Fővárosi Lapok 1873. augusztus (176-200. szám)

1873-08-08 / 182. szám

182-dik sz. Péntek, augusztus 8. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere, Athenaeu­m-épü­let. Tizedik évfolyam 1873-Elő­fizetési dij: Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót­ utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petit­sor ...... 10 kr. Bélyegdij minden ik­tatáskor ... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ július—decemberi féléves folyamára ajánljuk a közönség figyelmébe. A nyomdai és papírköltségek tete­mes megdrágulása miatt az „Athenaeum“ kiadó­ társulata kénytelen volt lapunk előfizetési árát évnegyedenkint ötven krajcárral fölebb emelni, vagyis a pár év előtti árra térni vissza. E szerint előfizetési ára félévre 8, év­negyedre 4 frt. Virágok közt. Hullnak a fáról apró levelek, A fa alatt én enyelgek veled , Beljebb az erdőn egy pár vadgalamb, A pásztor síp a völgyben, ott alant. Oh mennyi ábránd, mennyi szerelem, Ragyog szemedben, fán, fán, levelen, Forró a jég, a nap, a szív, a vér, Egy ilyen perc hány századdal fölér ! Oh volna csak szerelmünk kis virág, Mely addig élne, mig csak lesz világ ; Az volna csak a drága, hís vigasz, Mert visszahozná minden uj tavasz. Hajnalka. Tarka képek. ;Uti napló.) Gróf Lázár Kálmántól. (Vége.) Sok népdaluk a bort dicsőíti, minek különben is nagy kedvelői. Honfi­ dalaik majdnem megszámlál­­hatlanok, telve rajongó honszeretetettel. Hallottam egy szép dallamát tambura-kisérettel, mely így kez­dődik : »KUVCSOO­ vagyunk, h­o­­len, a szivünk vas, győzni fogunk és átkunk üldözi azt, a ki jogainkat nem ismeri el.« Egy másikban ez fordul elő: »Hol lehetne zsák­mányt lelni, jó fejeket lemetszeni, törökfejet haza vinni ?« Hazájuk történetében nincs oly nevezetesebb mozzanat, melyet meg ne énekeltek volna. Így kelet­kezett egy époszszerű költemény az 1802-ik hadjá­ratról, melyből egy pár töredéket adok Noé után. »Egy hegyi kakuk elröpült Mostárból, a hires bazárról és röpült Sztambulig, a­hol a szultán mesé­­jára szállt, és a­míg ott nyugodott, megszólalt és szólt emígy három fehér napon át: » Oh az istenre, te hatal­mas Törökország! mily bánat vár rád; neked nincs olyan urad, a ki látná a nagy veszélyt. Soraidat pusz­títják a cserna­góraiak, gyújtogatnak, rabolnak, feje­ket levágnak és elviszik a nőket és gyermekeket. Várj még tizenöt napig és akkor megkapod a gyász­postát, hogy Bosniád keresztyénné lett és fehér templomokat fognak ott építeni harangos tornyok­kal és az odsa helyét a pópa foglalja el.« A midőn ezt hallotta Aziz, a török szultán, sirni kezdett, mint egy kis gyerek. Jajgatott, panaszkodott s mindeniktől ta­nácsot kért; mondaná meg, hogy kormányozzon; ő nem tudja, ő már elvesztette a fejét. Megyen a szo­bájába, fehér papirost vesz elő és hosszú levelet ír a tengeren túli barátnőjének, az angol királynőnek, és megír neki mindent, a­mi történt. Panaszkodik leve­lében, hogy a raják élükre állították legnagyobb el­lenségének fiát, Nikolát; panaszolja, hogy Danilo az orosz cártól kért ellene segélyt, s a cár keblére vonta Danilét és megcsókolta, mint a saját fiát.« Tovább ekként folytatja : »így adta a cár a fejedelemséget neki az én tudtomon kívül. És a mint Danilo a cet­­tinjei térre ért, fegyverre hívta a népet és városunk­ra tört.« »A kraica, a mint elolvasta a levelet, fölnevetett és azonnal itt a nagy urnák. Vigasztalja és mondja: ne féljen, mert ő gazdag és küldött nyolcvan milliót mind egy veretű pénzben. Ezzel gyűjte harmincezer föbül álló hadait a szultán, és azokat két oszlopban küldi Cerna­góra ellen, így indultak ki a sergek Sztambulból és mentek a sötét tengeren át. Ezt látta a fehér Vila (jó tündér) és könnyű szárnyon szállt a cettinjei rétségre és Knéz Nikolát fölkereste, meg­szólította, mikor még fen volt a hajnalcsillag és az ég még nem kezdett pirkadni. »Jó reggelt, fejede­lem!« »Isten hozott fehér Vila, honnan jösz ily ko­rán reggel ?« Sírva mondta Vila: »Sztambulból, a szultán városából jövök, két nap alatt nem pihenve. A­mikor elindultam, számlálhatlan számú vad harco­sok seregét láttam. Láttam és indultam.« Nikola, így felelt: »Míg Sándor cár és mások barátaim, mit árt­hat nekem a török ?« Búsan szólt a Vita: »Oroszor­szágot a maga dolga elfoglalja és ha valóban táma­szodra akarna lenni, akkor ma már az egész Bosnia a tied lenne, hőseid vérének ontása nélkül. Szerbiá­ra sem szabad számítanod; az inkább hallgat, mint­sem testvéreit keblére ölelje.« Erre emigy válaszolt a Knéz: »Ha azok nem is jönnek, eredj te, isten nevé­ben, röpüld be a világot és hirdesd valamennyi szláv­­nak, hogy én fejemre fogadom, mikép­p meddig élek és a­mig Cserna­góra szirtfalai össze nem omlanak, meg nem adom magamat, hanem hősiesen veszek el.« — Ekkor Mirko vajvodától jött levelet ad át Darin­­ka a fejedelemnek, férjének. A levélben hosszasan van leirva a fekete-hegyiek vívott győzelme, mit hall­va a fejedelemné, így kiált fel: »Áldott legyen isten neve! Még fénylik Cserna­góra csillaga, mert ha nincs is barátja, vele van az isten !« Jellemző e költeményben az, a­mit ma már egyetlen európai nép költészetében sem találunk, hogy túlvilági lények (Vilák) közlekednek benne élő vezérekk­é, úgy mint a Homér »Iliad «-jában. »Ha tekintetbe veszszük — írja No — hogy a cserna­góraiak harcainak föltűnő mozzanatai népda­lokban vannak megörökítve, alig kételkedhetünk abban, hogy azokat tehetséges költő egy újabbkori éposz keretébe foglalhatná össze, mely éposz bátran megállhatna az indek és németek époszai mellett,s ta­lán azonfölül az új és ismeretlen varázsával is bírna, mert ugyan bányán ismerik a fekete­ hegyek és Dal­mácia sajátságos, vad hazafiságtól lángoló népét? és hogyan is ismernék, mikor még a magok értelmisége is szívesebben kacérkodik orosz rokonszenvekkel, és játsza a martyr szerepét, hogysem népét a külföld előtt bemutassa, eloszlatni törekedvén azt a sújtó ellen­szenvet s feltüntetvén vadságuk mellett a szép tulaj­donságokat is.« Sajnálom, hogy e nép megismerésére én sem fordithatok elegendő időt, miután a folytonos rész­idő visszatérésre kény­szeritett. Alig érkezve meg Zárába, az ép Triesztbe induló »Lloyd»-gőzösre ültem. Nem bizva az idő javulásában, még a Fiume melletti öblöt sem nézhettem meg, melyről Salvator Lajos főherceg ezeket írja »Der Golf von Bukkari Porte Ré« című művében: »Vannak bizonyos helyek a világon, melyek megfoghatlan balszerencse miatt az emberek emlé­kezetéből kiestek és századokon át majdnem egészen feledékenységbe jutottak ; szépségük figyelem nélkül marad, előnyeik nem méltányolt­attak. Ez volt a leg­újabb ideig az eset Fiume öblével. Nagy jelentősé­gére, melyet már a rómaiak is tulajdonítottak neki, senki sem gondolt. A régiségbúvárok még Jarsatica helyére nézve sem egyeztek meg, sőt némelyek e vá­rost a Quarneróból egészen ki akarták tudni s Dal­­mát­országba tenni át, azt vélvén, hogy ezáltal ama nézetnek, mely szerint Liburnia csak a Jedaniusig (a mostani Zemanjáig) terjedt, eleget tesznek. VI. Ká­roly és I. Napóleon kísérletei: Fiume öblét felvirá­goztatni, velök együtt sírba szálltak. Világító-torony­­ nem mutatta a hajóknak az utat ama nagy és tágas révbe, vasút nem vitte oda a kereskedelmi belföldi­nek még szunyadozó közlekedését. Csak a magyarok abbeli törekvése, hogy a tengerig terjedjenek s ezen egy nagyobb ország jólétére nézve nélkülözhetetlen elemet megszerezzék, idézett elő Fiuméra nézve egy boldogabb jövőt. Ez uj korszak Fiume és a horvát partvidéknek a magyar monarchiához való csatolta­­tásával kezdődik. Már nehány hónap múlva világító­tornyok lesznek fölállítva a legjelentősebb tetőkön s két vasút, egyik északról, másik keletről fogja az átszelt tartományok terményeit öble felé szállítani. Kedvező fekvése azonfölül ama kilátással is kecseg­teti, hogy kevés idő múlva a dalmát forgalmat fogja az osztrák-magyar birodalom többi részével köz­vetíteni.« Utamban egész Triesztig két kedvenc eszmém­mel foglalkoztam, melyeknek egyike különösen szo­ros összeköttetésben áll a fiumei öböllel. Az egyik az, vajda a magyar és olasz kormányok védelme alatt az Adriára kiterjeszkedő olyan halvédő és tenyésztő társulat jönne létre nálunk is, mint közelebb a német tenger partvidékein a császár és birodalmi kormány védnöksége alatt keletkezett és már­is sok sikert mutat föl. Mennyivel több eredményt lehetne az Adriánál elérni. Milyen gyümölcsöztetővé lehetne tenni a halászatot, milyen könnyűszerűleg hozni létre osztriga­ telepeket, és mily haszonhajtóvá emelni a szivacs-kereskedést, s ezek együtt mennyire emel­nék a szegény Dalmácia jólétét, mert milyen gazda­gon jövedelmező kiviteli cikkek nagy mennyiségét szolgáltatnák Fiuméba. A másik gondolatom az Adria partjain állítandó »tengeri állatok észleldé«-jére vonatkozik. Ez nem uj. Fölszólalt már a mellett hirlapilag Vogt Károly is, kim­illátva Ily­eszte II.: -Mi­lományoa­k!-a nemzetgazda­sági nagy jelentőségét. Az eszmét Darwin, Haeckel és más tekintélyek is felkarolták . Vogt Károly egy erre vonatkozó részletes tervet is nyújtott be Stre­­mayer osztrák miniszterhez, az észlelde helyéül Triesztet vagy Miramarét jelölve ki; de a szép terv a bécsi minisztérium levéltárában aluszsza most is az igazak álmát. Hanem az ige időközben még­is testte len. Dr. Dohrns, egy német, magán­pénzen ugyanis egy ilyszerű intézetet hozott létre Nápolyban, arra ötvenezer tallért áldozva, de ez az intézet a közép­tengeri állatvilág tudományos kifürkészését tűzte ki céljául. Nem érdemelné-e meg ezt az Adria gazdag faunája is ? És nem volna-e ennek valósítására módja Fiuménak, hol az intézet fölállítandó lenne. — A be­­léfektetett tőke erkölcsileg mindjárt gazdagon kama­toznék, később pedig anyagi hasznot is nagyot nyújtana. Még csak néhány sort. Triesztben hamar elvé­gezve dolgaimat, másnap már indultam hazafelé. Meg­vallom, nehezemre esett az Adriától való megválás. Az utosó percekben ragyogó fényben tűntek föl ked­ves élményeim. Még egyszer kimentem a tenger­partra s gondolatban búcsút mondtam mindennek, a sima víztükör fölött játszó sirálytól kezdve, le a ten­gerfenéken nyugvó aktim­áig. »Visszajövök, vissza­jövök«, — suttogom a vaggonból is, kitekintve az öbölre. A lemenő nap fényárral öntötte el a tengert. De a midőn legjobban gyönyörködöm ragyogó arcá­ban, a mozdony oly élesen fütyölt, mintha gúnyolt volna, s berohant velem egy sötét alagútba. A nászinduló. (Norvég beszély.) Írta : Björnstjerne Björnson. (Folytatás.) — Jó napot! — szólt halkan Mildrid, midőn ezelébe ért. Az apa, egy ideig bámulva tekinte leányára. — Te vagy az, édes gyermekem ? Nem történt-e

Next