Fővárosi Lapok, 1874. augusztus (11. évfolyam, 174-197. szám)
1874-08-08 / 180. szám
Szombat, augusztus 8. 1874. 180. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre............................8 frt. NeC*®clévre.......................4 . Regjei enik u Incep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetésed szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-ters, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Megfizette az isten. (Beszély.) irta Varga János. (Folytatás.) XI. A nyáradfalvi sárga sarokházban be volt sötétítve a hátulsó kis kamra.— A nagy szobában pedig lehetett világos is, nem háborított a betörő napsugár senkit. A tágas szoba lakatlan volt, lakatlan és fenékkel fölfordult, mint olyan szoba, melyből az ellenséges úri vendég kimasírozott. Valóságos ott hagyott katona-kavártély, melyben egyetlen bútordarab sincs a maga helyén. Asztal félretolva a patka mellé, ágypárnák a csuklya-kanapén, székek az ágy tetején, a söprenyél pedig szépen föltrízve parádénak a nagy tükör mögé, a ragyogó pávatollak mellé. Ahogy az a két sárgába kiíjtatott cseh pimasz értette a dolgot, mikor a sok láda, kalaptartó, kardok és mennykő sok sarkantyús csizma annyi dolgot adtak nekik a pakolásra, hogy a tengelyszakadtig rakott terhes kocsi úgy is sereghajtónak maradt az ötven kocsi után. Csak a nyoma maradt az egésznek, mint marad a veteményes kertben a viharnak. A háztájék is elhagyatott, gazdátlan, mint valami elátkozott rongyos kastély, amelyről már gyerekkorában azt tanulja az ember, hogy abba csak a hazajáró lelkek járnak. A fél kapuszárny bedőlve, az ajtó félig kinyílva; az elvadult majorság elszéledve udvaron, utcán és gubbasztva a por-lepte udvarablakon ; csak az éhségtől kimerült öreg bundás fekszi meg rendületlen hűséggel ősi helyét a pitarajtó előtt. A hűséges vén szolga árulja el időnkint egyegy panaszos fájdalmas vonítással, hogy neki van még kit őrizni az elátkozott háznál. A hátulsó kamrácskájában van még valaki, akit a vén bundás érdemesnek tart őrizni és megsiratni, mintha tudná, hogy rajta kivül úgy sem várhatja már a jó gazdasszony senkitől e tiszteleti kötelességet. Meglehet tőle sem várja; meglehet az a lázban fekvő beteg asszony már nem vár az életben senkitől semmit. A kinek nem volt egyéb veszítenivalója mint határtalan hite és bizodalma; — és azt már elveszité, annak már kevés számadása van az élettel. Erzsébet asszonynak csak hite és bizodalma volt; — határtalan hite egy leányban és bizodalma egy boldog jövőben, mely sokszor festett a jó öregasszony köré mosolygó angyalarcokat, s elégült ifjú párt, a kik csak neki és a gyermekeknek éltek. És ez a sok szép álom egyszerre mind mind füstbe menta boldog pár eltűnt, s a szép angyal-arcocskák elfoszlottak, mint az őszi köd. Egy szomorú reggel arra ébredt föl szegény Erzsébet asszony, hogy féltett szeme-fénye, a ház nevető galambja, Liszka lelkem megszökött a fényesgallérú tiszt úrral, akit az az ördög szőtte vak Matyi kovártélyozott a házhoz. Ez a nem várt rettentő csapás a szive közepén találta az öreg törzset s a ki annyi szomoruságteljes özvegyi éven keresztül szembe állott a sors haragos arcával s a kinek utósó gyönge baja-szála diadallal dacolt az eljáró idők derével, most a szép álmok romjain elbukott és a nyomorúság vasvesszeje alatt csak nyögni tudott. Csak nyögni, csak panaszolni. — Mivel bántottam én meg a jó istent, hogy úgy büntet öreg napjaimra? Ennyi szégyen, ennyi gyalázat! Ha elnyelve a föld, az lenne a legnyugodalmasabb helyem már énnekem. Oh Liszka, Liszka, hát miért hitegettél, ha ilyen gonosz tudtál lenni gyámoltalanságom iránt. Az isten fizessen meg érdemed szerint. Én nekem te vetetted a halotti ágyamat, te varrtad a szemfödőmet, te vettetted a koporsómra a legnehezebb darab földet. Ezt a panaszt sem hallotta senki a jó istenen kívül , s talán még az az átok is olyan szelíden hangzott az imádsághoz szokott ájtatos ajakról, mintha már elsóhajtásánál nyomban meg akarta volna kötni a foganatját. A besötétített kis kamrában lassan kint a sóhajtás elhalt, csak a lázas lihegés egyenletes nesze zavarta a halotti csendet. Hosszas, de fáradságos álom tartotta nyűgbe kötve az erőtlen, izgatott idegeket, s a szegény Erzsébet asszonynak csak teste volt a beteg ágyon, mely olykor-olykor gépiesen emelkedett föl, mint a lázbetegek mély álomban szoktak. Ne mondja azt senki mesebeszédnek, hogy a túlizgatott lázbetegek ok nélkül beszélnek félre. Nem félrebeszélés az, hanem a lélek tisztán látása s delejes nyilatkozása. A nagy betegek megérzik, mikor szeretteik közelegnek, s mikor az álomból fölijedt homályos szemek várakozásteljesen szegződnek az ajtóra, akkor a betegnek van oka a várva-vártat kutatni. Laci reszkető szívvel ért a kedves sárga ház elé. Mikor a nagy csöndességet észrevette, mikor a háztáj elhagyatottságát látta, alig birt a nyílt ajtón betámolyogni. Az öreg bundás keservesen nyöszörgött a pitarajtó előtt és sejtelemteljesen szűkött az érkező elé. Rettentő pusztulás. Valami roszat várhat, de nem sejített még milyen roszat. A bundás vihogva szökött a rég nem látott fiatal gazda s két első lábával a levegőbe kapkodva, sírva kaparta meg a pitarajtó küszöbét. Okos szemeibe két keserves köny-csepp tolult s állati kétségbeesésében hosszan elnyujtá fejét, siró nyöszörgéssel beszélve a szóval nem mondható panaszt. — Mi bajod neked, öreg bundás ? mi baj van ennél a háznál ? — kérdé ösztönszerüleg a legény s reszkető kézzel megnyomta a benyitó kilincset. A szegény lázas beteg félig fölemelkedve, még úgy bámult, kimeredt szemét az ajtóra szegezve. Laci elcsukló idegei emberfölötti erőt nyertek, s épen jókor ugrott az öregasszony mellé, mikor az egy borzasztó jajkiáltás után hátrahanyatlott fiának karjai közé. XII. Nem hiába szokásmondás, hogy idővel tanulunk felejteni és idővel tanulunk reményleni; de ez igazság aranyos betűje benne ragyogott abban a nagy könyvben is, a mit az isten a nyárádfalvai sárga ház sorsáról megirt. Erzsébet asszonynak vol kiért elfelejteni a háztáját ért gyalázatot és Lacinak volt mivel elűzni a gonosz gondolatokat, mikor néha-néha nagyon fejébe esett a keserű visszaemlékezés. Aztán a szegény ember mindennapi nyomorúsága is elég gondravalót szokott adni, s míg azt az ember mind lejáratja a garaton, addig a régi baj apródonkint elveszti a mérgét. Eleinte Lacinak nagyon kemény ágyat vetett a megpróbáltatás, meg is feküdte az igaz, de ott volt ágya mellett az a véghetetlen anyai szeretet, melyben végre is minden sebre található egy kevés gyógyír; egyre több, másra kevesebb; a Laci sebére épen elég volt, hogy azt idő segítségével, amennyire anynyira behegeszsze. Laci hazatértével a hátulsó kis kamrában egy kis változás esett a betegágyba, melyből anyját kiemelte, maga a szegény fiú feküdt belé s bezzeg nem volt egy felcser, vagy valamirevaló javas asszony, a ki rövid időn valamennyi irjával s ráimádkozással meg nem fordult a sárga házban. A szeretet száz kézzel dolgozott a baj leggyőzésén s Erzsébet asszony megérte azt az időt, hogy a rókatorkos nagy mente, annyi szép esztendő bű részes társa, ismét lekerült a szögrül, s egész világesemény volt a faluban, mikor az öregasszony örömtül ragyogó képpel ment keresztül a templom előtt, egyenest az isten szolgájának hajléka felé. Még a plébános ur is nagy csodálkozással tette le a kalamust s felebb billenté az okulárét a homloka közepére, hogy a ritka vendéget méltóképen fogadhassa. — Nini, hát csakugyan maga lenne az, Palotásné ? — Én vagyok, hála istennek, csakugyan én vagyok. Pedig már közel voltam hozzá, hogy szent atyám keressen föl engem szegény hajlékomban. Már pedig inkább magam jövök, minthogy érttem jöjjenek. — Hogy örömhírt hoz, azt már látom. Üljön le Palotásné, hogy méltóképen közölhesse is velem. — Köszönöm a szívességét; bizony most tanulok másodszor járni, de azért csak állva is elmondhatom. Először is a jó istent veszszük sorba. Az ő szent kegyelme nélkül ma nem tudom, hogy adhatnék neki hálát. Tessék ezt a pár krajcárt három szent misére beírni a szentháromság egy isten tiszteletére s úgy gondolom, ha a napját megtudnám, mind a ketten végig imádkoznánk; — és kicsavargatta százrétre hajtogatott kendője sarkából a három szent mise árát; három, krétával kifényesített Máriás húszast s oda rakta sorban az íróasztal sarkára olyan óvatossággal, amilyet csak három fényességgel ékeskedő huszas darab megérdemel. — No hát az egyiket mindjárt holnap elolvasom , a másodikat vizkereszt böjtjén, a harmadikat elhagyjuk a negyven nap valamelyikére és ha Laci öcsém is el bir a templomig gyalogolni, templom után lásson be hozzám. — No hiszen éppen arról a végről akarnám a dolgunkat tudni, — sietett Erzsébet asszony a vasat verni. — Mert méltóztatik tudni plébános úr, Laci is jegyes ember mostanában, még pedig duplán jegyes, mert a homloka közepén egy olyan diplomát hord magával, amit nem a kuckó mellett osztogatnak . . . Ruhaféle, avagy olyan —hogy is ejtsem ki, oldalszerszámféle, ami szúr, vág; avagy másféle eszköz, ami először üt, aztán puffan . . . tudja már szent atyám. — Puska ugye? vagy karabin, pisztoly ? — Olyan, olyan! kárhozzék el, a ki a nevét kitalálta; én ugyan ki nem eresztem a számon. Mert hát csak azt akartam kihökkenteni, hogy olyan szemetszúró históriát ugyan nem hozott magával. — Akkor hát nincs is mit tartania. Annyira már vagyunk, hogy az embert nem viszik egyenest az akasztófára. (Folyt, köv.) Szilágyi Pál. (Szül. 1790-ben, I. 1874.) ma: Szigligeti. I. Az egésséget becsüljük, mikor betegek vagyunk. Mikor lábbadozunk, meg is ígérjük magunknak, hogy vigyázni fogunk drága egésségünkre, mértékletesen élünk, korán fekszünk, korán kelünk, keveset eszünk, csak boros vizet iszunk s még a szellőiül is őrizzük magunkat; szóval, hogy hosszú életűek legyünk a földön, mindenben az orvos-rendőri szabályokat követjük, hogy mindenre mindig azt mondhassuk magunknak : kedves egésségünkre váljék. Ilyen beteg ember volt a magyar, mikor József alatt germanizálták s elvették alkotmányát, ígért magának tudós társaságot, állandó játékszint, mindent, a mi alkotmányát és nyelvét biztositná. Főkép nyelvét, ezt a legdrágább kincsét! Visszakapta, s protokollumait megint diákul írhatta, s ha nem tudott diákul, beszélhetett magyarul is. Beszélt is sokat, ékesen és hangzatosan, mikor aztán jól kibeszélte magát, »bár tett volna is valamit!« Tett is. Magyarország fővárosában építettek