Fővárosi Lapok 1870. június (117-139. szám)
1870-06-10 / 124. szám
124-dik sz. Péntek, junius 10. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előzetési dij: Félévre ... 7 ftkr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó-hivatal. “HSH Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................9 kr Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr_ Teljes számú példányokkal még szolgálhat a kiadóhivatal. Moore Tamás ír dalaiból. 1. Homály fede, óh kedves honi hárfa, Láncként üle a csönd húrjaidon ; Leverém békéd’, kijövél a világra És zönge húrod büszkén, szabadon! Örömek, szerelem gyöngéd szava mellé Victoran szólott lágy, szende dalod ; De keresztülsírt a bú is örökké, Hisz rajtad az oly gyakran zokogott. Kedves honi lant! isten veled ismét, Elzengtük a végső dallamokat; Aludjál hát újra, miként a dicsőség, S ébredj föl méltóbb ujjak alatt. Ha az ifjú, a bajnok, a honfi-kebelbe Dalunk behatott, egyedül te teved; Én csak a szél voltam, húrodra lebegve’, De tiéd vala a dal bája, tiéd! II. Oh ! drága lantom, édes lágy zenédet Almából im még egyszer fölverem; Könyük között hagyálak oda téged, S most újra könynyel üdvözöl szemem. Oh nem lövelt reád öröm sugára, Hallgatva függtél a bús fűz gályán, Mint ama bűvös hangú égi hárfa, Mely szolgaságról szólott hajdanán. S mégis mióta hallgatott az ének: Egy percnyi béke s diadal jőve , Ifjú szivek remélve örülének, De jaj ! rövid volt e remény heve. És akkor is még, a midőn a béke Föld s viz fölött csöndes dalt zenegett: Reményt hozott bár s üdvöt más vidékre, Csak új könyvket s bút hozott neked! Ki várhatná hát, gyászos hangú hárfa, Hogy szóljanak örömről daljaid ? Halála jöttét a hattyú ha várja, Nem zöngi víg pacsirta hangjait. S én húzodon, ki téged úgy imádlak, Vajh’ zöngjem-e szabadság énekét ? Hisz a füzér is lánc, félig virág csak, E bús füzér, melyet reád tüzek. De jöszte mégis, víg öröm derítsen, Ha hangjait tán még nem feledéd, Nosza mutasd meg, bár búban, bilincsen. Most is mily édes bűvölő zenéd; S hogy bár a gyász homálya szállt húrodra, Az üdvnek is tudsz adni hangokat, Mint hajdanán a Memnon csonka szobra A pusztulás közt is zengő maradt. Lőrinczi L. Zsigmond: Farsang után. (Beszély.) Irta Deák Farkas. (Folytatás.) A két leánynak sokat kellett a szobában ülni , a hosszú estéket legtöbbnyire magukban töltötték Egyszer egy ködös, hüvös októberi estén, midőn a sűrü eső egyhangú zajjal suhogott, elmélázva nézték a kandalló tüzét, mígnem az öreg Mihály az ajtót fölnyitva, egy idegen embert vezetett be. Az idegen vontatva követte az öreget, mintha nem akart volna a szobába lépni: — Jöjjön csak az ifjú úr, — szólt az öreg, — a kisasszonyok örömest fognak egy kis helyet adni pár órára, hogy ruháját megszárítsa .... — Bocsánatot kérek nagyságtoktól, de a kényszerűség! A nagy eső az erdőn talált, és én csak Mihály gazdához bátorkodtam, ő azonban.... — Csak tessék belépni, — mondá Szidónia, — s üljön a kandalló elé. Úgy látszik, szüksége van reá. — Én Hoffmann Sándor vagyok. — Tessék csak helyet foglalni, igy ni . . . Valóban csúnya idők járnak, pedig az ősz még ilyenkor szép szokott lenni .... Hermin egy szót sem szólt, s csak bámulta Szidónia otthonosságát ezzel az idegennel. Mindamellett a társalgás egy ideig nehezen folyt, de lassanként azonban belejöttek s egyszer csak azt vették észre, hogy egy pár óra gyorsan elsuhant. És már Hermin is feledé az idegenséget, s részt vett a társalgásban; egyszer csak jön a komorna s jelenti, hogy a vacsora föl van tálalva. Amint a szomszéd szoba ajtaját fölnyitá, látszott, hogy három személyre van terítve. Hoffmann kissé zavarba jött, de Szidónia megszólalt: — Már, kérem, csak jöjjön s oszsza meg szerény vacsoránkat, hisz úgy sem mehet tovább. Az eső egyre szakad. Hoffmann azonnal karját nyújta Szidóniának, de ő ügyes mozdulattal értesíté, hogy vezesse Hermint. És a három ifjú kedélyesen vacsoráit. A komorna még beát is öntött s Szidi kénytelen volt utójára is megjegyezni: — Ne gondolja ön, hogy mindig ily fényűző vacsoránk van, mert ez kivételes eset, és az öreg Sára maga jött arra a gondolatra, hogy egy férfi, ki tán egész nap vadászott, éhesebb lehet, mint mi. Végre is igen jól találták magukat, vacsora után még zene is volt s Hoffmann néhány zongoradarabot meglepő ügyességgel játszott el. Aztán engedelmet kért, hogy máskor is tehesse tiszteletét és jó éjt kívánva, elbúcsúzott. Ő azt gondolá, hogy még pár órát ül az öreg Mihálynál s aztán, ha az eső eláll, hazamegy; de mikor kiment, a komorna a pici vendégszobába vezette, s nem tehetett jobbat, mint hogy lefeküdt s hajnalig jóízűen aludt. Mire a leányok fölkeltek, vendégük már elment. Egymás közt beszélgettek a leányok, hogy várjon el fog-e még jönni. Mindketten úgy találták, hogy műveit s gyöngéd érzésű fiatalembernek látszik Néhány nap múlva, éppen náluk volt Blumenthal bácsi is, midőn Hoffmann újra látogatást tett. Az öreg úrnak is megtetszett az ifjú, s a napot igen kedélyesen, mondhatni vígan töltötték. A tél folytán Hoffmann többször ismételte látogatását s jó ismerőssé, mondhatni jó baráttá lett a két leány körében. Rendesen Vácra ment, s Blumenthal bácsival jött, de néha egyedül is, és a két leány úgy megszokta, hogy ha kimaradt volna, mindketten megérezik hiányát. Blumenthal bácsi pedig és Mihály gazda, meg ennek a felesége, a szakácsné és komorna minden héten újra tervezték a házasságot, melyben a vőlegény mindig „a Sándor ifjú úr“ volt, a menyasszony pedig hol Szidónia, hol Hermin, a mint egyik vagy másik biztosabb adattal állott elő a képzelt vonzalomra nézve. Egyik azt mondá, hogy az úrfi oly szépen énekelt Szidi kisasszonynyal, s Hermin kisasszony csak úgy kisérte a harmonikán; a másik azt mondá, hogy Hermin kisasszonyhoz igen közel ült és együtt zongoráztak. Most ezzel, majd azzal beszélgetett többet. Most ennek hozott egy pár gerlét, majd annak egy szép bokrétát, és ez igy ment az egész télen s az egész tavaszon át. A szép idők újra visszatértek, az erdő s a kert újra lombosult, virágillat terjedt szét az egész vidéken, daloltak a madarak s szerelmet hirdetett az egész természet, az ég, a föld és az emberi szív. Szidónia csodálatos érzéseket fedezett föl önmagában s bizonyos ábrándozási hajlamot kezdett érezni, mi az előtt nem volt természetében. Egy szép májusi estén a kert tetején sétálgatott s egy pont felé tartott, honnan gyönyörű kilátás nyílt a Dunára s a vizsegrádi hegyfoktól a Gellértig vonuló hegységre. Csak midőn a halom tetejére ért, vette észre, hogy Hoffmann a kis padon ül. Szive megdobbant, de fölindulását elpalástolva, elfogulatlanul nyujtá kezét. Hoffman szomorúnak látszott. — Mi bántja önt, mi bánthatja, midőn ily felséges tájképen gyönyörködhetik? — kérdé a leány. — A magány, az egyedüliség, az elhagyatottság érzete ! — felelte az ifjú, s hangjában oly őszinteség, oly igaz bensőség nyilatkozott, hogy a lányka elhallgatott, mert érzé, hogy e társalgás könnyen döntő ütközetre vezetne. — Nemde, igazam van? Mert hiszen mit ér az egész világ, mit a természet minden szépsége s az élet ezer gyönyörűsége, ha nincs szivünknek egy benső, igaz, egyetlen barátja, egy kizárólagos társa, ki velünk érezzen bánatot, örömet, gyönyört, fájdalmat és boldogságot, kétkedést és nyugalmat egyaránt? Kegyed tudhatja, sokszor láthatta, hogy jókedvű és víg fiú is voltam akárhányszor. Oh ! ne higgjen a látszatnak. Szívemből soha sem halt ki egy hang, mely mindig azt mondá: „ridegen, egyedül állasz, elhagyatott, árva vagy!“ — Győzze le e gyötrő hangot. Ez csak a képzelődés játéka, melynek kútfeje az emberi természet örökös elégedetlensége. — Oh, ne szóljon így! Hisz kegyednek is kellett hallani e hangot, vagy talán nincs érző szive; de nem, nem.... Ami engem illet, én nem is igyekszem legyőzni, mert e bánatos hang egyszersmind életem legdrágább gyönyöre, egész lényem egyetlen kincse. — Ah, úgy vigyázzon, hogy el ne tékozolja. — Köszönöm, köszönöm. Ezt a szót már értem .. . . — És igyekezzék, hogy valódi társára leljen. — S ha már megtaláltam volna ? — kérdé az ifjú fölállva s mélyen tekintve a szép lány szemébe. — Igyekezzék meggyőződést szerezni, ha vájjon nem csalódás-e, a mit érez és gondol? — felelt reszketve Szidónia, és gyors léptekkel távozva, magára hagyta az ifjút, ki már félig boldog volt. (Folyt, köv.) Az ál-vőlegény. (Francia beszély.) Irta : Méry. Toulon révpartja előtt, ama hegyek keleti lejtőjén, melyek Coudon bérceit Ollioules torkolataival összekötik, minden magaslaton a legszebb mezei lakok feküsznek. Mindnyájuknak egyforma kilátásuk van: a tenger, a révpart, a hajók, tarka, nevető kép. A szép évszak estéin összegyűlnek a családok e kis villák erkélyein, hogy a nyomasztó nap hőségét ne érezzék a tengerből fölszálló hűségben. Az 1830-dik év János estéjén éppen az első csillagok lettek láthatók a coudoni csúcsok fölött, midőn a falusi csönden át Lamargur erősség kikötőjéből egy ágyúlövés hangzott, amíg sok változatos viszhangzás után elhalt az Ollioules-völgy mélységében. E viszhangot rettegés kisérte, mint a villámcsapást, mely ezen a vidéken néha a leghosszabb és legszebb nyári éjeket is megzavarja. Mindenütt az erkélyeken, hol ifjak csevegtek egymással, e kiáltás hallatszott: „Egy megszökött gályarab!“ — Ilyenkor minden egyes család el volt készülve egy, a touloni arzenál