Fővárosi Lapok 1873. november (252-276. szám)
1873-11-25 / 271. szám
271-dik sz. Kedd, november 25. Kisdó-hivatal: Pest, banítok tere, Athenaema-épület Tizedik évfolyam 1873 Előfizetési dij: Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor .................10 far. Bélyegdij minden iktatáskor ... 30 ki. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat is „Fővárosi Lapok“ kiadóhivatala. A nép vezére. (Történeti elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) Aztán kissé eltolva magától, nevetve és gyönyörködve nézegette őt furcsa öltözetében. — Mily szép vagy te, Filomena ! — Kis bobó, te szebb vagy. — Oh nem, nem! — szakita félbe a kicsibe és elpirult. Eszébe jutott valaki, a ki ugyanazt mondá neki, valaki, aki gyöngéd, hízelgő szavakkal utat talált kis szívéhez, valaki, kinek ismeretségét eltitkolta még testvére előtt is, s kinek nevét még soha sem említette. Nevét? Hisz ő maga sem tudta. Nevét? Hisz ő soha sem kérdezte. Szegény fiú volt, egyszerű gyapjúszövő legény. Csak úgy találkoztak, véletlen találkoztak az utcán. A szűk sikátor szögletén a falba vágott fülkében egy Mária-kép állt, oda járt a leány alkonyaikor esti imáját végezni, ha avera megcsöndült a kis harang, ott ismerkedtek meg. A legény szép volt és fiatal, a leány meg ama korban, midőn a szív epedve, sóvárgva keres egy kedves lényt, kit befogadjon az üres lakásba, honnan eltünedeznek már a gyermekálmok s beköltöznek a szűz ábrándjai. A déli ég alatt gyorsabban rejlik minden, virág és leány egyaránt. Filomena őrizhette kis bugát, ő a tapasztalt, a gyanakvó, a mindent fenékig ismerő, ki átjárta az élet selejtes iskoláját, csak azt nem tudta, hogy kicsikéjét oly veszély ellenőrzi, mely ellen nincs óvszer, nincs mentség, mely behat mindenhová mint a napsugár s melyet beszívunk a levegővel. Filomena csak azt a világot ismerte, mely hiú kérkedéssel, pénzével és pompájával csábít, azt a világot, mely megmételyezte az ő szivét, de nem fogja elérni az ő kicsikéjének szivét, arra megesküdött. A testvér hűségével, az anya aggódó gondjával őrködött fölötte. Csak egyszer ragadta el hiúsága, midőn a hires festészszel bámultatni akarta kis húga szépségét. Hízelgett neki a művész elragadtatása, s mint egy futó gondolat megfordult fejében az is, hátha Baccio della Porta annyira beleszeret a kicsikébe, hogy nőül veszi. Nem voltak ritkák a hasonló házasságok akkor. A művészt kivételes lénynek tekintették, ki félig fölötte, félig alatta állt a társadalomnak, hercegekkel barátkozott s valami koldusleányt vagy épen courtisanet vett nőül. Filomena jól látta a festész szemében azt a lángot, mely fölvillant s melyet nem lehet eltitkolni. Szive büszkeségtől dagadt, ha Richettára gondolt. Richetta gazdag lesz, Richetta híres lesz, de becsült is lesz, mert csak azon után fog járni, mely az oltártól indul el s a boldogsághoz vezet. — Elimádkoztad litániádat, kicsikém, — szólt az idősb nővér, gyöngéden megcsókolva Richetta homlokát. — Igen, Filomena, — szólt a kicsike. S újra elpirult és eltakarta arcát. Ott a szűz Mária képe előtt, hol litániáját elimádkozta, ott találkoztak ma ismét; ott, hol a sikátor bolthajtása s az esti homály eltakarta, ott nyomta ajkaira csókját a szép ifjú. A szent anya képe mosolyogva nézte. Oh, a madonna jó pártfogója a szerelmeseknek. Sok csók és sok szerelmi eskü váltazott már az isten anyjának kis fülkéje előtt, sok édes csók, melyet keserű könyek követtek később, és sok forró eskü, mely elszállt mint üres köd, pára, káprázat; de a madonna nyájas arca mindig egyforma maradt s a fiatal szív mindig biztatást, reményt és boldogságot olvasott le róla. Richetta piruló szép arca testvérének ölébe rejtve pihent s szive bár kissé gyorsabban, de nyugodtan vert. A madonna nem hagyja el őt. A lámpa bágyadt fénye csak gyöngén világította meg, derengő félhomályban hagyva a két szép alakot: a büszke, hideg, közönyös, márványszerü szépséget s az ártatlan, üde fiatal leányt, a mint egymásra hajoltak a mint Filomena hideg márványarca átváltozott a mély, benső meghatottságtól és kimondhatlan gyöngédséget tükrözött vissza. Ha most látták volna az ifjú urak, a hetyke, tivornyázó patrícius ifjoncok, nem ismertek volna rá, hogy ez ugyanaz a nő, ki pár órával előbb asztaluknál dőzsölt, részt véve szilaj tréfáikban, kacagva, csipős élceket szórva, férfiruhában férfiak közt. — Le veled, bohóc öltözet! — mormogák szép ajkai megvetőleg. S a testhez álló, szűk bársony ujjas egy pillanat múlva a földön hevert és a tollas bárót messze gurult a szögletbe. IV. Savonarola, a dominikánus barát, fölemelte szavát és Medici Péter trónja összedőlt; mint a gyönge szalmaszálat elfújta a nép fölháborodása. A gőgös és tehetetlen ember száműzetésben nyögve emlékezett meg a rövid uraságról, melynek hiába várta folytatását s hiába próbálgatta újrafölállitását. Hívei, barátai közül nagyon kevesen követték a száműzetésbe. Floreneben jól lehet élni s az ember kényelmesebben alszik a saját palotájában, mint idegen födél alatt, bizonytalan, nyomorult életben, bolyongva, csavarogva. A legtöbb ember szereti e vagyonát s a nemes patríciusok semmi kedvet sem éreztek föláldozni azt, egy elkergetett fejedelem kedvéért. Inkább kiabáltak maguk is az elűzött zsarnok ellen. A szabadság lett a divat Florencben s ha egykét nyakas nemes mogorván félrehuzódott is, a többi igyekezett az árral úszni. Jobb fent, mint lent a viz fenekén. Ha eddig Medici Péternek hízelegtek, most hízelegtek a felséges népnek és vezérének, a barátnak. Savonarola Jeromos atya mindenható lett Floreneben. Szava mint isteni kijelentés hangzók, akarata mint parancs; kezének egy mozdulatára ezren keltek föl s hatalma napról-napra nőtt. Vakon követte őt a nép, mert szavának varázsa ellenállhatlan hatalommal ragadta meg a sziveket, az a varázs, mely a néptribunok hatalmát képezte minden időben, az a varázs, mely csodákat művelt s csodákat fog művelni örökké; az a varázs, mely e nagy, szent szó hirdetésében rejlik: szabadság. Midőn Medici Péter elűzetése után összegyűlt a nép a piacra, hogy új kormányt adjon a respublikának. Giuliano Salviati, előkelő, nagytekintélyű polgár lépett ki először a sorbal s meghajtva térdét Fra Girolamo Savonarola előtt, így szólt: — Építsd föl te magad a szabadság oltárát, téged isten küldött nekünk, ime én alávetem magamat mindannak, a mit mondani és tenni fogsz. S az egész nép utána kiáltotta: — Mi mindnyájan. Az egyszerű szerzetes a Sz. Márk kolostorából törvényeket szabott egy egész népnek s rajongó lelkesedéssel fogadták, a mit rendelt. Az első törvény a múltra szólt. A köztársaság bocsánatot hirdet mindenkinek; bárki bármit vétett a nép szabadsága ellen, legyen elfelejtve; a nép kegyelmet gyakorol igazság helyett és senkit sem szabad ezentúl üldözni azért, amit a múltban cselekedett. A nép megbocsát. — Megbocsátunk! — kiálták mindenfelől. A lelkedés elragadott mindenkit. Egymás karjaiba borultak s mint testvérek ölelkeztek össze gazdag patríciusok és szegény proletárok, a lovag aranyhimzéses bársony ruhája a mesterember durva bőrkötényével érintkezett, öreg emberek sírtak, mint gyermekek az elérzékenyülés miatt, az öröm, az ujjongás kitöréseitől megrázkódott a levegő. Testvérek lettek mindnyájan a szabadságban. Fra Girolamonak is könyvezgett szemében, őt magát is meghatotta az átalános elragadtatás. A Ridolfik, a Tornabuonik álltak közel hozzá, a gyűlölt arisztokrácia legkevélyebb sarjadékai, s testvéri kezét nyújtotta feléjök.- Egyesüljünk mindnyájan a szabadságban. S a nép tapsai és örömrivalgásai közt ment végbe az ünnepélyes kibékülés. A florenci köztársaságban ezentúl csak egy párt fog létezni: a szabadság pártja. — És nem fog uralkodni többé önkény, csak a polgárok közakarata, — hangzók Savonarola lelkesült és lelkesítő szava; — ne élhessen vissza senki hatalmával s kit a köztársaság elöljárói elitéltek, joga legyen annak a közgyűlésre fölebbezni és addig senki fején egy hajszálat meg nem görbíthet a hatalom, míg a polgárok közgyűlése ki nem mondta, hogy az a fej a hóhérbárd alá esik, törvény és igazság szerint. A nép helyeslőleg zúgott rá: — Úgy legyen, mint te mondtad. Csak a polgárok közgyűlése dönthet egy polgártárs élete fölött. Ott mindjárt törvénybe iktattak mindent, amint Fra Girolamo diktálta s egy boldogabb, szebb jövő csillogott a fölizgatott nép képzeletében, a szabadság tündér országa, melyről oly ragyogó képet festett a rajongó szerzetes. (Folyt. köv.) Gilberte ábrándjai. (Francia elbeszélés ) irta: Amédée Achard. I. Ha Gilbert száz évig élne is, még akkor sem feledhetné el ama körülményeket, melyek a La Marniére-kastélyból való távozásával összeköttetésben álltak. Hiszen a kastélyban tölték el zsenge gyermekkorát, melynek emléke szilárdul emelkedett ki annyi elmosódott tárgy mellől lelkében, mint a pusztából fölmagasló s az egész tájat uraló kőszál. Soha sem gondolt ő remegés nélkül arra az időre. Téli est volt s aznap folyvást szállongott a hó. Atyja már huszonnégy óra óta időzött a kastélyban. Mint forgószél érkezett ő meg s úgy távozott, mint a kilőtt golyó. Gilberte mindig halla a postalovak dobogását, melyek atyját meghozták és vele tova robogtak. Gilbertenek ez kis leány korában szórakozásul szolgált, s midőn már nagyobb lett, csodálkozni kezdett, hogy nem látja többé oly gyakran ama férfit, ki oly roszul őrködött bölcsője felett. Kérdezősködött is anyjától e körülmény indoka felől, ki azonban mit sem válaszolt neki. A mondott este Villepreux asszony, a kastély úrnője, nem hagyá el lakosztályát, hol sokáig értekezett az utassal, kit Gilberte csak futólag pillanthatott meg. Újra lefutott ő azután csakhamar a kertbe, hol hógömbök készitésével mulatott s kenyérmorzsát leintegetett a hideg által fölborzolt tollú madárcsoportnak. Majd fölhívták megint, tudatva vele, hogy atyja várakozik rá. Fölszaladt s szökdécselve rontott be a szobába, melyet előbb oda hagyott. Alkonyodni kezdett. A borongó ég korábban előidézte a szürkületet. A nagy teremben, hová Gilberte betoppant, csaknem teljes sötétség uralgott, a kandal-