Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)
1872-09-27 / 221. szám
221-dik SZ. Péntek, szeptember 27. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. vám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre 7 ft —■ kr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zoldfa-utca 39. az. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor.....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az okt.-decemberi évnegyedre ajánljuk az olvasóközönség figyelmébe. Lapunk árát a nagyon felemelkedetnyomdai terhek dacára sem emeltük felebb. Évnegyedreó frt 50 kr., félévre pedig 7 frt. Az előfizetések az „Athenaeum kiadó hivatalába“ küldendők, legcélszerűbben postautalványok által. Romhányi III-dik énekéből. A nőt ne mondd örök szeszélynek, Érzelme több mint férfié, Ha meg nem rontja hiú érdek, A legnemesb szív az övé. Szerencsétlent csak ő tud szánni, És vigasztalni szenvedőt, A tévedést siratni, bánni, S ha nem vár boldogabb jövőt, Nyugodtan élni és lemondva Föláldozón és mosolyogva S ki nem fáradva soha sem, Meghalni hitben csendesen. Gyulai Pál: Egy szegény asszony története. (Elbeszélés.) Deák Farkastól. (Folytatás.) — De édes Máriám, — szólt végre is Anna, — nekem nagy szükségem van rád. Láthatod, mily nagy a háztartás, mennyi a gyermek és cseléd körüliem. Bizony egyedül nem győzöm, s én bizton számítottam reád, hogy nekem segítségül leszesz, s hogy ide érkeztetek, még egy más gondolatunk is támadt. Neked már a kis leányod is tud írni, olvasni, s fiaid többet tudnak, mint akármi a faluban, míg az én gyermekeim alig hogy ismerik a betűt. Lásd, te ha jó lennék, tanítanád őket, hisz már leánykorunkban iskolamester voltál sokszor. Ha mindezt megtennéd, te volnál, ki velünk nagy szolgálatot tennél. Beláttam, hogy neki igaza van, s e terv nagyon jó mindnyájunkra nézve. — Jól van, kedveseim, én tehát maradok ! Erre aztán volt örám köztünk is, de méginkább a gyermekek közt. Úgy rendeztük el, hogy nekem s a két nagyobbik fiamnak rendes fizetést szabott ki a sógor; de én azt soha el nem fogadtam s bőven meg valók elégedve, hogy jó lakásom, csendes életem van, két kisebb gyermekemet s magamat táplálhatom, taníthatom, s azonkívül öcséimet is szorgalmasan tanítgatva, hasznos lehetek legkedvesebb rokonaimnak. Két nagyobb fiam mindenben segítségére volt bátyjának, s igazán öröm volt nézni, hogy Péter és a három fiú mennyit tudtak dolgozni. Ma fát vágtak, holnap kapáltak; ma volt aratás, holnap kaszálás; ma kereskedni, holnap kocsiskodni kellett, sőt olykor juhászok és pásztorok is voltak, s mindent jókedvvel, danolva, játszva végeztek, így töltöttünk el öt egész esztendőt. Igazán kevés mondanivalóm lehet ez időről, legfölebb annyi, hogy boldogok voltunk. A béke érzete és a nyugalmas élet visszaszerezték erőmet, egésségemet, s úgy tetszik sokszor, mintha minden óhajtásom teljesült volna. Csak egy gondolat bántott néha, férjem Józsi emléke. Tudja isten, ha rá gondoltam, szívem elszorult. Nem mintha bánkódtam volna utána, oh nem, én azzal már rég tisztában voltam, hogy őt nem szeretem; de midőn láttam, hogy mi télen jó meleg szobákban ülünk, van mit együnk, mivel ruházkodjunk s jó barátainkat is — magunk körül gyűjtve — szívesen láthatjuk, egy hang olykor fölszólalt szivemben s kérdé: „Vájjon hol káborog most gyermekeim édes atyja? Talán fázik és éhezik ? Talán kergetik és üldözik ? Vájjon van-e a ki támogassa, s visszatartsa a nagyobb bűnöktül, midőn én nem vagyok mellette?" Nem állhattam meg, hogy olykor rá ne gondoljak. El is tökéltem sokszor magamban, hogy ha egykor gyermekeim mind felnőnek, elmegyek s fölkeresem őt, hogy vénségében s utósó óráiban újra közel legyek hozzá. Nagyobbik fiam, Ferenc egészen megférfiasodott s a legszebb legények egyike lett a Nyárád mentében, első a táncban s első a munkában. Menyecske, ifjú lány csak úgy bolondult utána. Szorgalmas munkás volt, s a bort, pálinkát meg sem ízlelvén soha, szép összeget gyűjtött magának. Második fiam, Lajos, már a második évben elhagyta a házat. Szenvedélyes faragó lévén, egy segesvári szász ember magához vette s ott tanulta az asztalosságot s minthogy könnyen haladt, már a negyedik évben felszabadult s ez időtájt készült hozzánk búcsúzni, mert el akar vándorolni külső országokra. Örvendettem, hogy elhagyja a földmivelést, mert bár egésséges, de mégis igen gyönge, igen finom volt a mezei munkára, s az,a segesvári ember, ki a sógortól egyetmástvásárolt, oly szívesen hívta s jámbor módon, atyailag bánt vele éveken át, amig házánál tartotta. Julisom igen szép leányka lett, sötét kék szemeiben szivének egész ártatlansága és jósága látszott, s aztán oly ügyes volt, mint egy vén, gyakorlott gazdaszszony, s öcsém Jancsi azt mondta, hogy Julis valamennyi leány közt legjobb kalácsot tud sütni. Ahogy az apró fiúk is felnőttek, már nem is igen engedték, hogy anyjuk, vagy én, valami terhesebb munkát dolgozzunk, legfölebb fontunk és várogattunk, vagy felügyeltünk a szeretésre. A jó isten kérkedésnek ne tulajdonítsa, kezem megfehéredett és puha lett, mint valami úri asszonyságé. Mikor valami vászonért, kenderért vagy más cikkért is tetemesebb összeg került a házhoz, Anna nekem is részt akart adni, de én soha semmit sem fogadtam el, s amint ezek felől vitatkoztunk, Péter igy szólt nejéhez : — Hagyd el Anna, majd eljön a kiegyenlítés ideje. Tedd csak a többihez! Aztán nejét megcsókolás nevetve nézett rám és kezeit dörzsölgeté,t nagyon meg van törődve, bűnbánó, és engem, valamint gyermekeit még egyszer látni óhajtaná. Hazajővén a férfiak, hangosan s könyezve olvastam el nekik is a levelet, s ekkor Ferenc fiam elémbe állva, kérdé: — S elmegysz édes anyám ? — Édes fiam, úgy látom, hogy te engem féltesz. Azt hiszed, hogy nem igaz, a mi e levélben áll. Én hiszem. Ezt a levelet egy lelkész irta; ez nem lehet hazugság... — A mint akarod édes anyám, látom, hogy te jobb vagy mint én, tehát én is veled megyek. — Készítsétek el a födeles szekeret, — szólt a sógor Ferenchez, — s ha az apád jobban lesz, nem bánom, ha ide hozzátok. Mondd, hogy én is elmentem volna, de valakinek itthon is kell maradni. S ha aztán nem folytatja korhely életét, itt maradhat nálam, én jó testvér leszek. Megköszöntem Péter szívességét s még este indulni akartam; de Péter és fiam Ferenc lebeszéltek szándékomról s igy aztán csak éjfél után indultunk, mikor már a hold szépen világított. Mind a négy gyermekemet magammal vittem s korán reggel érkeztünk a városba. A szekeret egy korcsmába helyezve, a kórházba mentünk, ahol egy ifjú orvos, ki egy oldalszobában szundikált, azonnal a beteghez vezetett. Alig ismertem rá, annyira el volt pusztulva. Fénytelen szemei lázasan forogtak. Ő minket rögtön megismert, de szólani nem volt képes. Megragadta kezemet s magához vonva, összecsókolta, s tekintetéből olvastam, hogy mily jól esik neki megérkezésünk. Végre kényezni kezdett. Azután ismét feltekintvén, gyermekeit rendre nézte s mintha valami szégyenérzet szállotta volna meg, arcát kezeivel födte el. — Jól tették, hogy eljöttek, — mondá halkan az ifjú orvos. — A betegség gyors léptekkel halad előre s úgy hiszem, a nehéz órát könyebbé teszi e megenyhülés. (Folyt. köv.) XIV. Egy téli napon, midőn a férfiak mind oda voltak ■ az erdőre, én egy szegletben fonogattam közel a tűz- helyhez, s néha ügyeltem is, hogy az étel ki ne fusson. Zsuzsa meg az asztalt terítette. Minden neszre azt hittük, na most itt vannak! Azonban a kapu cbíj korog, a kutyák egyet-kettőt ugatnak s csak benyit , hozzánk a csikfalvi tiszteletes ő kegyelme, ki csak ritkán szokott nálunk megfordulni s igy kissé meg voltunk lepve, a mint hóval boritottan köztünk meg állott. — Adjon isten szerencsés jó estét! — Isten hozta tiszteletes uram, tessék helyet foglalni nálunk. — A városból jövök édes Korondiné asszonyom, s egy levelet hoztam kegyelmednek. — Ez utósó szavaknál hozzám fordúlt. — Jaj istenem, tán baja van Lajosomnak s onnan jött a levél. — Nem, édes asszonyom. Ezt a levelet egyik tiszttársam irta a kinek kötelessége a kórházakba bejárni, s a dolog abból áll, hogy Köröndi József ott fekszik a széki kórházban, a többit megértik majd a levélből. — Marasztottuk a papot vacsorára, de nem maradhatott, a mint mondá, mert az idő késő, s őt is várja még felesége s pedig még kell egy fél órát karucázni, mig haza ér. A levelet elolvasva, megtudtuk, hogy Józsi nagyon beteg, hogy alig van hátra néhány napja, s hogy A balmei barlangban. (Francia beszély.) (Folytatás.) II. Déltájban egy csodálatos cavalcade tartott a völgyön át a vendéglő felé. Két férfiú két szamáron ült, melyeket Pierrot hátulról haladásra ösztökélt. Pierrot vidám dalt fütyörézett. Az első lovas egy már meglett, zömök, erőteljes férfi volt, szigorú, marcona vonásokkal. Világos barna, könnyű szövetből készült felsőkabát volt rajta, mely hanyagul takarta széles vállait, félig már őszbecsavarodott fején egy széles karimájú, sárga szalmakalap csillogott a nap verőfényében. Csöndesen és nyugodtan üldögélt az állat hátán, közbe-közbe egy távcsövet emelve szeméhez, melyet jobb kezében tartott. A különböző pontokat illető kérdéseire Pierrot csengő hangon válaszolt, és ama vidék vezetőinek szokása szerint. A második lovas a szolga volt, egy hosszú ösztövér alak. Lábai csaknem a földet érték. Részvétlenül néhány lépésnyi távolban szamaragott ura után, szikrát sem törődve a völgy természeti szépségeivel, így érkeztek meg mindketten a vendéglő előtt. — Blanche anyó hófehér köténynyel és hófehér főkötőben várakozott az ajtó előtt. Hiúz szemei már messziről észrevették a vendégeket, melyeknek alakja szép hasznot látszottak ígérni. Fanchette, szintén tiszta öltözetben mellette állott. — Készen vannak a fáklyák ? — kérdé az öreg. — Készen, anyám.