Fővárosi Lapok 1871. április (75-99. szám)
1871-04-08 / 81. szám
— Most nem fogok célt téveszteni ! — szólt valaki fojtott hangon. A következő pillanatban tompa durranás hangzott fel, s az orvos valóban összerogyott. — Találtam! — mormogó az, aki a lövést tette, s lehajlott áldozatához. — Különös! Nekem úgy tetszik, mintha a golyó a falról pattant volna vissza! — tévé utána. De miután az orvos mozdulatlanul hevert a földön, és Deen — mert ő volt — a hold halvány világánál, mely az ablakon áthatott, az orvos arcát vértel boritva látó, megborzadva emelkedett föl s oly óvatosan, mint ezt falábával tehető, kisuhant gonosz tettének színhelyéről. Másnap, midőn Deen ülnök még ágyában volt, egy levélkét adtak neki át. Midőn szemét a cimbatra veté, elsápadt s lázas gyorsasággal bontá a levelet föl. Tartalma csak ennyiből állott: „Gazember nem árthat a becsületes embernek; épp ezért Albertini orvos életben van s nincs megsérülve.“ Aznap este Albertini orvost beteghez hívták. Deen ülnök agyvelőlokban szenvedett. Az orvos azonnal ott termett s a beteget oly aggasztó állapotban találta, hogy még egy orvost hivatott oda. Naponkint több ízben fölkereste a beteget s úgy látszott buzgalmából, hogy szilárdul elhatározta magában, a halált zsákmányától megfosztani. Több heti küzdelem után valóban győzött az orvos, ki másodszor mente meg annak az embernek életét, ki őt oly aljas módon kijátszotta, sőt életére is tört. Az első nap, midőn az orvos észrevette, hogy a beteg a válságon túl van, így szólott Agdához: — Életemben mint orvos ritkán értem meg azt az örömet, amit ma, mert férjét megmenthetem. Fogalma sem lehet kegyednek arról a gyönyörről, midőn az ember ezt mondhatja : „Ez az ember nekem köszönheti életét!“ De amily örömtől dagad ilyenkor a kebel, épp oly mérvben szorul el, midőn minden erőfeszítés dacára sem lehet a szenvedőt a halál torkából kiragadni. Ilyenkor úgy tetszik, mintha nehéz bűn súlya terhelné az embert, mert szüntelen a fölött töpreng, vájjon helyesen gyógykezelte-e betegét? Deen fölgyógyult, s Albertini gondos ápolása mellett újra örvendhetett az életnek. Soha e férfiak közt nem volt másról a beszéd, mint kiválóan arról, amit az orvosnak és a betegnek egésségügyi tekintetben múlhatlanul el kellett mondani. Ha az orvos a beteg mellett ült és a vényt írta számára, Deen szeme folyvást egy, az orvos homlokán látszó, csak nem rég beforradt sebhelyen pihent. Úgy látszott, mintha valami horzsolta volna homlokát. Midőn Deen egéssége helyreállott, a tavasz válta föl a telet, sőt nyár felé járt az idő. Az orvos fürdőre való utazást ajánlott s kijelenté, hogy a betegnek semmi szüksége sincs rá többé. Mig ő e felől beszélt, Agda pillanatra odahagyta a szobát. — Nos , önnek immár teljesen helyreállott egéssége! — szólt Albertini, és fölkelt. — Most másodszor adtam életét vissza. Ezúttal meg van fizetve ezért! — tévé utána, a homlokán levő sebhelyre mutatva. Ön orgyilkos módjára akart életemtől megfosztani, én pedig nagylelkűségből visszaadtam az önét Óvakodjék, hogy jövőre ne legyünk kénytelenek számadásainkat ismét ekkér egyenlíteni ki. Éljen boldogul! Ha orvosra lesz szüksége, tudja, hol leszek található. Ezt mondva, az orvos odahagyta a szobát. Deen, családjával együtt fürdőre utazott, hol régi szokása szerint az italnak és játéknak szentelte napjait. Észre sem vette , hogy a súlyos testi szenvedések és többször egymásután következett agyrázkódások folytán a rendetlen életmód mily veszélyes hatással volt egész szervezetére. Egy este, midőn szerencsétlenül játszván, hazatért, ismét agyláb jelentkezett nála. Három nap leforgása alatt — ügyes orvos hiánya miatt — megszűnt élni. Hagymázában folyvást Albertini után kiáltozott. Alig hogy eltemette Agda férjét, két gyermeke is csakhamar sírba szállott. V. Az idő szünetlenül tolja kerekét odább, mitsem törődve azzal, várjon az emberi élet örömet vagy szenvedést zár-e magába. Előre, csak mindig előre robog az, nem egy örömnek és szenvedésnek hagyva nyomát maga után. Deen, öt éve, mióta sírjában pihen. Tél van. Deen özvegyének elegáns lakosztálya csak gyöngén van megvilágítva, s a legszélső szobában találjuk a fiatal özvegyet, ki pamlagon nyugszik. Lankadtnak látszik, arcának finom rózsaszíne azonban, mely még teltségéből sem veszített, semmiféle betegséget sem árul el. Valóban kimondhatlanul szép ő, amint ott fekszik, fejét gondolatokba merülve nyugtatván tenyerén, míg szép, kékesszürke szemét a többi szobafelé vezető ajtón nyugtató. Arcának kifejezésében feszült várakozást lehet látni. Mellette egy nő ült, fönhangon olvasva egy könyvből. Mintegy negyven éves lehetett ez, s arca sok értelmet árult el. — Te aligha figyelsz arra, amit olvasok! — szólt e nő, s mosolygva tekinte Agdára. — Őszintén szólva, Pella, megvallom, igazad van! — válaszolt a fiatal özvegy szelíd mosolylyal. — Kire gondoltál most? — Természetesen, orvosomra! — válaszolt Agda elpirulva, mint valami tizenöt éves leányka. — Hiszen tudod, hogy őt mára várom. — Tudom, és remélem, hogy végre tisztába jöttök egymással. De én valóban nem is értelek téged, Agda! Te teljes lelkedből szereted Ármint s mégis oly különös vagy, hogy azt vélné az ember, hogy te csak játszol vele és szerelmével. Miért vonod meg tőle „igen“ szavadat, s miért vonakodol hozzá nőül menni ? — Ah! Pella, ne is beszéljünk erről. Óhajtanám, vajha rábírhatnám Ármint, hogy feledjen el engem s ne tekintsen méltónak szerelmére, bár soha se láthatna többé! — Hiszen igy megszűntél őt többé szeretni! — Nem én; életemnek minden percével jobbanjobban szeretem őt! — viszontágba felkönyökölve, mig arcát biborláng öntötte el. Úgy látszott, mintha annak igazságát, amit mondott, vérének minden csöppjével bizonyítani akarná. — Akkor hát nem értem... — Albertini orvostudor! — hangzott kívülről, s csakhamar aztán az orvos lépett be a nőkhöz. — Hozta isten! — szólt Ekenberg Pella, Agdának unokanővére, s kezet nyújtott az orvosnak. — Üdvözlöm önt! — szólt Agda, tekintetének és hangjának oly kifejezésével, mint csak a szerelmeseknél észlelhető. Az orvos gyöngéden megszokta az odanyújtott kis kezet, oly sokat jelentőleg tekintve Agda szemébe, melylyel többet mondott minden ékesszólásnál. (Folyt, köv.) Csevegés a virágokról. Olvasónőink bizonyára pár hét előtt gyönyörködtek már az „első ibolyabokrétá“-ban A hóvirág ezüstfehér csengetyűje és a szerény ibolyák azúrkék mosolya egyaránt hirdeti az örvendő emberiségnek, hogy a tél zordon hatalma meg van törve, s a kedves, az epedve várt kikelet közeledik. Miért ne áldozhatnánk tehát a szép tavasz e mosolygó, ragyogó és illatot árasztó hírnökeinek néhány percet, hogy elbeszéljük élő és mozgó testvéreiknek azt a bámulatos gazdagságot és találékonyságot,melyet a természet a virágok elővarázsolásában kifejteni képes ? E tekintetben a leggazdagabb költői képzelem is utolérhetetlen távolságban marad el a teremtő természet nagyszerű alkotó képessége mögött. A virágalakok szépsége és gazdagsága, színpompájának ragyogása és kedves illatának sokszerűsége fölülmúl minden emberi művészetet. Csak tekintsük meg például a virágnyilatok véghetetlen változatosságát a kosborfüvek (orchideák) családjában, melynek ismert fajai máris túlhaladják a kétezerét. A forró égövek némely orchideái fölkúsznak a fákra, s pompásan illatozó virágbokrétáikkal alácsüngve, úgy ringatóznak ott az őserdő bűbájos félhomályában. E növények, mint valami régi szellemek, a nedves, meleg légkör harmatával táplálkoznak; az őserdők törzsatyjainak öreg kérgei csak támaszul szolgálnak lebegő trónjaiknak. Hosszú légi gyökereik vakító fehér fonalszálakként csüngnek le szabadon, hogy a légkör vízgőzét s tápláló gázait fölszívhassák. Virágaik fölfelé álló kocsányok hegyén pompáznak, vagy pedig szerteágazó fonalakon a légben himbálóznak. E kalandos virágok némelyike meglepő híven utánoz egyes állatalakokat, mint méheket, pókokat, lepkéket, stb. Némelyiknél mintha csilllogó bogarak merítenék szívó csápjaikat méz után a nyílt kehelybe; pedig ha közelebbről megnézzük, csak magát a virágalakot látjuk, mely e csalódásig hű hasonlóságot előidézte. Egy amerikai virág (Acineta Humboldtii) feltűnőleg hasonlít a halálfőhöz, mely egy barátcsuklyából néz ki. Egy másiknál a virágkorona belső levelei annyira meghosszabbodnak, hogy megannyi lengő szalagként egészen a földig érnek. Némely növénynemek, mint például a vanilla aromatica és planifolia Amerika forró tartományaiban, e fanemű húsos kúszó növények, a becses vaníliát szolgáltatják a művelt világnak. A legtöbb virág jégből és vízből jószagú olajakat állít elő, melyeknek szétáradása a levegőt balzsamos illatokkal tölti be. A virágillatokat a légben sem vegytanilag kimutatni, sem súly szerint meghatározni nem lehet. Szárított virágok néha évtizedek múlva is kedves illatot árasztanak szét, anélkül, hogy súlyaikból valamit vesztenének. A légnemű olajak és gázok jelentősége a növényvilág életére nézve még ismeretlen. Mindenesetre sajátságos és meglepő tünemény, mely azonban kétségbevonhatatlanul be van bizonyítva, hogy a maxillaria aromatica gyönyörű virága rögtön elveszti minden illatát, mihelyt a himpor megtermékenyítő, míg a meg nem termékenyített virágok még hosszas ideig megtartják valóban kedves illatukat. Mellesleg megjegyezzük, hogy a tropikus vidékek sokkal gazdagabbak jó illatú növényekben, mint a mérsékelt égöv alattiak, de a forróövi növények illata igen erős és kábító, míg a mi virágaink aromája jóval gyöngébb, de finomabb is. Európában déli Franciaország és Szardínia volt mindig a jóilllatú növények tenyésztő hazája. Egy nagy illatszergyár Cannes-ben évenként 140,000 font narancsvirágot, 20,000 font akácvirágot (acacia farnesiana), 140,000 font rózsalevelet, 32,000 font jázminvirágot, 20,000 font ibolyát s még roppant sok másféle növényt fogyaszt el. Ötszáz font narancsvirág valami két font tiszta neroli-olajat ad. A grassei és cannes-i gyárak évenkint mintegy 75,000 font hajkenőcsöt és jóillatú olajat, 125 font neroli-olajat,226 font petiigram-olajat, 200 ,font lavendula-olajat és 500 font tömjénolajat állítnak elő. Némely virágok rendkívül nagyra nőnek, így például a királyi tengeri rózsa (victoria regia) kellemesen illatozó, szárlevelű kelyhei Guyanában több, mint négy lábnyi körfogatot érnek el, s néha 20—30 is látható egy csoportban. E valóban fejdelmi virág színe a hófehérből rózsavörösbe látszik át. Úszó levelei — mert vízi növény — öt lábnyi átmérőjű és tizenöt lábnyi kerületű tért foglalnak el. Magát a virágot 3—5 hüvelyknyi magas, fölfelé álló szél veszi körül, mely belül világos-zöldre, külső oldalán pedig karmazsin-vörösre van festve. Az indián leánykák e nagyszerű virág hatalmas kelyhében és levelein szokták ringatni magukat fürdés közben. Azonban a föld legnagyobb virága mégis a gomba alakú óriás virág Szumátra és Jáva szigetén (Rafflesia Arnoldi). Súlya tíz font, átmérője nem ritkán több, mint három láb, és kerülete majdnem kilenc lábnyi. Belseje négy pint nedvet tartalmaz. Elődi növény a lissus angustifolia gyökerein, s mint éppen a gomba minden szár, kocsány vagy levelek nélkül tenyészik és oly halottszagot terjeszt szét maga körül, hogy a legyeket is magához csalja. Gyökere alig két hüvelyk vastag; gyümölcse sokmagvú bogyókból áll. E halottvirág, undort gerjesztő szagánál fogva, mintegy hamis hangként jelenik meg a virágzó természet nagyszerű harmóniájában, de csakis az egyoldalú emberre nézve, ki azt képzeli, hogy az egész mindenség csupán értté van teremtve. Az elbizakodott önhittség azt is kérdezhetné, hogy miért vannak a mérges növények? Mire valók az ártalmas burjinok ? De hát kinek virul és illatozik a magános virág a sivatag közepette ? Ki gyönyörködik a királyi liliom szépségében oly helyeken, hol emberi szem soha sem láthatja őt ? Éppen az a nagyszerű és magasztos a természet minden alkotásában, hogy nincs alárendelve semmiféle magán- vagy önző célnak, hanem létrejön, él, virul és elenyészik, ahogy ezt az ősteremtő erő elébe szabta. Egyetlen célja és rendeltetése abban áll, hogy a világegyetem örök díszét, pompáját emelje, és ezáltal a mindenség átalános összhangzatát szebbé, kedvesebbé tegye. A növény a legpontosabban követi és teljesíti a természet örök és változhatatlan törvényét; születik, él, virágzik, gyümölcsözik, meghal és ismét föltámád, mindezt az örökifjú természet parancsára teszi. 366 —