Fővárosi Lapok 1873. április (75-99. szám)
1873-04-11 / 84. szám
Elvonja t. i. a szerves anyagok könenyét, ámde ha valamely vegyi összeköttetésből csak egy részecske hiányzik is, összebomlik az egész: odavesz a színanyag, elpusztul a bűz és nem ritkán az oldhatlan test oldhatóvá válik stb. — Ha már most eme látszólag élettelen és bensőleg mégis mindig tevékenységre kész szervetlen lényeket működésben látjuk szemünk előtt, és résztvevőleg megfigyeljük, hogyan keresik, vonják, nyelik és emésztik el egymást, s a legbensőbb összeköttetésből kiválva, megifjodott, új alakban ismét előttünk állnak: hajlandók leszünk örök életet, sőt észeret, gondolkodási képességet is tulajdonítani nekik. Olvasóm — meglehet — az itt előadottakra ugyanazt a megjegyzést teendi, melyet a „Várrokonságokban“ Sarolta tett a kapitány magyarázó előadására. „Én itt — úgymond Sarolta, — sehogy sem tudok önkénytes választást, rokon- vagy ellenszenvezést észrevenni, hanem inkább természeti szükségességet látok, sőt ezt is alig, mert utó végre is talán csak az alkalom műve az egész. Az alkalom idézi elő a viszonyokat épp úgy, mint a tolvajokat, és ha ennek természeti testeiről van szó, akkor szerintem a választás csupán a vegyész akaratától látszik függeni, ki e lényeket összehozta.“ Ez más szavakkal annyit jelent, hogy a szervetlen testek mozgása, egymás iránti viszonya, nem a szabadakarat, az önkénytes elváltozás, hanem a vegytanilag előre kiszámítható külbefolyások eredménye. Ezzel ama nagyfontosságú kérdéshez jutottunk: váljon csupán az állatvilág, vagy egyedül ennek főképviselője az ember bír-e akaratszabadsággal? vagy talán az önkénytes elhatározásokból eredni látszó emberi cselekvények és bizonyos szabályszerű természeti külbefolyások eredményeként tekintendők? Az emberi akaratszabadság kérdése, mióta a statisztikai adatok nyomán jön tanulmányozva, annyi érdekes oldallal és oly nagy jelentőséggel bír, hogy érdemes vele egy kissé tüzetesebben foglalkoznunk. Tudjuk, hogy az égitestek pályafutása, a nap- és holdfogyatkozások ideje, az üstökösök időszakonkénti megjelenése jóval előre kiszámíthatók. Még a szelek járásáról s egynémely éghajlati tünemény időnkénti változásairól is képesek vagyunk előleges számításokat tenni. Mindez pedig azért lehetséges, mert az égi testek pályafutásán, kezdve le egészen a legkisebb természeti tüneményig, mindenütt mathematikai pontossággal működő, változhatatlan természettörvények uralkodnak, melyek kivételt nem ismernek. Ha e szerint még az égi testek, tehát földünk is, csak bizonyos hatások közt és bizonyos törvények szerint mozoghatnak a végtelen nagy világtérben: valószínű-e, hogy a föld parányi részecskéje, az ember, kivételes állást foglalhasson el a többi lény fölött? Egyedül ő ne legyen alávetve a változhatatlan örök természettörvényeknek, hanem kénye kedve szerint korlátlan akaratszabadsággal intézze tetteit? E kérdésre határozott néma felelet. Hogy az ember évezredek óta a föld urának és szabadakarattal bíró lénynek képzelte magát, ezen nem fogunk csodálkozni, ha tekintetbe veszszük az embernek ama természeti sajátságát, hogy gondolataiban mindig a legtávolabb fekvő és legcsodásabbnak látszó tüneményekkel szeret foglalkozni, és Csak hosszú tapasztalás után, a kultúrafejlődés előrehaladottabb korszakában kezdi a közvetlen közelében levő tárgyakra és végre önmagára irányozni figyelmét. Ez természetes, mert minden tudomány közt legnehezebb az önismeret. „Az emberek szabad akarattal biró lényeknek hiszik magukat — mondá többi közt Spinoza, — mert ámbár saját tetteikről bírnak öntudattal, de nem ismerik az okokat, melyek cselekvéseiket irányozzák. A gyermek azt hiszi, hogy szabadakaratból kivon tejet; a haragos fiú, hogy ő boszút akar állni; a gyáva, hogy futásra határozta el magát. A gyermek, a bolond, a csacsogó és a legtöbb efféle emberek ugyanabban a véleményben vannak, t. i., hogy csak szabad akaratjuk szerint beszélnek, holott csak ama kényszerűségnek nem állhatnak ellent, mely őket beszélni kényteli.“ Közönségesen el van ismerve, hogy az éghajlat, az évszakok változásai, az időjárás, az életmód stb. határzó befolyással vannak kedélyünkre, eszmejárásunkra, cselekvéseinkre. Tapasztaljuk ama nyomasztó hatást, melyet a betegség egész lényünkre gyakorol. „A betegség — úgymond Shakspeare, — hanyagol minden szolgálatot, mire az egésség kötelezve van. Mi nem vagyunk mi többé, ha a lesújtott test a lelket is tűrni kényszeríti.“ Senki sem vonja kétségbe, hogy a szegénység és nyomor, csökkenti a szülési eseteket, ellenben előmozdítja a halálozásokat. Vannak azonban oly emberi cselekvények, melyekről azt lehetne hinni, hogy minden külbefolyástól függetlenül, tisztán az ember szabadakaratja által idéztetnek elő. Ilyen például a házassági összeköttetés. Az újabbkori statisztika azonban kimutatta, hogy a házasságok az élelmiszerek árával, a gabonatermés mennyiségével és a munkakereslettel egyenes arányban szaporodnak vagy csökkennek. Az ember cselekvései szoros összefüggésben vannak ama társadalmi állapotokkal, melyek közt él, s nem csupán egyéni sajátságainak kifolyásai. Mindaddig, míg valamely országban vagy vidéken a létező viszonyok változást nem szenvednek, az évi bűntettek, a halálozási, házassági esetek számát, a korábbi évek tapasztalatai nyomán, megközelítőleg előre ki lehet számítani. Sőt némely emberi cselekvésekben a szigorú szabályszerűség az év egyes hónapjaira is kiterjed, így például Franciaországban az 1854 -58 közt szerkesztett öngyilkossági statisztika szerint, évenkénti ezer öngyilkossági esetből esik januárra 131; e számmennyiség a következő hónapokban fokonkint emelkedik, s tetőpontját jun. hóban éri el 216 számmal. Innen kezdve havonkinti számsülyedés mutatkozik, úgyhogy dec. hóban már csak 122 az öngyilkossági esetek száma. Ez arány, ez ár és apály, némi csekély ingadozással, évenként újra előkerül. Kétségkívül a jótékonyság, hála, kegyelet tényei szintén ily szabályszerűségnek vannak alávetve, s nem függenek az úgynevezett akaratszabadságtól, csakhogy e szabályszerűség okait nem mindig vagyunk képesek magunknak megfejteni, így például a londoni és párisi postahivatalok évenkénti kimutatásokat közölnek az oly levelek számáról, melyek cimirat nélkül dobatnak be a postaszekrényekbe. „Ha — úgymond e tüneményre vonatkozólag Buckle — levonjuk azt a csekély különbséget, melyet némely bekövetkező körülmények okoznak, évről-évre ugyanazt a számkimutatást látjuk magunk előtt. Minden évben ugyanannyi levélíró feledkezik meg a cimitás egyszerű, de nélkülözhetlen munkájáról, úgyhogy minden következő időszakra nézve előre megmondhatjuk azok számát, kik eme jelentéktelen és látszólag véletlen alkalommal emlékezetek által cserben hagyatnak.“ A statisztika a legújabb, de mikint e néhány adatból is látjuk, hatalmas tudomány. Kimutatásai szerint, a legcsekélyebb emberi dolgokban ugyanaz a bámulandó törvényszerűség uralkodik, melyet a planéták pályafutásában, az anyagcserénél és a vegyi folyamatoknál tapasztalunk. Önkénytelenül eszünkbe jutnak itt a nagy költő és jeles természettudósnak Göthenek következő sorai: Nach ewigen, ehrnen Grossen Gesetzen Müssen wir alle Unseres Daseyns Kreise vollenden. Ámde abból, hogy a társadalmi tények számokkal kifejezhető szabályos egyformaságban, örökös ismétlésekben vonulnak el szemünk előtt, éppen nem következik, hogy stoikus tétlenségnek adjuk át magunkat, vagy hogy fatalizmusban higyjünk, vélve, hogy a dolgok rendjét úgy sem változtathatjuk meg. Gondolkozásunk, eszmekörünk, életnézeteink, cselekvéseink ama viszonyokkal és körülményekkel, melyek közt élünk, elvárhatlan organikus kapcsolatban vannak. Ha e viszonyokban és körülményekben időfolytán változások jönek létre, e változások az ember anyagi és szellemi tulajdonait is módosítani fogják. Lássunk néhány példát. Egy nagy gyártelep ezer munkása közül elhalt évenkint 30, később a tisztátalan, piszkos kunyhók helyébe kényelmes mintalakházak emeltettek a munkások számára, s ime az évenkénti halálozások száma most 13-ra sülyedt. Egy félreeső, elhagyatott vidék lakosainak jólléte és értelmisége az eddiginél gyorsabb fejlődésnek indul, ha e vidék vasútvonal által közelebb hozatik a fővároshoz, vagy átalában a forgalmi középpontokhoz. Igen, az anyagi viszonyok — a statisztika tanúsága szerint — még az éghajlatnál is inkább befolynak az emberek gyarapodására vagy elsatnyulására. Közlekedési eszközöket, népiskolákat, a tudomány, művészet, ipar, kereskedelem és racionális földművelés terjesztésére célzó intézeteket stb. létesíteni az ember hatalmában áll. Ezek által képes az élet körülményeinek átalakulására hatni; az átalakult viszonyok és körülmények segélyével pedig saját cselekvéseinek menetét bizonyos határok közt megváltoztathatja, mert amaz állapotok javulása által, melyek közt az ember élni kénytelen, cselekvése, gondolkozásmódja is életrevalóbb, felvilágosodottabb és humánusabb modorban fog nyilatkozni. Ha tehát a közönséges értelemben vett absolut akaratszabadságról természetbölcsészeti szempontból szó nem lehet is, vigasztalásunkra szolgál az a gondolat, hogy az anyagi és átalában a kulturális állapotoknak tőlünk függő módosítása által akaratunkat szabályozhatjuk, nemesebb irányba terelhetjük. Ebből önkényt következik a nevelésügy s átalában a szellemi fölvilágosodás terjesztésének roppant fontossága, mert a körülmények szerint helyes és értelmes akarattal csak egy képzett egyén bírhat, míg a tudatlan, az élet különféle követelményeit nem ismerő embernek akarata is szeszélyes, durva leend. Itt is azzal az eredménynyel találkozunk, mely a létért való küzdelem kérdésénél oly ellenállhatlanul kivívja meggyőződésünket. Bármi szomorúnak tetszik hagyományos fogalmaink szerint ama tény, hogy e küzdelemben az erősebb diadalmaskodik a gyöngébb fölött, kárpótlást nyújt nekünk ama vigaszteljes természeti törvény, hogy legalább az értelmesebb, a tanultabb ember nyeri el a győzelmet a többi fölött, s a küzdelem végeredménye az emberiséget közelebb vezetendi a tökélyességhez a lehető legnagyobb földi jóléthez. A létért való küzdelem s ennek folytán a kitűnőbbek kiválása, a külbefolyások és viszonyok által korlátolt önkénytes mozgás és akarat-nyilvánulás feltalálható tehát az állat-, növény- és ásványországban egyaránt, jeléül annak, hogy a soknemű s egymástól eltérő tulajdonságokkal bíró földi lények közt rokonsági összeköttetés létezik. Minél tovább vizsgálja az ember a természet tüneményeit, annál jobban megismerkedik azokkal a változhatatlan örök törvényekkel, melyek ama tüneményeket szabályozzák, s csodálattal veszszük észre ama harmonikus összefüggést, mely az állat-, növény- és ásványország alakjain vörös fonalként húzódik végig. Igen: „van öszszeműködés, van rendszer az életnek műhelyében.“ Steiiger Károly: Fővárosi hírek. * Irodalmunknak nagy díszére fog válni az a pompás könyvszekrény, melyet a világtárlaton Ráth Mór állít ki saját kiadványaiból, mintegy négyszáz kötetből. Ez most az ő könyvkereskedésében látható. A szekrény, mely Koch pesti iparos terve szerint készült, nemes renaissance stylü, fekete, ízléses aranyozással, két oldalt aranyos oszlopokkal, s oly magas, hogy csaknem a magas bolthelyiség mennyezetéig ér. Pompás kötésekben láthatók benne Ráth különféle kiadványai, többi közt a régi „Budapesti Szemle“ évfolyamai, tudományos és költői művek egész halmaza, alól pedig a díszmunkák: „Eszterházy-képtár,“ Arany és Eötvös költeményei, a Niebelung fordítás , Orczy Thekla imakönyve, a törvénytárak stb. Nézve e könyvtárat, lehetlen tisztelettel nem gondolnunk a nemes becsvágyó vállalkozóra, ki irodalmunkat ennyi kiadványnyal gazdagító, s ki most is e könyvszekrény létrehozására annyit költe, hogy fölébreszsze a világ figyelmét nemzeti irodalmunk törekvései és elég bő termékenysége iránt. * Filis coronat opus. E mondás: „a vég koronázza meg a munkát,“ ezúttal igen sokat jelent,mert a Richter János szerdai zenekari hangversenyére alkalmazzuk, mely még különb volt, mint a többi, pedig a többiről is mindig csak dicsérettel és nagy elismeréssel lehetett szólanunk. Most utójára Wagnernek — nézetünk szerint — legköltőibb előjátékát (vulgonyitányát) s Beethoven leghatalmasabb alkotását állíták egymás mellé: a „Tristan és Izolde“ zenekari bevezetését Izolde szerelmi halálával és a IX dik symphoniát. Nem csoda, ha Budapest minden zenekedvelője, valamint az is, ki divatból, boaton-ból látogatja az ily előadásokat, sietett a redout-termekbe, melyekben fent és lent minden hely el volt foglalva, mégpedig oly közönséggel, hogy öröm volt rajta végig nézni. Richter karnagyi hatalma, mely nálunk oly méltó elismerést arat, nemcsak a zenekari művek betanításában áll, hanem még inkább abban, hogy a sokfejű testbe valódi erélyes szellemet önt. Az ő zenészeinek nemcsak jól kell játszaniok a hangjegyeket, hanem ki is fejezniök a költő érzelmét és szenvedélyeit. Ezért hangzik most sok nagyszabású zenemű máskint fülünkbe, mint ennek előtte. „Tristan és Izolde“ előjátéka — e végtelenül hullámzó zenekari ének — akkor sem melegíté föl így a közönséget, midőn Pesten először hallottuk, tíz év előtt, Wagner Rikhárd személyes vezetése alatt. A közönség egy nagy része most anynyira el volt ragadtatva, hogy feledé, aminek még következnie kellett, s szűnni nem akaró tapsaival a zenemű ismétlését kívánta, hanem Richter nem merítheté ki zenekarának erejét a kilencedik symphonia előtt, melynek előadása magában is igen elég egy hangversenyre. Erkelé az érdem, hogy e nagy művet megismertesé a pestiekkel. Hallottuk évek előtt is többször, színházban, rebootban, utójára a Beethovenünnepen, Liszt igazgatása mellett. De ily erővel és hatalommal nem hallottuk soha. Mind a négy részben, a scherzóban is, mély szenvedély volt, az örömhimnusz pedig gyors időméreteivel s roppant emelkedéseivel úgy hangzott, mint egy égbetörő zene- és énekáramlat. A zenekar igen meg volt erősítve, a hangszerek teljes arányban álltak egymással, s a karéneket a színház férfi- és nőkarain kívül a budai zeneakadémia összes személyzete ada elő. Az énekes személyzet lehetett vagy kétszáz főnyi, szorongásig ellepve az egész emelvényt. Élükön Lang, Kőszeghy, Pauli, Humann Alexa és Vidmár Katalin k. a. énekeltek. Az nem csoda, ha az ő egyes hangjaik vékonyaknak tűntek föl a karok tömeges hatásai után és mellett. A közönség elragadtatva tapsolá az előadást és Riehtert, kit a siker legnagyobb része illet. Mi pestiek — zene tekintetében — valóban gratulálhatunk magunknak, hogy midőn országos zeneakadémiánk nyílik meg, van Lisztünk, s midőn önálló dalszínházunk fog épülni, lesz Richterünk. Ők hivatvák a pesti zeneéletet nagy arányokban fejlesz