Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)
1872-09-19 / 214. szám
Előfizetési fölhívást lapunk október—decemberi évnegyedére, külön nem küldünk szét, mivel ezt a postautalványokkal való előfizetés szokása egészen fölöslegessé tette. Hanem itt, a lap homlokán hívjuk föl a „Fővárosi Lapok“ nagyszámú olvasóit előfizetéseik megújítására. Részünkről továbbra is törekedni fogunk e szépirodalmi napi közlönyt a jó ízlés igényei szerint szerkeszteni, kitűnő erőkkel, kiknek sorába az idén még Toldy Ferencet is, e koszorús veteránt, sikerült megnyernünk, választékos költeményekkel, elbeszélésekkel, változatos tárcákkal, melyek közt a világ igen sok nevezetes pontjáról szoktunk adni érdekes eredeti leírásokat, frissbek bő rovataival, az ősz-téli idény alatt még tüzetesebben visszatükrözve a főváros köz- és társaséletét. Fölkérjük tehát azokat, kik lapunk tartalmával, törekvéseivel és minden személyeskedést kerülő hangjával meg vannak elégedve, hogy közlönyünket, mely a jövő évben már tizedik évfolyamába lép, tovább is támogatni, ajánlani s lehetőleg terjeszteni szíveskedjenek. Vadnai Károly, felelős szerkesztő. Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az „Athenaeum“-társulat, mint a lap kiadója, annyival inkább kéri az előfizetési összegek mielőbbi beküldését, mivel e lap közönsége az őszi évnegyedekkel gyakran oly arányban növekedett már, hogy az elkéső előfizetőknek nem is küldhetett teljes számokat. Előfizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., 8 félévre 7 frt. Egész évre is lehet előfizetni 14 frtjával. A legjutányosb előfizetési mód a postautalványok használata. Egy szegény asszony története. (Elbeszélés.) Deák Farkastól. (Folytatás.) Husvét másodnapján szegény napom is örökre elszenderült. Az előtt való nap még úrvacsorával élt és a tisztelendő ur vigasztaló szavait szépen megköszönte; este azonban roszul lett s halálát közeledni érezvén, engem siratott szegény, hogy ennyi baj, nyomorúság és szaporodó apró gyermekek közt egyedül maradok. Kezét fejemre tette s megáldott. Aztán kis fiamat megcsókolgatva, kérte hogy olvassak valami szép imádságot. S amig én egy húsvéti tanítást, olvastam ágya szélén, szép csöndesen elszunyadt s ez enyhítő álom alatt megszűnt élni. Az öreg aszszony halála uj csapás volt háztartásunkra, mert bármily gyönge volt is már az utosó években, mégis csak tudott kissé a ház körül felügyelni, s ha nekem a mezőre kellett mennem, tudtam, hogy otthon nem lesz semmi baj, míg távol leszek. Most aztán otthon is, a mezőn is nekem kellett felügyelnem. Férjemre legkisebb hatást sem gyakorolt édesanyja halála. Úgy tetszik, mintha nem is neki, hanem nekem lett volna édesanyám. A munkaidő beálltával azonban oly nagy volt a rám nehezedett teher, hogy csak alig bírtam, s néha-néha a sok baj között csak megeredtek kényeim, mintha mindennek én volnék az oka. Ide járult az is, hogy régi jó cselédeink hiányát nem tudtam pótolni. Ezek a mostaniak sem voltak rosz emberek, de ifjak, tapasztalatlanok, s ha lányokkal együtt dolgoztak, mindjárt belekaptak a semmiskedésbe, játékba-ha valamerre küldöttem őket, órákig, félnapig oda maradtak. Nem volt aki rendet tartson, s az én szavamra hajtottak is, nem is, a mint kedvök tartotta. Ismét egy kis gyermekem született, egy kedves kis leány. Bizony nem valók elkényeztetve, de egy álló hétig ágyban kellett maradnom, s azalatt a jég elverte érett búzánkat, mert Józsi nem arattatta le, pedig minden este kértem, hogy szedjen öszsze aratókat s vágassa le a búzát. „Hisz te vagy a gazda!“ — felelé gúnyosan s fütyörészve becsapta az ajtót. Hogy betegágyba jutottam, másnap hozzám jött Anna, ki véletlenül hallotta meg állapotomat s egy egész hetet töltött nálunk, elhagyva saját házát és gyermekeit. Olyan szép volt, mint egy nagy leány, s látszott rajta a benső nyugalom és megelégedés. Beszélte, hogy kis keresztfiam, ki már negyedik évébe fordult, mily ügyes, s második gyermeke , a kis Zsuzsi, mennyire hasonlít hozzám, és hogy ők ketten mily gyöngéden ringatják a harmadiknak, a kis Marinak bölcsőjét; aztán adddig kérdeztem, hogy férjéről is beszélnie kellett, hogy mily jó gazda hogy vettek már egy szép szőlőt s szántóföldeket, hogy még két ekét állított, s hogy házukat újraépítik, nagyítják ; aztán rám tekintve, dicsérte újdonszülött kis leánykámat, kit Julisnak kereszteltünk; játszott fiammal, de férjemről nem tudakozódott, s nekem sem kellett beszélni, hisz egy hét alatt eleget látott. — Meglásd, mennyi örömöd lesz leányodban, s mennyi segítséggel lesz néhány év múlva a ház körül! És én is így gondolkoztam e gyermekről, s úgy tetszett, mintha gyöngédebben szerettem volna, mint fiamat; mintha önmagamat láttam volna benne megújulni, mintha egy kis társam érkezett volna az égből. Ők ezután nem leszek egyedül. E kis leány mindig velem lesz, meg fog érteni engem, s vigasztalni fog szomorúságomban ! Az öröm ez első gondolatai után azonban hirtelen saját sorsomra gondolva, eszembe jutott, hogy egykor talán e leányka is oly szerencsétlen fog lenni, mint én, s könyeimet hullatva keblemre szoktám, mintha örökké ott akartam volna tartani, s mintha védelmezni akartam volna va ■lami fenyegető résztől, az élettől. De fájdalmam elsimult s szégyeltem, hogy igy el tudtam érzékenyedni, mert nagyobbik fiacskám ágyamra borúlvá nyújtá felém kezét: — Oh édes anyám, ne sírj! Majd ha nagy leszek, olyan jó leszek, okos leszek! — szólt, s szép kék szemei megteltek könynyel s ajka reszketett. Úgy éreztem, hogy erőm egészen viszszatért, s mindhárom gyermekemet magamhoz ölelve, kértem a jó istent, hogy ne hagyjon el! Anna, mikor a kertből bejött, mosolyogva talált s aznap este felé, enyhe nyári idő lévén, föl is keltem. Két nap múlva Anna haza ment, mert hisz neki sok dolga volt a maga háza körül. • VII. öt éve múlt már, hogy férjhez mentem, de ez idő alatt a lehető legkevesebb örömet férjem okozta, és én mégis mindig reméltem, hogy előbb-utóbb eszére fog térni, mert hiszen nem volt ő szívében rosz ember, senkinek sem ártott soha, de nem szerette a munkát, nem szerette a rendtartást, nem volt életrevaló, és ha egy vagy más tekergő pajtása azt mondta: „Jere vadászni!“ azonnal ment. „Térjünk be a kocsmába!“ azonnal betért. S ha egyszer ott ült a bor mellett, meg nem mozdult, mig haza nem hozta valaki, néha még a harmadik faluból is. Ez esztendőben nagyon rosz volt búzatermésünk ; vetőmagnak sem volt elég; a törökbuza, szőlő éretlen maradt, s korán beállván a tél, szántani sem tudtunk eleget. Mégis el kellett járnom a mezőre, de ott sem tudtam nyugodt lenni, mert kis leányom egész őszön köhögött, mindig otthon járt az eszem, hogy várjon mit csinál a három gyermek ; ha pedig otthon voltam, azt hittem : a cselédek és napszámosok semmit sem tesznek jól, s keveset dolgoznak, ha nem látnak, így folytonos ingerült állapotban élvén, gyakran lázas, álmatlan éteket töltöttem. Karácsony körül már venni kezdtük a gabonát. Eladtam a mi bor volt a pincében, s minden gondom azon járt, hogy legalább ételben ne lássunk szükséget. És mégis megtörtént, mert Józsi, amig pénzt érzett a háznál, mindig dáridózott. Titkon az édesapám segített néhány véka liszttel, a mit Józsi megtudván, szörnyű haragba jött. A bérest, ki elhozta, elpáholta s másnap egy csomó pénzt dobott elém az asztalra. Kölcsön kérte egy gazdag embertől. Úgy látszott, nem szeretné, hogy felesége és gyermekei szükséget lássanak, s azt hitte, hogy e kölcsön pénzzel minden rendbe van hozva De amily gondatlan természetű volt, arra még csak rá sem gondolt, hogy ezt a pénzt egykor viszsza is kell fizetni s kamatját addig is pontosan meg kell adni. Én sírtam, égtem a szégyentől, s nem mertem az emberek elé kerülni. Még templomba sem mentem, mióta adósok lettünk Sőt titokban selyem kendőimet s egy pár cicomásabb ruhát is eladtam, csak hogy Józsi ne lássa újabb szükségeinket s ne folyamodjék újabb kölcsönökhöz; de ő látva, hogy mily könnyen kap pénzt, tudtomon kívül is sokat vett föl és költött el, isten tudja, hol és kikre. Ez időben a szék orvosa, doktor Vájna falunkon átmenvén, édesapámhoz szállott, s gyermekkorom óta ismervén, részvéttel tudakozódott rólam. Apám lehivatott s kis leányomat is levittem. De a jó doktor úr nem ismert rám, úgy oda lettem. Aztán sokáig beszélgetve s kikérdezve, rám parancsolt, hogy oly sokat ne dolgozzam s kíméljem magamat saját és gyermekeim érdekében. — Nekem úgy tetszik, — folytatá okos beszédét, — hogy ha a kegyed férje olyan hanyag ember, akkor ezt a birtokot bérbe kellene adni, vagy eladni s egy kisebbet venni, mert az asszony egyedül soha meg nem győzi az ekkora gazdaság vezetését. Én hallgattam, amit hallgattam az orvos szavára, de hogy a jószágunkat eladjuk, ez akkor csaknem őrültségnek tetszett előttem. Hisz az öreg Korondi-pár a sírjában fordulna meg, ha mi csak gondolnánk is az eladásra. De a jó orvos szavainak megvolt az a hatása, hogy az eszmét megpendítve, mintegy elkészített engem a jövendő idők csapásaira. (Folyt. köv.) 1 214-dik 87. Csütörtök, szeptember 19. Kiadóhivatal : Pest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 39. sz. 1. ev. Hirdetési díj: SiatonhaBabo8 petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Rossini és az olasz alkirály. (Történeti beszélyke.) Irta: Neumann-Strela. (Folytatás.) Eugen elutasitólag intézteté el a kérvényt. — Most Rossini pártfogónője, Porticari grófnő is irt Bolognából a királynak. Leira előtte a vétket, mely az egész világ ellen elkövettetnék, ha az ő védencének a puskát kellene cipelnie, s szárazon Rossini fölmentését kérte. E levélre a válasz — nem volt semmi. — A szegény maestro haragja és kétségbeesése nem ismert határt. — Megszökni ? — De hová ? Eugen és Napoleon keze messze ér! — Dühében összetépte legújabb partitúráját, s a kandallóba veté azt. Sirt, tombolt, óhajta a halált. Hisz az ő szerepe el volt játszva! Még egyszer akart boldog lenni. Utójára ! Ez este ismét az ő műve a Pietra adatott a Scalában, és ő sietett a színházba. Unalmas, rosz idő volt. A szél mindenfelől öszszekavarta a felhőket, s az eső zuhogott szakadatlant. Amália királyné szalonjában is az unalom fészkelte meg magát. Király és királyné a kérdésekből, udvaroncok és udvarhölgyek a felelgetésből kifogytak. A társalgás akadozott, a kendők és legyezők mögött titokban ásítoztak. Eugen panaszkodott, hogy éppen ma nem adnak