Fővárosi Lapok 1874. január (1-25. szám)
1874-01-14 / 10. szám
Az udvarhoz közel álló rokon pártfogása következtében visszanyerte jószágainak nagy részét, azért a marquise mégis mindig panaszkodott és csupán tartózkodással ejtette ki rokona nevét. Meg kell még említenünk azt is, hogy az utós fillérig elköltötte jövedelmét, hogy tőle kitelhetőleg enyhítse azoknak nemes nyomorát és büszke szegénységét, kik haza jőve, mit sem találtak, és mi sem akartak kérni. A Fournaque utcai ódon és szomorú palota, hetenkint kétszer mindenki előtt nyitva állt, volt díszebéd és minden este reversi, boston és écart- játék. De az országban nagyon megváltozott minden és az elámult hazatértek alig ismerték ki magukat. Avignon és Venaistin grófságok és Orange hercegség, az új Franciaország egyik kerületét képezték. A pápa legátusát kerületi főnök helyettessé, a grófság hajdani fővárosa, harmadrendű alfőnökséggé sülyedt. Semmi püspök, semmi rektor, semmi konzul semmi szabadalom többé! Polgármester és segédek mindenütt, azonfelü pedig a törvénykönyv, sorozás, adó, esküdtszék és a többi forradalmi limlom , a teljes egyenlőség. Az első időben a kivándorlottak maguk közt visszavonultan éltek, és lehetőleg kevés zajt csináltak. Midőn azonban a rémuralom emlékei kissé elmosódtak, és némileg megbarátkoztak a borzasztó újításokkal, a Despremont palota termei életjelt adtak, észrevétlenül eléggé komoly helyi hatalommá nőtték ki magukat. Egy évvel későbben dédelgetni kezdték, alkudoztak velük, epigrammáik és gúnyjaiktól; kérései mertek velük dacolni, és nem ritkán történt, hogy egy-egy ércük megzavarta a császári tisztviselő vagy hirtelen meggazdagodott polgárnő álmát. Annyi bizonyos, hogy a kivándorlottak sehogy sem találták föl magukat ezen gyökeres javulásnál induló társadalom közepette; de Isten a megmondhatója, hogy ékeskedésüknek nyílt mezeje volt! Különben pedig megmaradtak a tizennyolcadik század embereiül, díszesek, finomak és kiknek gúnyos befolyásuk a legtávolabb tartományokban elterjedt. Senki se bírta fesztelenségüket, kitűnő udvariasságukat, nemes modorukat, jó ízlésük egyszerűségét; az újdonsült gazdagok nem csekély boszúságára, a hajdani nemesi hangjáról, mozdulatára tartásáról, szippantási módjáról és egyéb utánozhalan csekélységekről, azonnal föl lehetett ismerni. A császárság végefelé ezen maroknyi tönki jutott nemesek, nyíltan vezették a város közvéleményét. A Restauráció alkalmával, a marquise-terme néhány napi fényt és hatalmat fejtett ki: öt-hat alfoniköt nevezett ki és tett le, két képviselőt, hét-nyolc pogármestert nevezett ki, és kevésbbé múlt, hogy eg érseket nem szentelt föl. Majdnem minden vendége nagy zajjal utazó Párisba, ami akkoriban nem csekély dolog volt. De legnagyobb részük leforrázva, méltatlankodva tért vissza, szidta a kormányt és hálátlansággá vádolta. Sőt többen az elégedetlenek közül apró sao összeesküvésekbe bonyolódtak, és a dolog annyit ment a Despremont palotában, hogy 1820-ban a krályi rendőrség azzal tisztelte meg, hogy fondorkodásaival foglalkozott. A kormány valószínűleg csupán kacérkodni ezen állítólagos nyugtalankodásokkal, mert jól megfontolva a dolgot, mi sem lehetett ártatlanabb valon ezen aszkóros ellenzék konokságánál. Évről évre mindinkább ritkultak ezen nemezsémbelek sorai, és az űrt, melyet a halál okozót soha sem lehetett betömni. Az ifjak elfoglalták királyi hivatalokat, serényen dolgoztak, hogy kiköszörüljék vagyonuk csorbáját, és lehetőleg a szülőföldtől távol választottak maguknak nőt, még pedig a leggazdagabb polgárnők közül, kiket csak találhattak. Mindenki legelőször is magára gondolt az elszigeteltség és feledés észrevétlenül kelíte hatalmába az alkotmánylevél agg rágalmazóit. Az átmenetek korszakában éltek, de mindene előtt élni akartak. A személyes érdek mindenna több tért nyert a hittől. Uj társadalom képződöt kissé mindenféle emberekből állott, kik nem ige aggályoskodtak, de nem is bíztak egymásban; a főnökök termei képezték a semleges területet, hol minden érintkezés nélkül találkoztak a régi és uj kormány emberei; mit tehettek ennél egyebet! 1828. elején a marquise köre már csupán öt-higg nőtlenből állt, ezek voltak az utasok, kik hű maradtak a naponkinti bostonhoz, a kecske-szaki alakú cihákhoz és a hajporozáshoz. Ezek közül négyen, történetünk hősei, engedjetek meg tehát, hogy néhány gyors vonással ecsetel hessük. Az első, rangja és kora szerint, hatvanöt-hetven éves, magas, urias, jól megőrzött, aggastyán volt, kit az egész város nem nevezett máskint mint: a marquis. Íme neve: Sablas Mathias-Eurobabel-Siffrein, Sablas marquis, Suzeret gróf, Quebranne hajdani ura, venasquei - társ ur. Címere ott van Versaillesban, a keresztesháború nagy termében. 1828-ban a marquis még mindig kurta bugyogóban, selyem harisnyában és acél csattos cipőben járt. Mihelyt hazulról távozott, kezében arany gombos, nagy nád botja, gomblyukából pedig a szent Lajos keresztje soha sem hiányzott. Büszke, de barátságos férfiú volt, túlságosan , hóbortos, jó latin, szenvedélyes régész és műismerő. • Könyvtára és régiség gyűjteménye, legszebb volt a városban. Az emigratio idejében megismerkedett Parny lovaggal, és a Guerre des Dieux szerzőjéhez való viszonyból bizonyos költőiséget őrzött meg, ami, mások szerint igen jól állt az öreg urnak. Mint kapitány szolgálván Condé seregében, a király visszatérte óta ezredesi nyugdíjat húzott. A másik Estrayet abbé volt, — Jean Louis Agricol de Cardarelly d’Estrayet, e néven utósa. Kissé kövér, kissé kurta, üde arc, élénk ajak a XV. Lajos korabeli abbéli valóságos mintaképe volt. Hajdani címe után meghittjei C a p i s c o- r e-nak (caput scholae) hívták. Békés természetű, szellemdús férfiú volt, és mindenki félt mardosó élceitől, miket barátságos, mosolygó arccal szórt. Vallás dolgában nagyon közönyös volt, de azért koránt sem hasonlított a kivetkezett papokhoz. Misét nem mondott, s csupán azért, mert megfosztották beneficiumától; a régi föltételek mellett szívesen misézett volna újra. Louis-Adhémar de Fresquières-Rax is, tíz évvel fiatalabb volt a marquisnál; a forradalom előtt máltai lovag lévén, meghittjei előtt 1ovágnak maradt, ámbár két bátyja meghalt. Kicsiny, sovány, keskenyarcu, szikrázó szemmel, gii■nyos ajakkal, úgyszólván kikutathatlan volt, még pedig úgy hihetetlen élénksége, mint eszméinek csudálatos zagyvaléka miatt. Sehogy sem lehetett hozzá férni és a legellentétesebb eszméket védelmezte. (Folyt. köv.) Akadémiai levelek. — Január 12. — (Szóljon kiki magáért. — Az avar leletek Magyarországon. — Henszlmann Spanyolországban, az oláh fejedelemségben és Keresbn. — Jövőre.) (Bgy.) »A borbélylegények föl s alá járnak és viccelnek.« Ezt az egypár szót kapta szerepül és utasításul a boldogtalan színész, kinek a borbélylegényt »alakítani* jutott feladataid, Katona egyik kortársának és kollégájának drámai elmeszüleményében, melynek legalább idézett mondata eddigelé diadalmasan tartja magát a halhatatlanság útján »Bánk bán« mellett. És a szegény borbély legények vicceltek. A közönség várakozik és a csendet be kell tölteni, akár hallanak a súgótól valamit, akár nem. Ha nem hallanak, maguknak. Akiknek szerencsénk van a magyar tudományos akadémiába minden hétfőn délután öt órakor a nagy urak udvariasságával, azaz : pontosan megjelenni tudósítóbal, nem egyszer jutunk ama boldogtalan színészek sorsára. Az emelvényen beszélnek ugyan, de sokszor oly dolgokat, melyek görögül vannak, sokszor olyanokat, melyeket csak az akadémia elé lehetséges újak gyanánt tálalni. Mit tegyünk ilyenkor ? A közönség várakozik és a lap előttünk nem maradhat fehéren. Beszántjuk hát a magunk fekete betűivel, egészen a magunkéival, s így esik, hogy mikor elvezetjük az olvasókat a tudományok mezejére, az éretten bólingató mákfejek között egy-egy éretlen pipacs is tarkállik. Ez a magunké, melyért mindig szeretnénk ugyan bocsánatot kérni, de csak igen kevésszer tehetünk róla. Mindig örömünkre szolgál, mikor nincs szükségünk rá. Ne is gyakoroljuk hát ilyenkor, mert ma ugyancsak nincsen. A programm, mely Pulszky Ferenctől értekezést ígért a magyarországi avar leletekről, Henszlmanntól pedig székfoglalót a góth művészetről, már a programm biztosított, hogy ma több dolga lesz trónunknak, mint fantáziánknak. Pedig a felszólalások érdekes sorára: Hunfalvy Pálra, Ipolyi Arnoldra, Rómerre, Fogarasira nem is számítottunk. Az ülés, melyen Horváth Mihály püspök önökölt, híven megtartotta, sőt meg is toldotta, amit programm ígért. Az értekezők és felszólalók mindegyikének volt, a szó valódi értelmében, mondanivaója és nekünk semmi okunk a gazdag ülés felett palaszra, hanem annál több a sietségre. Első értekező Pulszky Ferenc volt, ki egy idő óta gyakrabban, sőt dicséretes buzgalommal sürgödik első szerelme körül, melynek kegyére sohasem ehetett panasza: a tudomány és irodalom körül. Azon kezdte, hogy alig van ország Európában, hol a régész feladatai oly bonyolultak lennének, mint Magyarországon, melyet sohasem lakott homogén nemzet s a régi hóditó népek Csak keresztül vonultak rajta. Legtovább tartott még a rómaiak uralma, de ezeknek gyarmatai is vegyes, mindenünnen összeszedett népességüek voltak. Olasz légió hazánkban alig feküdt, minek folytán római korú emlékeink is a barbárság bélyegét hordják és a domborművek csak tz-ott elvétve emlékeztetnek klasszikus előképekre. A barbár népek egyike pedig a másik nyomát söpörte el. Egy két rövid tekintet után, melyet Pulszky ar őskorokra s az ember első feltűnésére (az újabb iőkorban) vetett Magyarországon, áttért a történeti időre, mely csaknem mindenütt összeesik a vaskor kezdetével. Nálunk tudvalevőleg Augusztus császár dejével kezdődik a históriai kor, ki alatt Pannónia római tartomány lett. Nehány megjegyzés után melylyel a római uralkodásról és ennek hazánkban található emlékeire vonatkozólag tett, eljutott ahhoz kalandos és épen oly sokat emlegetett, mint a mily kevéssé ismert, és oly nagy zajt keltett, mint a mily hangtalanul elenyészett nemzetre: az avarokra, kikről tulajdonképen szólni akart. A népvándorlásnak e vidékeken megfordul nemzetei közt csak a hunok és avarok tekintették Duna-Tisza völgyét hazájuknak. A hunok uralkodása fényesebb volt, az avaroké hosszabb. Mikor Nagy Károly leverte is őket, semmi nyoma a történetben, hogy ki is irtotta volna. Nem valószínűtleik szerint, habár semmi adatunk nincs rá, hogy a kémberöltő múlva ide érkezett magyarokkal, rokonokkal egyesültek. Az avarok emlékeire nézve igei szegények, majdnem semmivel birók vagyunk. A római birodalom hanyatlásának és a népvándorlásnak idejéből a nemzeti múzeum összesen hat nagyobb és olyan lelet kincseit őrzi, melyben érem is találtatott. Az ily leletek sok tekintetben fontosak, leginkább abban, hogy a régésznek egy biztos időpontot nyújtanak : az érmekkel együtt talált tárgyak nem lehetnek régebbiek, mint mikor az érem veretett. A múzeum hat lelete a következő: 1) az osztropatakai 249-ben vert római pénzekkel; 2) a kunágotai I. Justinian (527—563) aranyaival; 3) a szentendrei I. Justinus (518—527) és Phocas (602—610) érmeivel; 4) az ozorai Constantinus Pogonatusnak az előbbinél félszáz évvel ifjabb pénzeivel; 5) a verébi, és 6) a galgóczi, mindkettő érmekkel a X. évszázból. Ezek közül 2 már a magyar időkből való, 1 névtelen barbárok korából, 3 pedig avarkori, mely Justinus korától a VII. évszázig tartott. De mi e leletekből az avar és mi a rablott dolog? Meg lehet ismerni a barbár munkát főleg arról, hogy általa a rablott művészi tárgy értetlenül más célra alakíttatik; a diszítmények motívuma eltér a mivelt népekétől, és az aranyat tömören használja. Az avarkori leletek közül legrégibb és gazdagabb a kunágotai (100 tárgyból áll). Az ebben talált arany, ezüstművek bizánci eredetre sejtetnek. Az alakok bélyeggel vannak a lemezbe nyomva. A képek motívuma: halászat és vadászat. Egy lemezt a barbár szétvágott és üveggyöngygyes boglárt készített belőle. Ilyen több is van s céljokat is megmagyarázza egy keresztforma boglár; ezen hátul megmaradt a szíjj, melynek díszítésére szolgált. Van nehány tölcséralakú karperec is. — A szentendrei leletben több fülbevaló van tisztán bizánci motívumokkal, durva filigránnal diszitve. Vannak szintén e jellemű hajtűk. Legnagyobb nevezetessége volt e leletnek két kengyelvas. A görögök és rómaiak nem ismerték a kengyelvasat, mely által lett lehetővé a lovasságnak rohamokra való döntő alkalmazása csatákban. Mikor jött használatba, nem tudjuk. Azok eddigelé a legrégibbek, melyek Szentendrén találtattak. Az ozorai leletben találtattak a bizánci modortól