Fővárosi Lapok 1874. május (99-123. szám)
1874-05-30 / 122. szám
Szombat, május 30. 1874. 122. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkeszti iroda: Budapest, Lipót utca 42. te. földszint. Előfizetés! díj: rdlévre............................S frt. Segyedévre.......................A 0 Megjelenik fix fisnak utcai napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések BV.IntUm? mint előfizetései. (Budapest, barátokatere, Athenaeuma -épület) a kiadóhivatalba küldendők, ideális lelkek. (Elbeszélés.) irta: Endrődi Sándor. I. A főváros utcáin alkonyodni kezdett. A nap ugyan még jó messze volt a nyugati égaljtól, de a három és négyemeletes házak máris mély árnyékot vetettek. A hárfautca egyik harmademeleti szobájának ablakai nyitva voltak. A nyitott ablakok mellett a »kezében egy ménke nagy lanttal, Feldesi Tihamér járt fel-alá izgatottan. Kétségtelen gyönyörködött volna a nap lementén, ha a napot a nagy házaktól s az egymásra tolakodó kéményektől láthatta volna, így csak képzeletében látta, amint a nap a távol hegyek mögé bukik. Leült íróasztalához és sebesen dolgozott. Olykor végigsimította homlokát. Figyelmes szemlélő tisztán észlelhette volna mindama különösséget, mely a költő homlokán s szemeiben játszott. Egyszerre, mintha megégette volna a kisujját, vagy valami rettenetesen öldöklő gondolat elől iparkodnék menekülni: villámgyorsan ugrott fel íróasztalától. Egy darabig fel-alá szaladgált a szobában, melynek padolata tele volt papirossal és újságlappal; koronkint megállt, roppantott, belenézett a tükörbe, festőibbnélfestőibb pozitúrákba helyezte magát, megigazgatta nyakkendő-csokrát s veszedelmes sietséggel borzalta fel boglyos üstökét, melyet ő szeretett, »fürtöknek« nevezni. Ahány szál haja volt, mind külön-külön irányt és utat választva meredt az égnek s tekintete követni látszott az égretörő hajszálak irányát, a menynyiben e tekintet állhatatosan és bután a plafond egyik pontján pihent. A következő perc már ismét íróasztalánál találta. Leült, — irt, — olykor egy-egy sort kitörült, — újat rakott helyébe, — halkan szavalni kezdett magában, — újra irt, — végül egy hatalmasat sóhajtva, félredobta tollát, kezébe ragadta a beírt papírlapot s a szoba kettős közepére állt vele. — Teringettél! — kiáltott fel lelkesedve, — ez aztán gyönyörű! A láb mind kimegy. Sarimek? Nagyszerű, csodálatos rímek ! El vagyok ragadtatva! Ez a klasszikus sötétség ! Ez a bűvölő, varázsos hangulat ! Fejem szédül a gyönyörtül. Az istenek vérét érzem ereimben pezsegni. Soha szebbet, zordabbat és kolosszálisabbat! E lelkesedés közben a költő egy székre mászott fel, mintha szárnyai nőnének s jelképesen akarná kifejezni az emelkedést. A székről aztán tovább folytatta megszakított monológját: — Mily törpének látom innen a nyomorult földet ! Egy lépés, egy lengés még s én beleütöm dicső fejemet az ég csillagos gerendázatába.. . . Hogyan ?! Csakugyan én vagyok-e, ki ezt megteremtettem ?! Mily remekmű! Mily mesteri alkotás! Halljuk Tihamér ! Olvasd Tihamér! Szavald Tihamér! Itt csak az istenek vannak jelen,-------te és az istenek, ti értitek egymást. S a gömbölyű képű, boglyas istenember szavalni kezdett : A Balaton Lömböl, harsog, Tündérlángok rikogatnak , Csendesség az egész tájon, Minden alszik, minden hallgat. Egy szomorú sóhaj szakította félbe a rimes remekművet. E sóhaj után elegikus hangszinezéssel következett a második strófa: Hold és csillag lenéznek a Tiszta, csöndes tótükörbe. Az erdőn vad szél sikoltoz Mint oroszlán nyöszörögve. (A költő e két utósó sorban művészileg elköltött és nyöszörgött.) A remekművet e merész harmadik versszak zárta be: Én egy kacér tündérlánynyal járok kelek a hullámon : Holla ! Milyen bítvös éjjel! Hejh ! hajh ! milyen boldog álom! Tihamér néhány másodpercig megüvegesedett szemekkel bámult maga elé, aztán leugrott a székről s majdnem (mint a fenebbi oroszlán) nyöszörögte ordítva : — Levegőt! levegőt! Megéget! felgyújt! agyonöl a lelkesedés! E szűk falak rám szakadnak ! El! a mindenségre van szükségem! S kirohant szobájából. II. Ugyanez órában a bazsarózsa-utca egyik földszinti háza felett, mint fényes porcellántányér, világított az ezüst hold. Csöndes, ábrándos tavaszéj volt. A fák susogtak, a szellő lágyan zenélt, apró porgomolyokat söpörve végig az utca kövezetén. Némi köd, vagy párázat vonta be a láthatár egy részét, mely itt igen szakterjedelmű volt. Valahonnan borjubégetés hangzott, melyet a legjobb akarat mellett sem lehetett csalogánydalnak képzelni. A világ szunnyadt. Úgy tetszett, hogy az egész világon csak egy ablak van nyitva s ez az ablak Terjei Tilda kisasszony ablaka volt. A kisasszony szemére nem jött álom, ő virasztott és merengett. Ott ült ablakában s tekintetét az éji tájkép határozatlan szépségein legeltette. Amit pedig a sötétségben láthatott, mindössze is a következőkből állt: egy tábla, az átellenes fűszerkereskedés cimtáblája, nagy fehér betűkkel, fennen hirdetve Brettsein Sámuel nevét; s azután egy gyárkémény, mely távolabb kísértetiesen nyúlt a magasba, s Tilda kisasszonynak sok aggodalmat szerzett, ha ez most ledülne; aztán egy hosszú fehér vonal, melyet az éj e babonás óráiban egykép lehetett folyóvíznek és országúsnak tartani, különben pedig nem volt más, mint a szomszédház kőkerítése; végül több elszórt világos pont: a házak összevissza kéménytömege. Tilda kisasszony ábrándozva nézegette az éj e sajátságos jelenségeit, de lelke messze járt, ott fent járt a csillagok között, a szép Syrius sugárhabjain... Olykor sóhajtott és majdnem közvetlen utána ásított. Ez az ábránd lustasága; nem álmosság, csak elbágyadás. A kisasszony bágyadt volt és bágyadt mosolylyal gondolt távol eszményére, Feldesi Tihamérrra, a költőre. Ölében a »Zengő Tükör« egyik száma hevert , a »Zengő Tükör« e számában pedig ott ékeskedett Felhősi Tihamér egy régibb remekmunkája »Szellemhajós« cimmel, mely költeményben a költő szellleme egy, a városligeti tópartról meginduló csónakon a félvilág levegőjét bejárja s egy bárányfelhőben találkozik meghalt kedvese szellemével, ki holdfényhúronon lantol neki, elmondja, mily kínokat áll ki, mióta megvált a földrül, s hogy még most is milyen élénken emlékszik Seifenthaler Leopold fűszerkereskedésére, hol kedvese mindig cukros mandulát vásárolt neki. »Oh, boldog órák!« kiált fel a költő verse végén s kiugrik csónakából, hogy a semmiségbe vesse magát, de megakad egy holdsugáron s azon igen kényelmesen a hárfa-utca 45. száma elé érkezik. Felhösi Tihamér tehát ama kiváló szerencsében részesült, hogy műve ábrándos, holdas éjidőn egy fiatal, szép lány ölében pihent. Mert Tilda nem volt épen csúnya. Hasonlított egy viaszszoborhoz, melynek van színe és alakja, s melynek szépségei a világítással változnak. Csak akkor tűnt fel kevésbbé szépnek, mikor ábrándozott. Az ábrándozás sok merevséget kölcsönöz a vonásoknak; a szende bárányok arcán lehet e merevséget észlelni legtöbbször. S csakugyan aki e pillanatban látta volna Tildát, megrémült volna tőle. Olyan furcsa volt látni az elmélyedést ezen a viaszarcon. Ez elmélyedés dacára Tilda fel volt hevülve. Annyira fel volt hevülve, hogy Tihamér költői alakját is maga előtt vélte lengeni. Természetesen a legszebb alaknak képzelte. A felidézett alak különbözött minden eddig ismert halandóétól. Karcsú volt, mint a pálma, de jól megtermett, halavány, hosszúkás arccal, nagy, mélyen égő szemekkel, gazdagon leomló fürtökkel, kedvesen és édesbúsan mosolygó ajkakkal. Tilda szent áhitattal csüngött a ködalak árnyvonásain. Egy vidéki gubás atyafi támolygott épen hazafelé, ki hihetőleg bakteri hivatalt viselt távol falujában, mert nem állhatta meg, hogy félittasan el ne kezdje megszokott nótáját: — Hallja minden háznak ura. .. . Tilda felrezzent s a költői árnykép eloszlott szemei elöl. — Kegyetlen, goromba bakter! — mormogott magában s aztán heves zokogásba tört ki. A kakasok kukorikálni kezdtek. Tilda ismét Tihamérre gondolt; nem tudott szabadulni tőle ; érezte, hogy szereti, imádja. — Igen! Ő eszményképem,— mondogatá magában, — s csak őt fogom szeretni! Soha senkit kivile. Tihamér ! e név oly végzetteljes ! Sokszor úgy tetszik nekem, hogy e név valósággal üldöz, — szünetlenül hallom ! hallom ébren és álmaimban egyaránt! Tihamér! Ah! mily szép, költői név ! Sétám közben napernyőm nyelével beleirom a porba; mielőtt reggelenkint zongorámat letörülném, a gyenge porrétegbe odairom Tihamér nevét! Akit szeretünk, azt szeretjük megörökíteni. Oh Tihamér. S kezeibe rejtette arcát. Az égbolt örök csillagai mosolyogtak, a mind messzebb távozó bakter még egyet kiáltott s a kakasok újra kukorikáltak. III. Ideje, hogy hősömrül néhány szót szóljak s ezt annál szívesebben teszem, mert róla beszélni nekem nagyon sok mulatságot szerez. Feldösi Tihamér egyike ama tüneményes szellemeknek, kiket a világ nem akar megérteni, kik mint az üstökös, kénytelenek magukban megfutni minden más bolygóétól eltérő pályájukat. Ez a nagyok átka, a méltóságosak balsorsa. Iskoláit nagyon korán elvégezte, de ugyanekkor felfedezte saját hivatását, a lelke mélyen szunynyadó tüzet, a világfájdalmat, a költészetet is. Érezte, hogy ö lángelmének született, s költőnek kell lennie. Hadd égjen ö, mint a fáklya, az egész emberiségért! Szegény tapasztalatlan s nagy eszmékért bevülni egyátalában nem tudó szülei minden lehetőt elkövettek, hogy megmentsék szerencsétlen fiukat e gyászos önfeláldozás veszélyeitől s beadták egy röfös kereskedésbe segédkedni, — ám hiába volt minden erőfeszítés ! A lángész kitört és eget kért. Tihamér ur csakhamar megszökött a röfös kereskedésből s egy ideig céltalanul járt fel-alá a hazában, volt színész, segédtanító, írnok stb., végül beleunt a könnyelmű játékba s megtelepedett a fővárosban, hogy gyűjtött tapasztalaii és szerzett, vagy kigondolt szenvedéseit versekbe szedje. Ez a keresetforrás ugyan nem volt valami nagyon jövedelmező, de az ambíció mindig áldozatokba kerül, s Tihamér szívesen tűrt a dicsőségért. (Folyt. köv.) Garbas kapitány. (Francia beszély.) Írta: PontmarcB.(Folytatás.) — És aztán ? — Nos, aztán... aztán meggyőződhettem felőle, hogy a derék banditák, ez utonállók, az operacomique terére léptek , mert ime mit tett az a gonosz