Fővárosi Lapok 1874. február (26-48. szám)
1874-02-25 / 45. szám
mellette társalgónője, ül. Baron Hortense kisasszony francia nő, kit közönségesen »marqnise«-nek neveznek. Lady Ellis Wrankmoore, Bretai György gróf cousine-je, különös alak. Arca szép, teste azonban meglehetős nyomorék. Parányi, természetellenes, kicsiny tündértermete egy pap által van eléktelenítve, a miért is mindig amaz említett féldivánok egyikén szokott ülni. Ő beteges is. Arany szőke, selyemlágy hajától körzött angyalarca és habfehér puha kezei hiresek valának. Gazdagsága mérhetetlen s egyedül áll a világon. Csak egyetlen unokafivére van, az osztrák Bretai György gróf, kinek anyja Wrankmoore-lány volt. E télen betegebb, mint bármikor. »Szive megtört,« — igy beszélik a vöröshajú cousine-ek, kik viszont a barnahajú cousinról halják ezt. Bath-ban egykor egy Down caster marquis val komoly viszonya volt s ez vőlegényévé lett. A marquis, »mint mondák,« igen szerette őt. Egy héttel azonban a menyegző előtt elesett párbajban, melyre egy tiszt kényszerítő, kitől játék közben arccsapást kapott. A barnahajú cousinok szerencsésnek mondák Lady Ellist, hogy ilyformán megmenekült vőlegényétől -aki nem volt más, mint kalandor, egy görög. És mint ki a szegény gyenge púpost úgyis csupán vagyonáért vette volna el, durván bánt volna vele, szerencsétlenné tette volna; szóval igen sokat beszéltek felőle Bath körében, noha természetesen e felfedezéseket gyengéden elhallgaták a nemesen érző elözvegyült menyasszony előtt. És az szorgalmasan siratá vőlegényét. Elle se posait en veuve inconsolable.*) Fél év óta igen érdekes volt. Öt hó óta uj társalgónőt birt Hortense kisasszonyban Párisból, ki — gondolom — egy vésnök leánya — s szép, feltűnő, behizelgő jelenség. »Cselszövő« mondák a vöröshajú cousine-ok, — mert ő annyira be tudá magát hizelegni Lady Ellis-nél, hogy az az »ő Hortense«-e nélkül épenséggel nem tudott ellenni. Nem szolgálója, de barátnője volt. Csupa készségből verseket csinált a boldogult Downcasterre, s naponkint eljátsza a Lady kedvenc dalát a: »John Andersohn én kedve , sem!« Lady Ellis Downcaster halála után megesküvék, hogy soha sem megy férjhez. És Hortense meg*) Vígasztalhatlan özvegynek készelé magát. ígérte neki, hogy »kedves barátnője« iránti szeretetből hasonlókép hajadon fog maradni; együtt akarnak élni és halni. Lady Ellis két hét óta Barinestin — tartózkodók, barátnője a hercegnőnél. Az őszt együtt tölték Párisban. Mert Ellis iszonyú nyugtalan volt s folyton szórakozást igényelt. Itt Barinestin hozá a sors közelébe Bretai Györgyöt e szegény — de csinos rokont, aki szabadságidejének egy éve alatt három rokon család kastélyát »ette ki« mint Hüvelykmatyi a mézeskalács-mesében. Mindazáltal mindenütt szerették. Ő volt a világ legkönnyebben élő lovagja, dacára óriási termetének — és hogy szelleme van, azt is hitték felőle. — Beszélték, hogy menyasszonyt keres. — Haliga — mily erős szél fú — mondá Ellis kis szünet után, mely alatt mindenki gondolatain merengett megborzadva és még jobban belehúzva magát prózaöltönyébe. — Épen mint egy korz-regényben, — mondá Bariateiu hercegnő — még kényelmesebben maga alá vonva lábait, mig pompás fürtjeibe takarózék. — Hitemre * én szeretem az ily időt. Oly könynyű mellette gondolkozni. —■ Igen, hanem szomorúan gondolkodni Alexandra, — panaszkodék a lady, — nem mindenki bir oly vidám és szabad kedélylyel, mint te, — vagy oly boldog, minden fájdalom nélkül élettel. A hercegnő vállat vont. A boldogult Downcaster árnya ismét mint kisértet állt a lady mögött — és ezer unalmas elmefuttatással kecsegteté a társaságot. — Gyorsan még egy »Waltz«-ot »Monsieur gróf« — kiálta Hortense gondosan és átkulcsolva karjaival szeretett barátnőjét. — Nem tudok többet. — Gyorsan, — gondoljon ki egyet. Egy művész — ki nem mer harcra kelni az elemekkel — az elviselhetlen szélzúgással. Myladynek nincsenek oly erős idegei, mint nekünk. — A vöröshajú cousine-ek egyike gúnyosan nevetett át nővérének. — Utálatos — mormogó hímzése felett. — Szánalmat gerjeszt, — mondá a másik. — E szépelgés .. . György sarkantyúi pengettek. Feszes, vöröshajtókájú egyenruhájában, kezét zsebre dugva emelkedik fel és lépett ki a zongoralámpa fénykoréból. — Nem, — becsületemre, — nem tudok többet, mademoiselle! Kegyetlen a sor. Én olyan vagyok mint a sípláda ; ha lejátszottam három darabomat, meghaltam... Ezzel megpederve bajuszát, félre lépett s helyt adott Hortense kisasszonynak, ki jókedvűen felfogva selyemruháját a vöröshajúak munkaasztala s a tiszt közt a zongorához sietett. — A Faustwalzert — esdeklett mylady. | | A hercegnő kinyújtó kezét. — Parancsol ? — kérdé György. — Csengessen, ha oly szives akar lenni. — A beát... — Igen — duzzogtak a vöröshajúak. — Igen nagy étvágyam van — panaszolkodék a másik, és a kisasszony megkezdi a Faustwalzert. György mellette foglal helyet és bámulja fehér ujjait. Hortense valóban szép. A legtisztább vérű francia nő. Tizenhét éves kora óta mindig társalgónő volt négy magas arisztokratikus családnál. Egy nap egy párisi estélyen (akkor ő Roccabrun hercegnőnél volt) Bonaparte herceg szemébe tűnt és kérdé a háziasszonytól: — Ki ez? — Valóságos kis »Trianoni marquise.« — Azok a szellemdús, lángoló szemek — a gúnyos száj — a homlokán ama sarkazmus-koszorú. — Hol van az istenért, — hol van Richelieu lovag — hogy e kis látatlan szépségtapaszos marquise-zel pikáns társalgásba ereszkedjék? — E »marquise« — mondá a ház asszonya mosolyogva — semmi egyéb, mint egy kis cicus: egy kis társalgónő, kit mi elfogadunk a társaságban, mert úrnője úgy szereti, mikint egy ölebet. E szójáték széles elterjedést nyert s Hortense ez estétől kezdve a nagy és kis világban egyiránt »marquise «-nek neveztetett. Ő maga is a legjobb izűen nevetett ez elméntségen. S ő oly édesen tudott nevetni, kedélye oly vidám és minden kedvetlenségnélküli volt mindig. (Folyt. köv.) *) A szerző bocsánatot kér, hogy az elbeszélés társalgásában ama nyelv beszédfordulatait használja, melyen az tartatott. Az iparmímiúzeum keletkezéséről és feladatairól. Keleti Károly felolvasása, Hangversenyben néhány művészien fogott akkord, színi zeneműben a nyitány készitenek elő a velősebb zenére, sőt a táncteremben is egy-egy ünnepélyes induló, vagy a »lassú magyar« dallamos hangjai fogadnak. Itt se merüljünk tehát előkészítés nélkül a kellemes csevegés és komolyabb tanulmány vegyes élvezetébe. Mert élvezetet akarnánk nyújtani, tisztelt hallgatóim, s engedjék meg, hogy tehetségemhez mérten, én kiséreljem meg a bevezető előadást. Ha pedig némi csodálkozással méltóztattak netalán fogadni, hogy oly határozottan kilátásba mertem helyezni az élvezetet s bátorkodtam azt tenni kapcsolatban komoly tárgyak említésével s oly körben, melyet gazdag hölgykoszorú diszít, úgy ezzel csakis a nők iránt tartozó tiszteletnek adtam kifejezést. Egyik szeretetreméltó tagjuk, tisztelt hölgyeim, felolvasásokról lévén szó, komolyan azt követelte: ne akarjanak az írók a nők számára külön írni, hozzájuk más nyelven szólani, hanem tiszteljék meg azzal, hogy művészeti dolgokban legalább egy színvonalra állítsák a férfiakkal s ne higyjék, hogy magvas tárgyak, ha komolyabbak is, ne tudnák őket érdekelni. íme, mert merészkedtem tisztelet s hódolat kifejezésekép ígérnem az élvezetet, mert bizton tudtam, hogy hölgyeink ép úgy, mint a jelenlevő urak élénk érdekeltséggel fognak viseltetni az előadandó értekezések, a bemutatandó tárgyak iránt. Ezúttal, különben, annál könnyebb lesz az utánam felolvasandó tisztelt tagtársakra nézve Ígéretem beváltása, mert nem hiába választottam bekezdéskor a színház,zene és táncterem képletét: itt is a művészet egyik csarnokába léptünk. A művészetnek pedig előjogai vannak. Lebilincseli a figyelmet, magához emeli hű szemlélőjét s hálára kényszeríti tisztelőjét, még ha ridegebb mezben jelenik is meg előtte, mint közvetlenül a festészetben, szobrászatban vagy zenében. Sőt egyik leggyümölcsözőbb, egyik legszebb működésében leshetjük meg a művészetet és alkotásait épen az iparműmúzeumban. Mert ennek legfőbb feladata bevezetni a műszlést és a szép érzé-ket a közvetlen életbe, a művészet nemesitő lehele- tével érinteni a köznapi használat tárgyait, tökéletesiteni a legegyszerűbb ipari termelést s átalánositván a szép iránti érzéket, azt egyes kiváltságosak helyett az összes nép tulajdonává tenni. Az iparműmúzeum eszméje nem uj. Nem is nálunk támadt az, sőt azt sem mondhatni, hogy egy ú s szerre, mint uj és teljes intézmény lepte volna meg a világot. Műkincseket s művészeti tárgyakat régen gyűjtöttek volt egyes koronás fők, hatalmas egyházi és világi főurak, de a nagy közönségnek, a termelő iparnak ebből vajmi kevés haszna volt. Az ipar hanyatlása, elsatnyulása követé a műremekeknek tőle elvonását. A szükség érzete szülé csak azt a magasabb belátást, hogy mintaszerű példák nélkül nem lehet jobbat termelni, csak a jónak s szépnek gyakori sőt folytonos látása birja a fogékony lelket újra is szépnek s jónak készítésére. Az építészetben nyilvánuló szép közkincs vala ugyan kezdettől fogva, nemcsak az antik görög és római időben. Később azonban, a köztulajdont képező templomokat kivéve, az építészeti szépnek szemléltetése a nagy közönségre nézve csakis a külalakokra és küldiszítésre szorítkozott. A belső architektúra és ennek díszítményei, a belső felszerelés, szépsége és pompája mindenha csupán egyes kiváltságosak szemének len láthatóvá. Csak a XVII. század második felében nyíltak meg Franciaországban egyes termek a Louvreban, hol az ámuló nép először ismerkedik meg nemzeti festészeivel s művészeivel, később Németország kisebb fejedelmei is lassanlassan megnyitják elzárt kincstáraikat s minél inkább szóróinak a koronás fők megürült privat-chatoulle-jok megtöltése végett a közterheire, annál inkább válik közkincscsé, legalább szemlélhetővé a fejedelmi magángyűjtemény. Rendszeres intézményről, a közönség javára, tanulhatási s közmivelődési célból létesített oly intézetekről azonban még szó sincs, minőket ma mű ipar múzeumoknak nevezünk. Ilyeneknek életrekeltése a mi korunknak len fentartva. Indítóul az első londoni közkiállítás szolgált 1851-ben, s mintaintézetül a south-kensingtoni múzeum tekinthető, mert a régebbi kelta francia conservatoire des arts et métiers más irányban indult. • Azóta Európa majd minden nagyobb városában keletkezett ilyej intézet s ha mi magyarok ii csak most jutunk egy iparmúzeum létesítéséhez, van ugyan rá mentség közelmúltunkban, de valami úttörő eszméül nem szabad azt, legfeljebb nagyon is magánkörünkben hangoztatni. Mégis midőn az iparmúzeum eszméje, ezelőtt közel négy évvel, először megpendült az országos iparegyesület tanácstermében, e higgadt férfiakból álló társaságban is nagy lelkesedést szült. E lelkesült fellobbanás ismétlődött, mikor az ügy a képzőművészeti társulat elé került, mely közreműködésre lön felszólítva s erre vállalkozott is. Ez ügynek is, mint számos vagy inkább a legtöbb hazai közmivelődési intézetnek létesítése a nagy közönség részvétére van utalva. De mostoha időket éltünk azóta. Háború, aszály, áradás, járvány, ínség s pénzválság csakúgy zúdult a még alig csirázott gyönge növényre, mely meghajlott ugyan a pusztító zivatarok előtt, de meg nem tört. Ma országos bizottság áll az ügy élén, mely bizottságban legjobb neveink számosával találkozunk. Még nem is fordultunk a nagy közössséghez, még meg sem mondtuk, mit akarunk és a kormány jóakarata, az országgyűlés bölcs belátása, a főváros helyes ítélete s áldozatkészsége, valamint egyeseknek adományozása folytán ma gyűjteményünk, telkünk, egy kis pénzünk és hitelünk van; hitelünk elannyira, hogy puszta nevünkre s am az ígéretre, hogy belemegyünk lakni, házat akarnak számunkra építeni. A puszta tények ez egyszerű elmondása pedig korán sem dicsekvés, mert csak természetes következménye azeszme életrevalóságának, mely alig hangoztatván, meghódítá magának a közönséget s az irányadó köröket. De föl kellett e tényeket említenem, mert megnyugtatásul szolgálhatnak két irányban. Először amaz államférfiaknak, kik, mit sem törődve az országos tulajdonnak készülő ifjú intézet kulturmissziójával, máris oda szeretnék ajándékozni fűnek-fának, csakhogy valamikor az államnak költséget ne okozzon ; másodszor tisztelt hallgatóimnak, nehogy valamikép azzal gyanúsítsanak minket, mintha szerény meghívóinkkal azért csalogattuk az iparmúzeumi felolvasásokra, hogy itt orozva megadakoztassuk. Bevallom egyébiránt, hogy ez utógondolat nincs 196