Fővárosi Lapok 1873. április (75-99. szám)

1873-04-11 / 84. szám

Elvonja t. i. a szerves anyagok könenyét, ámde ha valamely vegyi összeköttetésből csak egy részecske hiányzik is, összebomlik az egész: odavesz a szín­anyag, elpusztul a bűz és nem ritkán az oldhatlan test oldhatóvá válik stb. — Ha már most eme látszólag élettelen és bensőleg mégis mindig tevé­kenységre kész szervetlen lényeket működésben látjuk szemünk előtt, és résztvevőleg megfigyeljük, hogyan keresik, vonják, nyelik és emésztik el egy­mást, s a legbensőbb összeköttetésből kiválva, meg­­ifjodott, új alakban ismét előttünk állnak: hajlandók leszünk örök életet, sőt észeret, gondolkodási képes­séget is tulajdonítani nekik. Olvasóm — meglehet — az itt előadottakra ugyanazt a megjegyzést teendi, melyet a „Várro­­konságokban“ Sarolta tett a kapitány magya­rázó előadására. „Én itt — úgymond Sarolta, — sehogy sem tudok önkénytes választást, rokon- vagy ellenszenvezést észrevenni, hanem inkább természeti szükségességet látok, sőt ezt is alig, mert utó végre is talán csak az alkalom műve az egész. Az alkalom idézi elő a viszonyokat épp úgy, mint a tolvajokat, és ha ennek természeti testeiről van szó, akkor sze­rintem a választás csupán a vegyész akaratától lát­szik függeni, ki e lényeket összehozta.“ Ez más sza­vakkal annyit jelent, hogy a szervetlen testek moz­gása, egymás iránti viszonya, nem a szabadakarat, az önkénytes elváltozás, hanem a vegytanilag előre kiszámítható külbefolyások eredménye. Ezzel ama nagyfontosságú kérdéshez jutottunk: váljon csupán az állatvilág, vagy egyedül ennek főképviselője az ember bír-e akaratszabadsággal? vagy talán az ön­kénytes elhatározásokból eredni látszó emberi cse­­lekvények és bizonyos szabályszerű természeti kül­befolyások eredményeként tekintendők? Az emberi akaratszabadság kérdése, mióta a statisztikai adatok nyomán jön tanulmányozva, annyi érdekes oldallal és oly nagy jelentőséggel bír, hogy érdemes vele egy kissé tüzetesebben foglalkoznunk. Tudjuk, hogy az égi­testek pályafutása, a nap- és holdfogyatkozások ideje, az üstökösök időszakonkénti megjelenése jóval előre kiszámíthatók. Még a szelek járásáról s egynémely éghajlati tünemény időnkénti változásairól is képesek vagyunk előleges számításo­kat tenni. Mindez pedig azért lehetséges, mert az égi testek pályafutásán, kezdve le egészen a legki­sebb természeti tüneményig, mindenütt mathemati­­kai pontossággal működő, változhatatlan természet­­törvények uralkodnak, melyek kivételt nem ismer­nek. Ha e szerint még az égi testek, tehát földünk is, csak bizonyos hatások közt és bizonyos törvények szerint mozoghatnak a végtelen nagy világtérben: valószínű-e, hogy a föld parányi részecskéje, az em­ber, kivételes állást foglalhasson el a többi lény fölött? Egyedül ő ne legyen alávetve a változhatat­lan örök természet­törvényeknek, hanem kénye kedve szerint korlátlan akaratszabadsággal intézze tetteit? E kérdésre határozott néma felelet. Hogy az ember évezredek óta a föld urának és szabadakarattal bíró lénynek képzelte magát, ezen nem fogunk csodál­kozni, ha tekintetbe veszszük az embernek ama ter­mészeti sajátságát, hogy gondolataiban mindig a leg­távolabb fekvő és legcsodásabbnak látszó tünemé­nyekkel szeret foglalkozni, és Csak hosszú tapaszta­lás után, a kultúrafejlődés előrehaladottabb korszaká­ban kezdi a közvetlen közelében levő tárgyakra és végre önmagára irányozni figyelmét. Ez természetes, mert minden tudomány közt legnehezebb az önisme­ret. „Az emberek szabad akarattal biró lényeknek hiszik magukat — mondá többi közt Spinoza, — mert ámbár saját tetteikről bírnak öntudattal, de nem ismerik az okokat, melyek cselekvéseiket irá­nyozzák. A gyermek azt hiszi, hogy szabadaka­ratból kivon tejet; a haragos fiú, hogy ő boszút akar állni; a gyáva, hogy futásra határozta el magát. A gyermek, a bolond, a csacsogó és a legtöbb efféle em­berek ugyanabban a véleményben vannak, t. i., hogy csak szabad akaratjuk szerint beszélnek, holott csak ama kényszerűségnek nem állhatnak ellent, mely őket beszélni kényteli.“ Közönségesen el van ismerve, hogy az éghajlat, az évszakok változásai, az időjárás, az életmód stb. határzó befolyással vannak kedélyünkre, eszmejá­rásunkra, cselekvéseinkre. Tapasztaljuk ama nyo­masztó hatást, melyet a betegség egész lényünkre gyakorol. „A betegség — úgymond Shakspeare, — hanyagol minden szolgálatot, mire az egésség kötelezve van. Mi nem vagyunk mi többé, ha a le­sújtott test a lelket is tűrni kényszeríti.“ Senki sem vonja kétségbe, hogy a szegénység és nyomor, csökkenti a szülési eseteket, ellenben előmozdítja a halálozásokat. Vannak azonban oly emberi cselek­­vények, melyekről azt lehetne hinni, hogy minden külbefolyástól függetlenül, tisztán az ember szabad­akaratja által idéztetnek elő. Ilyen például a házas­sági összeköttetés. Az újabbkori statisztika azonban kimutatta, hogy a házasságok az élelmi­szerek árá­val, a gabonatermés mennyiségével és a munkake­reslettel egyenes arányban szaporodnak vagy csök­kennek. Az ember cselekvései szoros összefüggésben vannak ama társadalmi állapotokkal, melyek közt él, s nem csupán egyéni sajátságainak kifolyásai. Mindaddig, míg valamely országban vagy vidéken a létező viszonyok változást nem szenvednek, az évi bűntettek, a halálozási, házassági esetek számát, a korábbi évek tapasztalatai nyomán, megközelítőleg előre ki lehet számítani. Sőt némely emberi cselek­vésekben a szigorú szabályszerűség az év egyes hó­napjaira is kiterjed, így például Franciaországban az 1854 -58 közt szerkesztett öngyilkossági statisz­tika szerint, évenkénti ezer öngyilkossági esetből esik januárra 131; e számmennyiség a következő hónapokban fokonkint emelkedik, s tetőpontját jun. hóban éri el 216 számmal. Innen kezdve havonkinti számsülyedés mutatkozik, úgyhogy dec. hóban már csak 122 az öngyilkossági esetek száma. Ez arány, ez ár és apály, némi csekély ingadozással, évenként újra előkerül. Kétségkívül a jótékonyság, hála, ke­gyelet tényei szintén ily szabályszerűségnek vannak alávetve, s nem függenek az úgynevezett akaratsza­badságtól, csakhogy e szabályszerűség okait nem mindig vagyunk képesek magunknak megfejteni, így például a londoni és párisi postahivatalok éven­kénti kimutatásokat közölnek az oly levelek számá­ról, melyek ci­mir­at nélkül dobatnak be a pos­taszekrényekbe. „Ha — úgymond e tüneményre vo­natkozólag Buckle — levonjuk azt a csekély kü­lönbséget, melyet némely bekövetkező körülmények okoznak, évről-évre ugyanazt a számkimutatást lát­juk magunk előtt. Minden évben ugyanannyi levélíró feledkezik meg a cimitás egyszerű, de nélkülözhet­­len munkájáról, úgyhogy minden következő idő­szakra nézve előre megmondhatjuk azok számát, kik eme jelentéktelen és látszólag véletlen alkalommal emlékezetek által cserben hagyatnak.“ A statisztika a legújabb, de mikint e néhány adatból is látjuk, ha­talmas tudomány. Kimutatásai szerint, a legcseké­lyebb emberi dolgokban ugyanaz a bámulandó tör­vényszerűség uralkodik, melyet a planéták pályafu­tásában, az anyagcserénél és a vegyi folyamatoknál tapasztalunk. Önkénytelenül eszünkbe jutnak itt a nagy költő és jeles természettudósnak Göthenek kö­vetkező sorai: Nach ewigen, ehrnen Grossen Gesetzen Müssen wir alle Unseres Daseyns Kreise vollenden. Ámde abból, hogy a társadalmi tények számok­kal kifejezhető szabályos egyformaságban, örökös ismétlésekben vonulnak el szemünk előtt, éppen nem következik, hogy stoikus tétlenségnek adjuk át ma­gunkat, vagy hogy fatalizmusban higyjünk, vélve, hogy a dolgok rendjét úgy sem változtathatjuk meg. Gondolkozásunk, eszmekörünk, életnézeteink, cselek­véseink ama viszonyokkal és körülményekkel, me­lyek közt élünk, elvárhatlan organikus kapcsolatban vannak. Ha e viszonyokban és körülményekben idő­­folytán változások jönek létre, e változások az ember anyagi és szellemi tulajdonait is módosítani fogják. Lássunk néhány példát. Egy nagy gyártelep ezer munkása közül elhalt évenkint 30, később a tisztá­talan, piszkos kunyhók helyébe kényelmes minta­­lakházak emeltettek a munkások számára, s ime az évenkénti halálozások száma most 13-ra sülyedt. Egy félreeső, elhagyatott vidék lakosainak jólléte és ér­telmisége az eddiginél gyorsabb fejlődésnek indul, ha e vidék vasútvonal által közelebb hozatik a fő­városhoz, vagy átalában a forgalmi középpontokhoz. Igen, az anyagi viszonyok — a statisztika tanúsága szerint — még az éghajlatnál is inkább befolynak az emberek gyarapodására vagy elsatnyulására. Közlekedési esz­közöket, népiskolákat, a tudomány, művészet, ipar, kereskedelem és racionális földművelés terjesztésére célzó intézeteket stb. létesíteni az ember hatalmában áll. Ezek által képes­­ az élet körülményeinek átala­­kulására hatni; az átalakult viszonyok és körülmé­nyek segélyével pedig saját cselekvéseinek menetét bizonyos határok közt megváltoztathatja, mert amaz állapotok javulása által, melyek közt az ember élni kénytelen, cselekvése, gondolkozásmódja is életreva­lóbb, felvilágosodottabb és humánusabb modorban fog nyilatkozni. Ha tehát a közönséges értelemben vett absolut akaratszabadságról természet­bölcsészeti szempont­ból szó nem lehet is, vigasztalásunkra szolgál az a gondolat, hogy az anyagi és átalában a kulturális állapotoknak tőlünk függő módosítása által akara­tunkat szabályozhatjuk, nemesebb irányba terelhet­jük. Ebből önkényt következik a nevelésügy s áta­lában a szellemi fölvilágosodás terjesztésének roppant fontossága, mert a körülmények szerint helyes és értelmes akarattal csak egy képzett egyén bírhat, míg a tudatlan, az élet különféle követelményeit nem ismerő embernek akarata is szeszélyes, durva leend. Itt is azzal az eredménynyel találkozunk, mely a lé­­tért val­ó küzdelem kérdésénél oly ellenállhatlanul kivívja meggyőződésünket. Bármi szomorúnak tet­szik hagyományos fogalmaink szerint ama tény, hogy e küzdelemben az erősebb diadalmaskodik a gyöngébb fölött, kárpótlást nyújt nekünk ama vi­gaszteljes természeti törvény, hogy legalább az ér­telmesebb, a tanultabb ember nyeri el a győzelmet a többi fölött, s a küzdelem végeredménye az emberisé­get közelebb vezetendi a tökélyességhez a lehető legnagyobb földi jóléthez. A létért való küzdelem s ennek folytán a kitű­­nőbbek kiválása, a külbefolyások és viszonyok által korlátolt önkénytes mozgás és akarat-nyilvánulás­­ feltalálható tehát az állat-, növény- és ásványország­ban egyaránt, jeléül annak, hogy a soknemű s egy­mástól eltérő tulajdonságokkal bíró földi lények közt rokonsági összeköttetés létezik. Minél tovább vizs­gálja az ember a természet tüneményeit, annál job­ban megismerkedik azokkal a változhatatlan örök tör­vényekkel, melyek ama tüneményeket szabályozzák, s csodálattal veszszük észre ama harmonikus összefüg­gést, mely az állat-, növény- és ásványország alak­jain vörös fonalként húzódik végig. Igen: „van ösz­­szeműködés, van rendszer az életnek műhelyében.“ Steiiger Károly: Fővárosi hírek. * Irodalmunknak nagy díszére fog válni az a pompás könyvszekrény, melyet a világtárla­ton Ráth Mór állít ki saját kiadványaiból, mintegy négyszáz kötetből. Ez most az ő könyvkereskedésé­ben látható. A szekrény, mely Koch pesti iparos terve szerint készült, nemes renaissance stylü, fekete, ízléses aranyozással, két oldalt aranyos oszlopokkal, s oly magas, hogy csaknem a magas bolthelyiség mennyezetéig ér. Pompás kötésekben láthatók benne Ráth különféle kiadványai, többi közt a régi „Buda­pesti Szemle“ évfolyamai, tudományos és költői mű­vek egész halmaza, alól pedig a díszmunkák: „Esz­­terházy-képtár,“ Arany és Eötvös költeményei, a Niebelung fordítás , Orczy Thekla imakönyve, a törvénytárak stb. Nézve e könyvtárat, lehetlen tisz­telettel nem gondolnunk a nemes becsvágyó vállal­kozóra, ki irodalmunkat ennyi kiadványnyal gazda­gító, s ki most is e könyvszekrény létrehozására annyit költe, hogy fölébreszsze a világ figyelmét nemzeti irodalmunk törekvései és elég bő termé­kenysége iránt. * Filis coronat opus. E mondás: „a vég koro­názza meg a munkát,“ ezúttal igen sokat jelent,mert a Richter János szerdai zenekari hangverse­nyére alkalmazzuk, mely még különb volt, mint a többi, pedig a többiről is mindig csak dicsérettel és nagy elismeréssel lehetett szólanunk. Most utójára Wagnernek — nézetünk szerint — legköltőibb elő­játékát (vulgo­­nyitányát) s Beethoven leghatalma­sabb alkotását állíták egymás mellé: a „Tristan és Izolde“ zenekari bevezetését Izolde szerelmi halálá­val és a IX dik symphoniát. Nem csoda, ha Budapest minden zenekedvelője, valamint az is, ki divatból, boa­ton-ból látogatja az ily előadásokat, sietett a redout-termekbe, melyekben fent és lent minden hely el volt foglalva, még­pedig oly közönséggel, hogy öröm volt rajta végig nézni. Richter karnagyi hatal­ma, mely nálunk oly méltó elismerést arat, nemcsak a zenekari művek betanításában áll, hanem még in­kább abban, hogy a sokfejű testbe valódi erélyes szellemet önt. Az ő zenészeinek nemcsak jól kell játszaniok a hangjegyeket, hanem ki is fejezniök a költő érzelmét és szenvedélyeit. Ezért hangzik most sok nagyszabású zenemű máskint fülünkbe, mint ennek előtte. „Tristan és Izolde“ előjátéka — e végtelenül hullámzó zenekari ének — akkor sem melegíté föl így a közönséget, midőn Pesten először hallottuk, tíz év előtt, Wagner Rikhárd személyes vezetése alatt. A közönség egy nagy része most any­­nyira el volt ragadtatva, hogy feledé, a­minek még következnie kellett, s szűnni nem akaró tapsaival a zenemű ismétlését kívánta, hanem Richter nem me­­rítheté ki zenekarának erejét a kilencedik symphonia előtt, melynek előadása magában is igen elég egy hangversenyre. Erkelé az érdem, hogy e nagy művet megismertesé a pestiekkel. Hallottuk évek előtt is többször, színházban, rebootban, utójára a Beethoven­­ünnepen, Liszt igazgatása mellett. De ily erővel és hatalommal nem hallottuk soha. Mind a négy rész­ben, a scherzóban is, mély szenvedély volt, az öröm­himnusz pedig gyors időméreteivel s roppant emelke­déseivel úgy hangzott, mint egy égbetörő zene- és ének­áramlat. A zenekar igen meg volt erősítve, a hangszerek teljes arányban álltak egymással, s a karéneket a színház férfi- és nőkarain kívül a budai zeneakadémia összes személyzete ada elő. Az énekes személyzet lehetett vagy kétszáz főnyi, szorongásig ellepve az egész emelvényt. Élükön Lang, Kőszeghy, Pauli, Humann Alexa és Vidmár Katalin k. a. éne­keltek. Az nem csoda, ha az ő egyes hangjaik véko­nyaknak tűntek föl a karok tömeges hatásai után és mellett. A közönség elragadtatva tapsolá az előadást és Riehtert, kit a siker legnagyobb része illet. Mi pestiek — zene tekintetében — valóban gratulálhatunk magunknak, hogy midőn országos zeneakadémiánk nyílik meg, van Lisztünk, s midőn önálló dalszínházunk fog épülni, lesz Richterünk. Ők hivatvák a pesti zeneéletet nagy arányokban fejlesz­

Next