Fővárosi Lapok 1873. szeptember (201-224. szám)
1873-09-19 / 215. szám
215-ik sz. Péntek, szeptember 19 Kiadó-InTatal: Pest, barátok tere, Atheisaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873-Előfizetési cij. Félévre ...... 8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden nap. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót-utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor ...............10 kr. Bélyegdij minden iktatáskor . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ október-decemberi évnegyedére ajánljuk az olvasó közönség ügyelmébe. Az előfizetési összegek (évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt) az „Athenaeum“-hoz e cím alatt küldendők: a „Fővárosi Lapok kiadóhivatalának Pest.“ Legcélszerűbb a postai utalványok használata. Hiába! Hiába téped láncodat, Többé nem menekülhetsz ! Bármerre lépsz, bármerre szállsz, Ébren vagy alva, rám találsz, Csak engemet szerethetsz! Kacér szemet, hiú mosolyt Egész világra vethetsz, A gög kihűl, a dac kifogy, És értened kell sírva, hogy Csak engemet szerethetsz ! Fényben, pompában, zaj között Hajrá ! vígan nevethetsz ; De pompa, fény, zaj mind kevés, Egy árny mozdul, egy hang súg, és Csak engemet szerethetsz ! Átkozva engem, sorsodat, Kigúnyolhatsz, megvethetsz, Téphetsz, alázhatsz, — hasztalan ! Ajk átok ott szivedbe’ van , Csak engemet szerethetsz ! Óh nyomorult ! a föld mi nagy, S te mégsem menekülhetsz ! Emlékem mély, örök pokol, Hol boldogságod haldokol, — Csak engemet szerethetsz! Nem menthet meg egész világ .. ! Az édenkertre lelhetsz, Nincs irgalom, — az óra itt, S vergődve bár, de mindenütt Csak engemet szerethetsz ! Ábrányi Krail. ...... '■Mm— II ■ II II MfH líliil)IIFMrill«niIII»«Kr' ill H e r m a n c e. (Elbeszélés levelekben.) Írta: Endrődi Sándor. (Folytatás.) Leveleket írtam Kardos Péternek (kit hanyagságáról te is nagyon jól ismersz,) hogy házamat hozza rendbe, tartsa tisztán s különösen a parkban tegyen lényeges változtatásokat; megirtam neki azt is, hogy nemsokára felmegyek Rónaszékre, megtekinteni, mily sikerrel végzik a munkát s hogy szándékom ott állandóan megtelepülni, mert már belefáradtam a folytonos kóborlásba. Emlékszel még a rónaszéki házra ? Bizony azt bajos dolog lett volna kastélylyá alakítani. Egy szalmafödeles, tágas ház, melynek aligha volt egyéb palotaszert sajátsága, mint a nagy ablakok és a tornác , hanem a körülötte fekvő park bárki tetszését is megnyerhette. E park, úgy amint állt, hasonlított egy őserdő töredékéhez, sziklákkal, omladékokkal, fenyvesekkel, százados hársfákkal, örökös árnynyal, fellegekkel és zúgással. Oh, ez mind nagyon szép fog lenni akkor, midőn Hermance lesz a háziasszony, akkor Rónaszék lesz a világ első helye és én a világ legboldogabb embere. Szerelmem közeli rokonságban volt a legszélsőbb fanatizmussal. Mint mikor egy olvasó széthullott szemét szedik össze: oly gonddal és szorgalommal, oly áhítattal kerestem fel a legkisebb részleteket Hermance életéből; talán e szétszórt, de újra együvé hozott töredékek elém fogják őt állítani végre úgy, amint óhajtottam : tisztán, világosan, teljesen. Hermancenak fényes tehetségei, gyors felfogása és majdnem mindenben helyes ítélete volt; oly tulajdonok, melyeket egy fiatal lánynál méltán bámulni lehetett. Sokszor épen józanságával és tehetségeivel hozott zavarba. Ilyenkor szerettem volna, ha merő tévedésből áll, mint első megjelenésekor, ha minduntalan mosolyoghattam volna szavain, mint akkor tettem s ezáltal bizonyos fensőbbséget gyakorolhattam volna rá, mely kétségkívül sokat lendíthett volna szivem ügyein. Ah, ez ások »volna« ! Még igy utólagosan elbeszélve is nevetséges. Nem tudom, a szerelem tett-e vakki, vagy — ami az ítéletet illeti — Hermance csakugyan komoly változásokon ment át első találkozásunk óta , de annyi bizonyos, hogy fensőbbségről vele szemben nem is álmodozhattam. Amit mondott, az mindig szép és bölcs dolog volt; bámultam akkor is, ha fájdalmat okozott. Ő valóban nagyon jól értett ahhoz, mint kell valakit vérig gyötörni. Örökös függésben és bizonytalanságban tartott. Szabadalmai voltak hozzá. Hogy ebben valami olyan is lehet, ami engem megaláz, arra nem is gondoltam. Feltevéseim, melyekkel modorát mentettem, nem voltak valami nagyon merészek, sőt gyakran biztosaknak és igazaknak látszottak. A vakság hozzászokik a sötétséghez: ennyi volt ama napok története. Fárasztó részletezésekbe kellene ereszkednem, Kamill, hogy teljes erejében és valóságában lefesthessem előtted lelkem tévedéseit. Nem lehet tagadnom : e tévedésekben sok volt, mit szivvel neveznék a sors kedvesen vett előlegének s bármily fájdalommal emlékezem vissza csalódásaimra, érzem, hogy e csalódások közül nem egy, fölért magával a boldogsággal. A tévedés egyensúlyt hozott létre érzelmeimben, melynek látszólagosságáról csak később győződtem meg. Az ember — ítéletét elveszítve — könynyen álmokba ringatja magát és ez álmok (tagadhatja-e valaki?) jól esnek. A szigvári jelenet után egy ideig teljes közönyt mutatott irántam, melyet sokszor megvetésnek is tarthattam. Egy napon, midőn Turgenjew műveiről beszéltem neki, igy szólt: »Turgenjew alkalmasint unalmas és ön kiállhatatlanabb, mint gondoltam.« Máskor igy szólt: »Nem tudom elképzelni, mi kifogása van ama kuszáttság ellen, melyet tájképeimen lát ? A disszonanciák is alkothatnak öszhangot; a zavarban is lehet fény és világosság. Legújabb részletem, mely a szigvári meredély legsötétebb pontját ábrázolja, meggyőzött engem arról, hogy a kétségbeesésnek is van idillje. Különben ne beszéljünk Szigvárról: ott a természet igéző volt, de ön törpe és szánalomraméltó.« Mégis meglepett, hogy Íróasztalán Turgenjev »Nemes fészket« találtam; a sötétnek nevezett szigvári vázlat pedig — mely íróasztalától néhány lépésnyire egy festőállványra volt feszítve — kevésbbé tűnt fel előttem mogorvának, mint ő bejelentette. A vázlatról hiányoztak a felhők, a feketeség és vigasztalanság, a hegyek és erdők fölé szelíd ég borult tiszta napvilággal, mely inkább nyugalmat, mint kétségbeesést hirdetett. Bár magam is szerettem volna úgy tenni, mintha köztünk mi sem történt volna, hidegsége mégis bántott, közönye sértett. — Mit akar ön e hidegséggel ? — szóltam egy ízben a keserűségtől és gúnytól eltelve. Ön nem anynyira rejtélyes, mint alaktalan s inkább értelmetlen, mint homályos. Előbb-utóbb kétségbe fog ejteni. — Gondolja csak rólam a legroszabbakat. Ha e gyanúsítás önnek gyönyört szerez, nem szólok ellene. Az embereket megítélni annyi, mint tetszéstől, vagy nem tetszéstől függeni. Egy könnyűség van a világon : a tévedés. — Megengedem. Mégis megmondjam: miben gyönyörködik ön legkivált ? — Nos, kiváncsi vagyok rá. Felfedezései mulattatnak. — S itt felkacagott azzal a zeneszerű, dallamos kacagással, mely az elmét oly könnyen zavarba hozta s a lélekben százszoros viszhangra kelt. — Elmondom tehát, — válaszoltam élénken; — az ön gyönyörködése, gyönyörködni mások szenvedésében, ama rettentő hatásra, melyet titokzata gyakorol az emberekre. Nem akarja belátni azt, hogy lénye örökös ellenmondásai, a fagyoskodás és kertílés, odaadás és megkövülés, szenvedély és elfásulás, e következetlenül játszó végletek bármily tiszta elmét is zavarba hozhatnak. Bizonytalanságban hagy,hogy gyönyörködjék. Mit tudom én , mennyiben érdeklem önt ? Ha e kegyetlenség, mely most arcáról rám nevet, irántam táplált érzelmeinek kifejezése, úgy ön inkább megvet, mint szeret engem, ennyit tudhatok. Nem ennyit sem. Mert e márványarc vonásai híven alkalmazkodnak a szeszély változataihoz s önnek gyermekmulatság, velem bármit elhitetni. Oh, ez valóban gonosz játék. Nem szeretem önt igazán? Mi okozza hát, hogy martaléka vagyok a szenvedélynek, hogy akaratom elmerül s kolduskint rimánkodom egy mosolyért, melyben több az átok, mint a vigasztalás? Hangom reszketett; — arcom belésápadt az izgalomba. Hermance mosolygott. — Mosolyoghat műve felett, — folytatom; — ha én vagyok az első áldozat, megismerkedhetett hatalmával ; láthatja az örvényt, melyet felkavart, s elgondolhatja a pusztulást, mely következni fog. A szenvedélynek nagy jogosultságai vannak ön szerint; ne jöjjön idő, mikor e vallomásért keserű szemrehányásokat tesz magának. Ön majdnem játszva harcolt e pontig, de legyen szíves nem feledni, hogy a diadal virágaival sok esetben a felelősség tövisei is együtt járnak. — Felelősség? Mit akar ezzel mondani? — kérdé némi zavarral, de csakhamar visszanyerte biztosságát s igy folytatá: — Mondtam én önnek valaha, hogy szeretem ? Hitegettem ? Ön agyrémeket lát maga körül; szélmalom-harcokba keveredik, mint don Quijotte, s időt vesz, hogy megjegyzéseket tegyen a bennem működő végletekre és ellenmondásokra. Mit tehetek én arról, hogy ilyen vagyok ? Amit ön látott, az semmivel sem több, mint természetem. Modoromat mindenkinek szabadságában áll jóra vagy roszra magyarázni. — Merő balzsamcseppek ! — válaszoltam gúnyosan ; — érzem, amint sebeimbe égetik az ön nevét, Hermance, úgy vettem észre, mintha kissé megdöbbent volna. — Ah, kérem, ne legyen annyira komoly, — szólt azután; — ki látta ennyi elkeseredéssel válaszolni kicsinyes bohóságokra ? Én önt jónak gondolom; ha roszaságról van szó, akkor engem kell érteni. Én az vagyok. Emlékszik még, mint váltam meg öntül a szigvári hegyek közt ? — Fájdalom, nagyon is emlékszem. — Én gyönyörrel gondolok rá. Ön nem tudja, mi történt ?! Mily emlékek! Szemei villogtak. Arca lelkesedést mutatott. Zavartan néztem rá, mintha nem érteném s valóban nem is értettem. Mily összefüggésben áll Szigvár a mostani jelenettel? A szerelem, a szeszély, a megfeledkezés beszél-e hozzám ? »Nem tudja, mi történt?« Történt-e ott egyéb is, mint hogy engem játékszerévé tett? Oly igéző jelenet volt-e az, hogy gyönyörrel emlékszik vissza is? Nem tudtam elhatározni. Haboztam és késtem. Hermance látta zavaromat s mosolygott. Azután — mintha nem is várna többé tudakozódásaimra — felkelt s elém állt: — Elek! (először szólított igy) köszönöm, hogy Szigváron úgy bánt velem. Ezzel átölelt és megcsókolt. Teljesen elvesztem eszemet. (Folyt. köv.)