a szobába rohant, e hölgyet vitte be magával, de meglátva Emmát, elvesztette őt. Aztán, amint nézte Emmát, meglátta Eugéniát is. (Folyt, kov.) Dalok a tó partján. 1. Szólnak, szapulnak az irigyek — Azt se tudom, rózsám, mit irigyjek ? Igaz-e, mit ezek hajtanak. Igaz-e, hogy hozzám csalfa vagy ? Ha csak fele is igaz annak, A mit rólad, rózsám, suttognak . Akkor az isten is elhagyott, Nem várhatok én több jó napot! Ott az erdőszélen mély a tó, Kék vize olyan csalogató, Partján olyan búsan zúg a sás, Fenekén oly mély a hallgatás. Jöj ki, rózsám, a tó partjára, Hol reá hajlik a fűz árnya. Az a szomorú-fűz gyász-fejfa Hís szeretőd fekszik alatta. II. Térdig érő fűben járdalok , Bólingat a zöld fű, andalog, Bújkál sűrűjén a pitypalatty, Párját keresi a fű alatt. Ha te most itt volnál, kedvesem, Leülnénk a fűbe csendesen, Szépen az ölembe vennélek, Úgy elnézelődném te veled ! Magam járok most a sík réten, Ülsz te új szeretőd ölében. Suttog a fű, úgy zsong fülemben , Mást szeret a rózsám, nem engem. De jó volna, ha úgy lehetne : Lefekünni e szép zöld gyepbe, Álmodni, hogy rózsám szeret még, Elalulnám, föl sem ébrednék ! Szász Károly. A bölcsötül az oltárig. (Norvég beszély.) Björnstjerne Björnson-túl. (Folytatás.) „Asa te, még a múlt évről emlékszem egyik történetedre, mondd el,“ kiáltá az atyus, egy kövér, holdvilág képű leányhoz fordulván. Ez épp fiatal testvérének a haját fonta. „Hisz tudják azt a többiek is mondá a leány. „Nem tudjuk , mondd el nekünk,“ kérték a többiek. „Én nem soká kéretem magamat,“ felelé a lány s hozzá kezdett a történethez, mi alatt folyton fonogatta testvére haját. „Volt egyszer egy fiú, ki a marhákat legelteté, s ha csak teheté mindig egy széles folyam partja felé hajtá. Ha tovább ment a hegyek közé, egy magas sziklára talált, mely annyira áthajlott a másik oldalra, hogy onnan bátran át lehet kiáltani.