Fővárosi Lapok 1871. szeptember (200-224. szám)

1871-09-19 / 214. szám

214-dik az. Kedd, szeptember 19 Kiadó-hivatal . Pdht, tá&rátok­ létre 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési dij: Fil évre . . . 7 ft — kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap . FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. sm. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... SO kr. Elitem Hívást az ok­to-toiberi raeiptre nem küldünk szét, hanem csupán e helyen hívjuk föl lapunk pártolóit, hogy szíveskedjenek az előfizetési összegeket az „Athenaeum“-hoz (barátok­ tere, 7-dik sz. alá) mielőbb beküldeni. E végett legolcsóbb és cél­szerűbb mód a postautalványokkal való elő­fizetés. Lapunk ára évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Egész évre szintén lehet előfizetni. A szerkesz­tőség ezentúl is igyekezni fog, hogy változatos, élénk és tartalmas lapot adhasson, jeles írók közreműkö­désével. Az októberi évnegyed szépirodalmi részét is mindjárt két becses költői művel nyitjuk meg: Erdélyi János „A haza árvái“ című gyönyörű hazafias költeményével 1850-ből, s dr. Kovács Pál nagyérdemű régi beszélyírónk „Egy fiatal hölgy elbeszélése“ című novellájával. A fordítások, tárcák és hírek rovata is folyvást változatos és érde­kes leend. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, szerkesztő. Lagrange asszony és a nemzeti színház. (Emlékirataimból). Frankenburg Adolftól. (Folytatás). Bizonyos emberek pedig „grand faux pas“-nak tekinték, hogy Lagrange asszony magyarul tanulja és akarja énekelni a „Próféta“ szövegét. Inkább tíz egész s húsz fél „gixer“-t bocsátottak volna meg neki minden előadásnál, mint e hallatlan vétket a „bon gout“ s művészi „usance“-ok ellen. Seregesen alkalmatlankodtak nála, hogy személyesen meggyő­ződjenek arról, a­minek hire már a legtávolabb kül­városokat is befutotta, s mit ők „durchaus unmög­­lich“-nek tartottak. Pedig úgy volt! Lagrange asz­­szony legtisztább magyarsággal mondott nekik „jó reggelt,“ odaült a zongorához, s nem csak a „Prófé­ta“ dallamait, hanem gyönyörű népdalainkat is oly hévvel éneklé el, hogy szívem szinte repesett örömé­ben, a sógorok képei pedig majdnem két akkorára nyúltak, mint füleik! Sőt elkövette azt a „ botrány“-t is, hogy látogatóit egész komolysággal biztosítá, mi­szerint a magyar szöveget már csak azért is jobban szereti énekelni, mint a németet, mert meleg rokon­­szenvvel viseltetik a magyar nemzet iránt s osztozik ennek nemzeti fájdalmában, a­mire aztán a beretvált arcok egymás után tolakodtak ki az ajtón. Egyszer Fischhof és Dessauer professzor urak voltak nála, s szóba jövén a művésznő vendégszerep­lése Pesten, ez épp oly nagy műveltséggel, mint ne­veléssel bíró urak nem foghatók meg, miképp bírta ráadni magát Lagrange asszony a szerepek magyar tanulására, miután oly „barbár nyelv,“ mint a ma­gyar, éppen nem alkalmas az éneklésre. A művésznő pedig minden legkisebb válasz nélkül a zongorához siet s elénekli megható szép hangjával a koldusnő („Fides“) dalát magyarul. A két német eleintén csak hallgat, hallgat, utóbb még tubákolni is elfelejt, s végre — bár savanyú képpel — kénytelen bevallani, hogy ez a „barbár“ nyelv csakugyan zengzeteseb­­ben hangzik, mint a kedves gumpendorfi dialektus. Dicséretes kivételt tett e magyarevő faj közt Obolenszky herceg, szeretetreméltó nejével, Stourza grófnővel, kik majdnem mindennapos vendégek vol­tak Lagrange-nál (s ez náluk), s annyira megkedvel­ték a „bájos lágyságú“ magyar hangokat, hogy el­tökélték magukat Pestre lerándulni, csupán hogy magyar operát hallhassanak. Ők is úgy találták, hogy nyelvünk alkalmas­ az énekre, mint akárme­lyik más nyelv az olaszon kívül. „Most tudom csak, — mondá a herceg, — miért állítják a magyarról, hogy sírva vigad!“ Be, szerettem volna akkor a hercegnek még más okát is elmondani sírvavigadá­­sunknak! Ekközben megjelent Pesten a „Próféta“ előadá­sára nézve az igazgatósági hirdetés. Nagy tetszéssel fogadták, mert az áremelés oly csekély volt s még ez is annyira megkönnyitve a bérelhetés által, hogy az üzérkedésnek még árnyékát sem viselé magán. Már néhány nap után kettős árért sem lehetett többé belépti jegyeket kapni, mit annyival inkább csodál­­hatunk, mivel a magyar ember rendesen mindent az utosó pillanatra szokott hagyni, s azért adja meg aztán soknak kétszer az árát. Május elsején bevégeztük a „Prófétá“-t, s két hét mú­lva készek lettünk „Luciá“-val is. A legma­­gyarabb tiszaháti menyecske sem énekelhette volna jobb magyar kiejtéssel e két szerepet, mint Lagrange asszony. Még egy fény szerepét szerette volna betanulni, melylyel Bécsben mindenkor phrenetikus tetszést idézett elő, ez a Rozina szerepe volt „A szevillai borbély “-ban. De miután az idő ennek betanulására már nagyon rövid volt, kérdezett, nem lehetne-e az egész operát olasz nyelven énekelni s abban lépni föl először a magyar színpadon ? Határozott „nem“­­mel feleltem, egész őszinteséggel kijelentvén, hogy e kísérlet a további előadásokra is káros hatású lehet­ne. Hogy Lagrange asszony később mégis Rozina szerepében lépett föl először a nemzeti színpadon, s e hibát azzal vélte ő és az igazgatóság helyreüthetni, hogy az ismételt előadás egész jövedelmét a nemzeti konzervatórium javára szentelték, annak sem oka, sem tanácsadója nem voltam. A művésznő május 25-kén érkezett Pestre s tüstént a magyar színházba ment, hol „Borgia Lu­­creziá“-t adták az újonnan szerződött Kaiser Ernstné asszonynyal. A tervezett ünnepélyes fogadtatást, éji zenét stb. rendőrileg eltilták, mit akkor csak e kö­zönséges kifejezéssel: „némi akadályok miatt“ volt szabad a lapokban megemlíteni. Harmadnap­ra (május 28-kán) olasz nyelven s a próza kihagyásával adták „A szevillai borbély“-t. Rozinát Lagrange, Almavivát Farkas, Bartolot Ben­­za, Baziliot Kőszeghy, Figarót Reina, az őrtisztet Bodorfi énekelték. Az előadás nagy sikeréről — ma­gam nem lehetvén jelen — csak a lapokból értesül­tem. A nagyszámú közönség lelkesülése korlátlanul tört ki, s a zenelecke után, melynek alkalmával La­grange asszony Rhode-nak Catalani számára szer­kesztett hegedűváltozatait énekelte, valódi elragad­tatássá magasért, mely újabb lápot nyert a „Cene­­rentola“ című operából vett „rondo­ finale“ előadása által, s tartott még vagy egy óranegyedig a függöny lebocsátása után is. A lapok, természetesen, viszhangozták e rendkí­vüli tetszésnyilatkozatokat, melyekhez hasonlókat eddig a nemzeti színházban alig lehetett hallani. At­tól kellett tartani, hogy míg a művésznő bevégzi vendégszereplését," tökéletesen kimerítik a dicsérő szavak tárházát. Egyik azt írta, hogy ha Lind Jen­ny­t „megtestesült lant“-nak nevezik csodáiól, La­­grange-t teljes joggal „megtestesült zongorádnak lehet nevezni, s akadtak ennél még cifrább phrázi­­sok és összehasonlítások is. Június 5-kén Lagrange asszony Lucia szerepé­ben lépett föl (Edgardot Steger éneklé), s mert a szerepet nem csak művészi tökélylyel, hanem ma­gyarul is éneklé, nem volt hossza, vége a zajos tap­soknak, kihívásoknak, valamint a bokréták és füzé­rek számának sem, melyek minden egyes dallamnál folytonosan növekedő tetszésnyilatkozatok közt föld­szint- és emeletekről a művésznő lábaihoz hullottak, s fényesen bizonyiták, hogy Zeri kisasszonynak, ki a német színházban vendégszerepelt, nem volt oka ag­gódni, midőn elmenetele előtt azt írta Lagrange-nak : csak azért távozik Pestről, mert „kedves barátnőjé­­­nek nem akar további ottmaradása által kárt vagy rövidséget okozni, s reméli, hogy a virágok még tán mind el nem fogytak, s így hihetőleg még az ő „ked­ves barát­nőjé“-nek is fog néhány koszorúra telni. Június 12-kén került először színre a rég várt „Próféta.“ A szerepek következőleg voltak betöltve : Leydeni Jánost Stéger éneklő, Fidesz Lagrange asz­­szony, Berthát Szymanszka k. a., az anabaptistákat Bognár, Udvarhelyi és Kőszeghy, Oberthalt Reina) az első és második kapitányt Benza és Egressy Béni, stb. Első táncosnők: Kunz Antónia, Sári Fanni s Grabmaier Jozefa; a csoportozatokat betanította Campilli balletmester. Az orgonát Brauer, a hely­beli főegyház karnagya játszotta; a gyermekkart a pestbudai hangászegyleti énekiskola növendékei ké­pezték. A külső kiállítás, mint a Pestről visszatért bé­csiektől hallottam, fényben alig engedett az udvari dalszínházinak, ízlés tekintetében pedig túl is halad­ta azt. A diszítmények, gépek szintén kiállták a ver­senyt, sőt a napfölkelés s a korcsolyázók tánca job­ban sikerült. Hogy a színház minden zugában meg­telt, a tetszés rendkívüli volt s az előadás oroszlán­­része Lagrange asszonynak jutott, magától értetik. Az utóbbinak lehetett köszönni a siker érdemét is) miután példátlan szeretetreméltósággal figyelmezteté mind a próbáknál, mind külön is szereplő társait az előadás iránt. A főszereplőkön kívül többszöri kihí­vásban részesült Fáncsy is, kinek kitartó vasakarata legyőzött minden akadályt s hihetetlen rövid idő alatt létrehozta e dalmű előadatását Pár hét óta éj­jel-nappal úgy el volt foglalva, hogy még egéssége is veszélyben forgott, de feledteté fáradalmait az átalános siker s méltányos elismerés. A zenekar Er­kel vezetése mellett oly pontosan működött, mintha csak egyetlen lélek intézte volna valamennyi hang­szer hatását. (Vége köv.) A gombostűk. (Beszély). Lindau Páltól. (Folytatás). X. (Boldog méz­es évek). Midőn T...­­ herceg nejét hazavitte, országszer­te nem volt szebb, üdébb, vidorabb nő, mint a fiatal Heléna hercegnő. Van azonban bizonyos boldogság, mely rémület­tel tölt el bennünket, ha a nyugodt ész mérlegelni kezdi ez isteni adomány nagyságát. Az istenség harag­ját érezteti az igen boldogokkal. Édes álmodozásaink között, ha minden földi tehertől szabadulva, képzelő­désünk szárnyán a csillagok hazájába szállunk s örök tavaszról ábrándozunk, hirtelen egyszerre vé­gigfut agyunkon s megrázkódtat bennünket töké­letlenségünk gondolata. Ekkor erőszakkal kiragadjuk magunkat s elhagyjuk e csodaszép virányt, s csak akkor érezzük jól ismét és szabadon magunkat, ha egy szenvedés emberiségünk tudatába visszahelyez. Heléna és T...­­ Péter herceg tökéletesen boldog, azaz nagyon is boldog volt. A pillanat tehát, mely­ben a sors kedvező arcát tőlük elfordítandó volt, és János fejének másik borzasztó arcát, a rettenetes Jorgoniot készült megmutatni, nem soká várakozta­tott magára. 1820 vége felé,melybe T ...­­ herceg egybekelése is esik, kitört lengyel hazánkban a nagy lázadás, mely csakhamar minden pártot magával ragadt Az izgatottság napról-napra növekedett A függet­lenség utáni vágy mindegyre határozottabb alakot kezdett ölteni, míg végre Miskiewicz lelkes dalai alatt tökéletesen kifejlődött

Next