Fővárosi Lapok 1871. augusztus (174-199. szám)

1871-08-08 / 180. szám

180-dik 87. Kedd, augusztus 8. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871 Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 1­kr. Negyedévre 1­3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap . FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az­­ol­vasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyed­re 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A rabbi leánya. (Elbeszélés). Udvardy Vincétől. (Folytatás). Ki is törődött volna az új házaspárral, mikor a gyülekezet fölött a százezer forint szelleme lengett ? Mi csodálkozni való sincs rajta, hogy azontúl a haupttreffer képezte a társaságban a beszéd tárgyát. Hiszen az igen természetes. Hány ezer leány megy addig férhez, míg egy haupttreffer adja elő magát! Nem volt senki, a­ki ne tudott volna valami tör­ténetet valakiről, a­ki főnyereményt csinált, és nem­­ volt senki, a­ki elengedte volna a közönségnek a ma­ga érdekes története meghallgatását. A rabbi szótalanul hallgatta végig a sok mende­mondát, hanem mikor egy öreg asszonyság adomája oda ment ki, hogy a hős szegény sorsú szüleit magá­hoz vette, s bőségben és kényelemben tartotta el hol­tak napjáig, büszke önérzettel húzta elő a nevezetes levelet s megindult hangon olvasta föl eddig elhall­gatott ama passusát, melyben Samu azon reményét fejezi ki, hogy szülei­­ hozzá fognak vonulni, s el­tartásukról öreg napjaikra ő fog gondoskodhatni. Erre ismét átalános hálálkodás következett, ki ki tehetsége szerint magasztalta Samut és a gond­viselést, ki kegyeit ily méltó emberre halmozta, ki első tettével is megmutatja, hogy azokat valóban megérdemelte. Az öreg rabbi azonban igen soká meggondolko­zott, hogy elfogadj­a-e fia meghívását? Hivatalából tisztességesen megélhetett, a munkára elég erősnek érezte magát, sőt félt a dologtalan élet unalmas he­­nyeségétől, mi ott reája várt, s egyátalán nem tu­dott magának kielégítő feleletet adni arra a kérdés­re: mi okon menjen ő más nyakára élni, mikor ma­ga is elég jól eltarthatja magát? De neje unszolásai végre is győztek kétségein. A szegény asszony oly túlzott ábrándokban ringatta magát amaz élet örömei felől, mely rá a Samu száz­ezer forintjának árnyékában vár, s bár ezeket elhall­gatta, annyit tudott beszélni férjének a falusi élet csöndes örömeiről, az őket körülrajongó göndörhajú kis unokákról, hogy az végre engedett, elbúcsúzott, s minden szintés nélkül, mély megindulással búcsúzott el híveitől, s elköltözött fiához, egyszerű, gondtalan, csöndes, nyugalmas élet reményében. Még félévet sem töltött ott, s már teljesen meg­barátkozott új életmódjával. Távol a városi zajtól, falusi egyszerűségben, a viruló természet közepén, csevegő unokái között, eddig nem élvezett fesztelen­ségben, nyugodt elégültség közt folytak napjai. Az unalmat, mitől úgy félt, éppen nem érezte; henyeség­­gel, dologtalansággal, legszigorúbb önbírálat mellett sem vádolhatta magát, noha minél kevesebb idejét tölte azzal, a­mit akkoráig munkának nevezett: könyvek közt, Íróasztal mellett. Az anyatermészet előtte nyitva álló nagy köny­vét tanulmányozta ott, s valódi lelki érvet talált annak ezernyi apró titka megfigyelésében, a­mik ed­dig előtte mind ismeretlenek voltak, s a melyek­ több bölcseségre tanították néhány hónap alatt, mint a mennyit könyveiből évek során merített. Ha élte végéig mindig így folyhattak volna nap­jai, bizonyára soha sem átkozta volna azt az órát, melyben régi munkaköréből kilépett. De nem az volt felőle a sors könyvében megírva. Samunak egyszer csak az az életrevaló gondo­lata támadt, hogy miért kucorogna ő egy rongyos faluban, mikor pénzéből Pesten is urasan megélhet, még hűhót is csinálhat, s utóbb még ki tudja, milyen birre-névre vergődhetik ? Minél tovább gondolkozott ez eszme fölött, annál jobban megtetszett neki, s mivel jól tudta, hogy nagy célok elérhetését a gyors elhatározás nagyban előse­gíti , nem is sokat tétovázott, fölrándult Pestre, rang­jához illő szállást fogadott magának, s mikor a be­­költözködés ideje elérkezett, fontos képpel megma­gyarázta szüleinek, hogy őt pályája, kilátásai elvá­lasztják ugyan tőlük, de jövőjükről, eltartásukról ezentúl is szorgalmasan fog gondoskodni. A jó öregek álmélkodva, meglepetve néztek e szavak hallatára hol fiukra, hol egymásra. A rabbi ugyan igen sokat tűnődött magában a rá várakozó életmód fölött, mióta fia tervéről értesült, mert a fővárosba költözés egyátalán nem volt kedve szerint, s mondhatni, megnyugvására szolgált, hogy az oly hamar megkedvelt falusi élettől nem kell megválnia, de el nem nyomhatta magában azt a gondolatot, hogy egy szülei iránt tisztelettel viselte­tő, szerető fiúnak mégis csak illett volna megkérdez­nie azokat is, hogy mennek-e örömestebb, vagy ma­radnak ? A­mi azonban nejét illeti, ő Samu kijelentése által a pesti vidám élet álmaiból rettenetes csalódás­ra ébresztetett. Szegénynek egyszerre csordultig telt a szive keserűséggel; azt sem tudta, mit csináljon, szólni sem tudott egy darabig; de mikor végre könyei meg­eredtek, odaborult élete hű társának kebelére, s zo­kogás közt mondá: — Samu, Samu, nem szeretsz te minket igazán! A­kinek lelkét a jövendő nagyság érzete tölti be, azt az efféle érzékeny intermezzók nem szokták eltántorítani kitűzött céljától. Samut sem zavarták meg anyjának szemrehá­nyása és kényei. Hideg, szemtelen mosolylyal válaszolt: — Csalódik, édes­anyám, én jó fia vagyok szü­leimnek, meg fogom mutatni. Meg is mutatta. Kibérelt számukra egy kis parasztviskót, azt bebútorozta rozzant bútoraival, éléskamrájából is oda hordatta, a­mit el nem vihetett, s még ezenfölül kilátásba helyezte, hogy minden hónap elsején pon­tosan küld nekik a postán tíz, azaz: tíz osztrák érté­kű forintot. Igen szép nagylelkűség, ha tekintetbe veszszük, mily sokba kerül a nagyvárosi élet. A rabbiban, midőn látta, hogy fia úgy bánik vele, mint alamizsnát kéregető koldussal, föltámadt a nemes harag. Kijelenté nejének, hogy egy fillér értékű sem kell neki elfajult fia kegyelméből; kész inkább koldulásból tengetni életét; a száraz kenye­ret, mit úgy kap, fűszeressé fogja tenni, amivel nyúj­­tatik: a jóakarat. Tán meg is tette volna, ha a töredékeny test elbirta volna, mit az erős lélek oly fennen elhatár­­zott. De az erős rázkódások, bármily kevéssé törhe­­ték meg lelkét, annál kártékonyabban hatottak egés­­ségére, s rövid napok alatt ágyban fekvő beteg lett. S ekkor az történt, a­mit senki nem hitt volna, bármily gyakran találkozzunk­ is az életben hasonló jelenséggel. Neje, ki a kétségbeeséstől vélte magát környé­kezve, mikor Samu elhatározását megtudta, most, a szükség és nyomor napjaiban, valódi hőslelkűséggel szállt szembe a ránehezedő terhes feladattal. Reg­geltől estig munkában sürgött-forgott, éjjel ott­ vir­rasztott férje ágya mellett, s nem csak nem zúgoló­dott, de még emelte lelkét ama gondol, hogy ily sanyarú viszonyok között is meg tud állni helyén, hova végzete állította. Meglehet, hogy ha arra hitte volna magát kár­hoztatva, hogy élete hátralevő rövid napjait mind ily állapotban töltse el, nem tudta volna sorsát ily bé­kén viselni, de lelke előtt a legaggasztóbb percekben is mindig ott lebegett egy szabadító gondolat, hogy van neki még egy gyermeke, a legkisebb, a legszebb, a legjobb, s az bizonyára örömmel osztja meg utósó falat kenyerét is öregségükre nyomorba jutott szü­leivel. Már tudósította is az utóbbi idők szomorú ese­ményeiről : nem lehet soká késnie a válasznak, mely e kétségbeejtő helyzetnek véget vessen. Meg is jött a válasz, de bár ne jött volna! Oh! mi egészen más volt benne, mint a­mit a szegény asszony várt! Velük, a­ki egy vidéki városban kisebbszerű üzlettel birt, egy túl merész vállalatban elbukott, minden vagyonát elvesztette, földönfutó lett, s a fia­tal asszony, ki éppen először volt anyává leendő, egy korai szülés áldozatává lett. (Vége köv.) Egy esztelen párbaj. Droz Gusztáv beszélye. (Vége). Már hiába, hanem kiállhatatlan gondolat, hogy egy percnyi dühért vagy indulatosságért embert öltél. Odafutottunk mellé, az orvos megnézte a sebet, s visszafordulva: — Ez nehéz lesz. Csak vigyük el minél gyorsab­ban, de a városig messze lesz. Tehát a malomba. Az ügyvéd odasietett s nem sokára egy kis kézi létrával visszatért, rá­borítottuk ruháinkat, föltettük a szerencsétlen jegyzőt, s megin­dultunk vele. Estefelé nyugtalanul járkáltam szobámban, mi­dőn bekopogtat hozzám az orvos. Nagyon el volt fá­radva. — Nos, — kérdem, — hogy van? — Vége, barátom! — Hogyan ? vége ? Tán a tüdő is meg volt sértve? vértolulása lett, mi ? ... — Ugyan hogy is ne ? — felelé nevetve. — Meg van mentve s igen vonzólag kiterítve. Egy óra múlva visszanyerte eszméletét s én megvizsgáltam a se­bet, mely jelentéktelen. Megkértem az egyik segéd­jét, Dubertné rokonát, hogy tudósítsa a nőt, s hozzon hazulról egy zárt kocsit. Ez pontosan megtörtént, s én a dühös embert szépen bepólyázva hoztam haza- Behajtattam az udvarba s ott vettük le a kocsiról, úgy hogy nem látott meg senki. Három hét múlva a majomnak semmi baja többé. Nos, mit szól hozzá? — Kegyed isteni! De ért valamit az egészből? — Csak annyit, hogy a jegyző úr eszét vesz­tette. Én azt mondtam, hogy tán szélbüdös érte. Minden jót, én ma még nem is ebédeltem. Meg voltam tehát nyugtatva,s viszonyom Dubert­­ékkel igy végződött. De ha azt mondom: Duberték­­kel, ez nem helyes. Hiába, bolondság volt nektek megkezdeni ezt a történetet, melynek a végét is el kell most mondanom. Ez pedig, hogy végezzünk, eny­­nyiből áll. III. Másnap reggel, csak most jut eszembe, hogy október 22-dike volt, mert harmadnapra Páris felé in­dultunk; a krími háború elkezdődött, s tudjátok, hogy akkor a lovassággal sok változtatást tettek. Tehát másnap reggel éppen el akartam hazulról menni, úgy két óra felé, midőn ajtómat kinyitva, egy magas, elfátyolozott, remegő nővel állok szemben.

Next