Fővárosi Lapok 1870. január (1-24. szám)

1870-01-29 / 23. szám

23-ik sz. Szombat, január 29. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési díj: Félévre ... 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden* nap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. 2 FT Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ez újévre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévenkint 7 frt. Egy szegény leány története. (Elbeszélés.) Írta : Beniczky-Bajza Lenke. (Folytatás.) — Mindig a régi lovagiasság! — mondá fagyosan. E percben lépteket hallottak a külső szobában, s a báróné arcára eresztő fátyolát és szorosabban vonta magára be fekete selyemköpenyét, mialatt az ezredes nyugtalanul nézett az ajtó felé. A léptek közeledtek, s hevesen fölnyilt az ajtó és Ferenc lépett a terembe, de a szokatlan és nem várt látványnál megállt, bámulva nézett a két alakra, kiknek azonban csak egyikét bírta fölismerni. — Bocsánatot kérek! — mondá elfojtott hangon, mely észrevehetően reszketett s belső fölindulást tanúsított; — de ez idő tájban nem véltem senkit itt találni! — téve hozzá, s meghajtván magát, távozott. A teremben lévők elhangzó lépteit hallgatók. — Megkezdődött a harc! — szólt fölállva a báróné . — folytassa azt tovább, ön volt az, ki ma este elég méltatlanul megkezdte. — Ferenc nem ismerte meg önt! — viszonzá az ezredes. — Isten önnel! folytassa ön a harcot tovább! — mondá gúnyosan Hermin, s az ajtó felé lépdelt. — Báróné! — kiálta hevesen Csermey; — beszélni akarok önnel, mondja meg végső határozatát. — Ezelőtt húsz évvel tudattam azt! — mondá a nő, és elhagyta a termet, melyben az ezredes egyedül maradt. Midőn kilépett az ajtón, egy percig habozva állt és hallgatózott. Minden csöndes, néma és nesztelen volt, csak a szél mogorva zúgása zörgeté meg olykor a folyosó ablakait. — Az óvatosság nem árt! — suttogó halkan, s nem azon résznek, melyen saját lakása feküdt, hanem a kastély ellenkező oldalának, a könyvtár felé, vette útját, és nem sokára nesztelenül tűnt el a sötétségben. VII. A következő reggel lehangolt társaság ült együtt a reggelinél, s a komor idő teljesen hasonlított az együtt ülők kedélyéhez. A báróné igen halvány volt s betegebbnek látszott, mint bármikor. Csermey homlokán fellegek ültek. Ferenc szótalan és igen komoly volt, s csak Irma és Viktor tárták föl a társalgást, kik előtt azonban hasonlón nem maradhatott észrevétlenül a többiek kedvetlen hangulata. Helén, ki egy kis külön álló asztalnál a fdeát öntögette, volt legelfogulatlanabb a társaság között. Arca nyugodt, derültnek látszott, és szépsége hasonlított a milói Vénushoz, vonásai tiszta, komoly, szabályosak voltak, de áthatva a lélek fényétől. Ajkain mosoly ült, mely nem volt vidám, de nyugodt és derült; mozdulatai kecsteljesek, és szemeinek tekintete oly különös, bájos kifejezéssel bírt, hogy még Viktor is, ki a szép Irma mellett ült, nem egyszer és hosszasan felejté a rendkívüli alakon szemeit. Ferenc szigorú figyelemmel kísérte a reggeli menetét, s tán valami zavart és rendetlenséget keresett , de lehetetlen volt egyetlen igazítani vagy megróni valót találni, oly rendben , egyformasággal, csöndesen és összevágóan folyt le a cselédség részéről az egész reggeli. Ki e rend előmozdítója volt, s kinek szemei az egész reggeli alatt figyelemmel szárnyalták be a termet, az inasok mozdulatait s a társaság hiányait és kellékeit, Helén volt. Ha hiba, zavar vagy valamely rendetlenség adta volna elő magát, oka szintén Helén leendett, s ezen eshetőséget kereste Ferenc. A szegény lány érdemeiért nem nyert elismerést, míg hibája miatt bizonynyal szigorú megrovást kapott volna. Azonban hasztalan, minden a legszebb rendben ment véghez. A reggeli után mindenki elhagyva az ebédlőtermet , a nők szobáikba, a férfiak pedig a könyvtárba mentek. Helén, előbb még néhány teendőjét végezve, a kertbe sietett, tulajdonképen a majorba, mely a nagy kiterjedésű kerten túl, a kastélyhoz meglehetős távolságra feküdt. Sietve ment a sárga levelektől borított utakon, s keveset figyelve a bűvös, csipős szélre, mely arcát kipiritá, mély gondolatokba merülve haladt előre, mig lépteit „Little,“ Ferenc kedvenc kutyája követé s örvendezve ugrált a lobogó fekete ruhára, mely a siető lány után hullámokat vetett. Áthaladt a parkon s a majorhoz ért. E hely nyáron egyike volt a birtok legvonzóbb pontjainak, s mintegy harminc hold csupa épületekkel volt megrakva és fákkal szegélyezve, melyek most levéltelenűl és szomorúan álltak. A házakat, melyekben a cselédség lakott, szép, lombos szomorú füzek környezék, melyeknek árnyékában többnyire a cselédek kis gyermekei játszadoztak nyáron, s hol Ferenc maga is gyakran helyet foglalva egy padon, szivarozott és szemügyre vette a szép vidék kellemes változatait.. E házhoz ért most Helén, s a cselédasszonyok nyájasan futottak eléje, míg a gyermekek örvendve ugráltak mellette, kezeit megragadni és ajkaikhoz vonni igyekezvén. Mintegy másfél órát töltött e helyen, megnézte a gyönyörű teheneket, a baromfiakat, elvégezte dolgait, beszélgetett a cselédasszonyokkal s a kis gyermekekkel, s azután hazafelé vette útját. Midőn a major udvarából kilépett, más utat választott, mint a melyen jött volt, egy közelebbi utat, és sietett hazafelé. Azonban alig ért harminc-negyven lépésnyire, midőn Ferencet pillanta meg, ki vele szembejött, s már messziről megpillantva öt, egyenesen felé tartott. A leánynak akaratlan úl vér szállt arcába, midőn az ifjút megpillantó, ki rövid kabátban, magas csizmákkal, széles karimájú alacsony kalappal s lovagostorral jött felé. Midőn egészen közel értek egymáshoz, az ifjú illedelmesen , de igen komolyan köszönte őt, s szemei áthatóan függtek a leány égő arcán. — Mily piros ön ma, kisasszony ! — kezdé Ferenc egy nemével a gúnynak, mialatt megállt, — és máskor oly halvány szokott lenni . . . — A levegő igen bűvös, és már két óra óta idekinn vagyok. — Az arc legtöbbnyire a lélek tükre, s inkább a belső érzelmeket, mint a külső benyomásokat szokta elárulni. A leány meglepetve tekintett az ifjúra, oly különösen ejte az ki e szavakat, mialatt hangja fölindulástól reszketett. — Megengedi, hogy visszakisérjem ? — kérdé Ferenc, inkább parancsoló, mint kérő hangon. — Ha kívánja nagyságod, el fogom mondani a majorságnál tett szemlém s tapasztalásom eredményét ! — viszontá Helén kitérve, mialatt megindultak, s a kis kutya folyvást örvendezve futott mellettük, majd a leány, majd Ferenc felé ugrándozva. — Fontosabb dologról akarok én önnel beszélni, kisasszony! — mondá Ferenc, — legalább önre nézve mindennél fontosabb az, mire figyelmeztetni kívánom. Helén kérdőleg tekintett rá, s tekintetén önkénytelen megdöbbenés látszott e komoly hangra. — Legelőször is, — folytató igen komolyan az ifjú, — mondja meg nekem, milyen embernek tart ön engem ? Feleljen őszintén, habozás nélkül, ahogy meggyőződése mondja. E pillanatban ön független minden állástól, minden köteléktől, s mint két emberi lény, az úristennek két teremtménye állunk szemközt. Helén bámulva nézett rá, és nem tudta, mit feleljen e különös fölszólitásra. Ferenc türelmetlen mozdulatot tett. — Azt csak tudja, — mondá hevesen, — hogy mit tart rólam, s hogy becsületes embernek tart engem ; de hiszi-e azt, miként én ígéretemet be szoktam váltani, s másfelől, hogy őszintén kimondom véleményemet arról, mit helytelennek és megrovandónak tartok ? — Mindezt hiszem! — mondá halkan s észrevehető figyelemmel a leány. — Úgy hát tudni fogja ön, miről akarok beszélni ? — kérdé mind hevesebben Ferenc, — s azt is gyanítja, hogy szavaim nem lesznek nagyon kíméletesek. Helén megállt, és mindinkább bámulva nézett rá. — Nem tudom uram, még csak nem is sejthetem. Ferenc komoran tekintett rá. — Kisasszony, — mondá, s újra megindultak, nekem önhöz semmi közöm. Múltját nem ismerem, régibb körülményeit nem tarta érdemesnek közölni velem, s így talán tolakodásnak látszhatik az, amit e pillanatban teszek. De én oly sokat csalódtam már az életben, oly rosznak, oly kevés jóra érdemesnek tartom a nőket, hogy ha talán hatalmamban állna egyet a rosz útról visszatéríteni, mindent elkövetnék arra, hogy elmondhassam, miként ismertem egy jóravaló leányt, ki nem volt a többihez hasonló, s e leányt én mentem meg a tévedéstől. Ezért nem mulaszthatom el ez alkalmat, mely által önnek talán még használhatok, s megállíthatom az önhöz méltó ösvényen, melyre lépett. — Nem értem önt, nagyságos úr ! (Folyt. köv.) Egy menyasszony tragédiája. (Angol beszély.) , John Halifax szerzőjétől. (Folytatás.) Forró és szenvedélyes ugyan, de nem az a szerelem, a mely egy nő szivében először és csak egyetlen egyszer fogamzik. De Everard, aki magára mindig oly keveset, választottjára pedig oly nagyon sokat adott, nem látta ezt, és én hittem szerelme erejében, pedig a lezajlott szerelmet oly nehéz újra életre kelteni, hogy ha egyszer egybekelnek , boldogságuknak nem lesz semmi hiánya sem. Alig egy héttel a menyegző napja előtt Everardnak valahol fontos dolga volt, én és Alice egyik jó ismerősünknél ebédeltünk, az ebéd fölött megle-