Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)
1874-09-11 / 206. szám
serlege is szerepelt. Mikor az örömapára került a sor, hogy a pohárköszöntéseket viszonozza, ünnepélyes komolysággal kívánta, hogy az uj kor küszöbén megfogamzott sok jószándék valósításához adjon isten az uj nemzedéknek állandó kitartást, s minthogy a kezében lévő ereklye birtokcrme nem a legtisztességesebb, azt hiszi, hogy a dicsőült szabadsághős szellemét semmivel inkább ki nem engesztelhetné, mint ha a sors szeszélye által a Sándorházy család birtokába jutott serlegéből, minden jelenlevő vendég áldomást vzit ama nemzet szebb jövőjére és boldogságára, melyet a feledhetetlen fejedelem mostoha viszonyok közt célhoz juttatni ezerek vére árán sem tudott; de a melyet az uj kor előretörő nemzedéke szorgalmas munkája verítékével fog az Ígéret földére bevezetni; hogy ott ezer éves küzdelem után, — ha isten is így akarja — másik ezer évig élvezhesse a béke áldásait, s a polgári erény jutalmául virágzóbb és boldogabb legyen, mint volt valaha. A serleg a Rákóczi-induló lelkesitő harsogása alatt kézről kézre járt s ez a majdnem vallásos kegyelettel ürített áldomás Bessenyey Sándorra oly megrendítő hatással volt, hogy megfeledkezve elveiről, Sándorházy Bence urat nyílt ember létére is szeretetteljesen összecsókolgatta. Bagaméry Miska pedig, mihelyt Jenő a menyasszonynyal a táncot megnyitotta, Korda Bandival amaz ürügy alatt vonult az ispán szobájába, hogy a várdai banda nótája sokkal jobban a szivéhez szól, s azt is hozzá tette, hogy az ezüst serlegből egy pár korty borral ivott áldomásnak kellő foganatját alig remélheti, annálfogva a Rákóczi emlékének méltó megtisztelésére a harmadfél-ticés zöld kancsót egyhuzamban kihajtotta s a Bence ur lelkesítő áldomásának gyújtó hatása alatt szentül felfogadta, hogy az Érmellékén a munka apostolának szerepét magára vállalja, s mindent el fog követni, hogy a bortermelés mind a mennyiséget, mind a minőséget illetőleg, a lehető legvirágzóbb állapotra s legnagyobb tökélyre emelkedjék. Roland asszony. (A francia forradalomból.) (Vége.) Október 31-dikén, a girondisták kivégzésének napján, Roland asszonyt a Conciergeriebe vitték. Életének ez volt legszomorúbb napja. Barátai közül számosan estek a nyaktilónak áldozatul. Úgy haltak meg, mint az ókor ifjú hősei. A kivégzés alig tartott félóra hosszáig; félóra alatt tömegesen terültek el észt és tudományt a világból. A sirásó következőleg készíti számláját: »Huszonhárom girondista képviselő koporsója száznegyvenhét frank, temetési költség hatvanhárom frank. Összesen kétszáztíz frank.« Ily olcsó volt Franciaország dicső ifjúságának halála. A vértanúkat akkor kevesen siratták, de Roland Manón sok könyet hullatott tömlöcében. Midőn a girondisták a forradalmi törvényszék előtt állottak, Manón abban a hitben volt, hogy tanúnak fogják őt oda idézni. A bírák azonban tartottak a lelkes nő ékesszólásától és bátorságától, s Manón csak papírra írhatta vallomásait az utókor számára. Anna vádiratait Roland aszszony »rövid jegyzetekkel« látta el, védelmül pártja főképviselőinek, s e maiglan fenmaradt jegyzetek fényes tanúbizonyságot tesznek éles eszéről, finom emberismeretéről és nemes lelkesüléséről a szabadság és barátság iránt. Roland Manont azelőtt úgy írták le, mint a Rousseau Júliájának teljes titánképét, feltűnő szépségű szempárral, gyönyörű hajjal, kecses termettel és párját ritkító arccal; egy fogolytársa pedig, Riouffe, következőleg ecseteli a bájos s egyszersmind hőslelkű nő végnapjait: »Egész arca átszellemült kifejezéssel birt. A balsors és a hosszú fogság a búskomorság nyomait festette vonásaira; de e nyomokat elsimitó természetes élénksége; igazán köztársasági szellem volt e testben, mely kecses magatartást és királyi méltóságot egyesitett magában; fekete nagy szemeiben szokatlan szendeség és tűz ragyogott. Gyakran szóba állt velem börtöne rostélyzatán keresztül. A forradalom csodájának tartottam, hogy ily bájos francia nő, kinek halála el volt már határozva, ily szabadon, ily bátran tud beszélni. Mindnyájan tiszteletteljes csodálattal hallgattuk, komoly, nyájas szavait. Oly szépen tudott beszélni, hogy azt véltük: eddig nem sejtett zenehangokat hallunk.« A forradalmi törvényszék előtt Roland asszony fehér ruhában jelent meg. Fölbontott szép haja övéig ért. A vallatásnál a legsértőbb kérdések sem bírták megtörni lélekjelenlétét, bátorságát; ő csupán azon volt, hogy védelmezze férjét. »Elküldhettek a vesztőhelyre, — mondá szokott nyájassággal és erélylyel, — de nem rabolhatjátok el tőlem az édes elégtételt, hogy jó lelkiismerettel és meggyőződéssel bírok s hogy az utókor meg fog beszülni engem és férjemet, örök szégyen bélyegét ütve üldözőinkre.« Roland aszszony büszkén, lelkesen beszélt, de elvonták tőle a szót. E meggyaláztatást annyira zokon vette, hogy sírva távozott a kihallgatási teremből. Ügyvédével, Chauveau-Lagarde-dal hidegvérűen tanácskozott a védelem eszközeiről, azután gyűrűt húzott le ujjáról s átadta az ügyvédnek, mondván: »Ne jöjjön holnap a tárgyalásra! Nekem nem használhat többé, önmagának pedig csak ártana. Fogadja tőlem az egyetlen zálogot, melyen kivül mást nem nyújthat önnek hálám. Holnap már nem leszek többé.« Halálra ítélték, s ő így szólt biráihoz: »Méltónak tartatok arra, hogy a nagy férfiak sorsában osztozzam, kiket ti halálra hurcoltatok; köszönöm; egyúttal tudtotokra adom, hogy ama férfiakéhoz hasonló bátorsággal iparkodom a vérpadra lépni. « Midőn visszatért börtönébe, fogolytársai benső részvéttel fogadták s ügyének fordulata után tudakozódtak. Roland asszony könnyen érthető kézmozdulattal felelt. Mindnyájan sírva fakadtak. Roland asszonynak mákonya volt, de nem vette hasznát, mert abban a hitben élt, hogy halálával hasznos áldozatot tehet hazájának. Naplójának végső jegyzetei ritka lelki nagyságra mutatnak. »Halkatlan dicsőségre tesz szert az ártatlanság, — úgymond, — ha gonoszságtól és aljasságtól elitéltetve vérpadra lép. Bárcsak én volnék az utósó, ki áldozatúl esik a pártgyűlölet dühének! Ezer örömmel hagynám el a földet, mely a jókat elnyeli, mely be van szenyezve az igazak vérével.« Magasztalja továbbá az igazi szabadságot, mely csupán a nagy lelkek tulajdona, kik megvetik a halált és halni tudnak a szabadságért; nem gyönge embereknek való a szabadság, kik alkudozásba bocsátkoznak a bűnnel; nem romlott embereknek való, kik a szégyen és nyomor posványából fölemelkednek és megfürödnek a vérpadról lefolyó vérben. »Mig nem lesztek bölcs és igazságos nép, — mondja polgártársainak Roland asszony, — üres hang lesz nektek addig a szabadság. Egymásnak áldozatúl fogtok esni, holttesteket kaptok kenyér helyett, el fogtok veszni a rabszolgaság jármában.« Ezek voltak utósó sorai. Mondják, még a vesztőhelyen is kért íróeszközöket, hogy leírja végső gondolatait. »Kár, hogy megtagadták tőle e kívánságot.« — mondotta Goethe. — Roland asszony élete végén addig nem sejtett gondolatok támadnak az ember lelkében, mint boldogult démonok, kik fényesen szállnak a múlt hegycsúcsaira.« Roland Manon nyugodtan készült elő a halálra, elbúcsúzott övéitől, arra inte leányát, hogy méltó legyen szüleire, kik nagy példákat hagytak rá, azután végrendeletet készített. Kivégeztetése napján ismét fehér ruhát öltött, haja alá omlott vállain, arcát futó pir, ifjú megdicsőülés borította el. Habzó szájú fúriák táncolták körül a halottaskocsit és dühösen orditoták: »A nyaktiló alá vele!« Roland asszony e szavakkal válaszolt: »Csöndesüljetek,hisz látjátok,hogy útban vagyok már a nyaktiló felé; azok, kik oda visznek, nemsokára követni fognak engem, s ti tapsolni fogtok haláluk felett, amint megtapsoljátok most az én halálomat.« A halottaskocsiban még egy Lamarche nevű aggastyán ült, de ennek nem volt oly erős lelke, mint Roland asszonynak. E nő vigasztalta, szórakoztatá őt útközben s még mosolyt is csalt ajkaira. A vérpad mögött a szabadság szobra volt fölállítva. Manón meghajta magát a szobor előtt és igy szólt: »Mennyi bűntényt követnek el a te nevedben, oh szabadság!« Arra kérte a hóhért, hogy előbb Lamarcheot fejezze le, mert az aggastyánnak fájna, ha vért látna ömleni. Azután lélekjelenléttel nézte végig Lamarche kivégeztetését és felszólítás nélkül lépett utána a nyaktiló alá. Elől kissé fölemelte ruháját, hogy be ne szenyezze a Lamarche vérétől. 1793 nov. hó 10-dike volt a Roland Manon halálának napja. Öt nappal a kivégeztetés után, Rouentől négy mértföldnyire, az országúton egy férfi holttestét találták, ki tőrrel szúrta keresztül szivét. E férfi Roland de la Platiére ex-miniszter volt. 1794-ben pedig farkasoktól megcsonkított két férfi holttestet találtak déli Franciaországban: Petiont és Buzot-t, kik méreggel vetettek véget életüknek. A hű barátok nem akarták sokáig túlélni a ritka nőt. F. 130-ad másodperccel később jut az agyvelő tudomátára, mintha ez érintés a fülnél vagy orrnál történvolna. Helmholtz erre vonatkozólag azt mondja: egy a bőrre tett érzéki érintés egy másodpercben 180 lábat tevő gyorsasággal halad az agyvelő felé. Ebben csaknem egy tized másodpercnyi idő telik el, míg az akarat amaz idegeknek adja át elhatározását, melyek által bizonyos izmok a megfelelő tevékenységbe hozatnak. Ez idő az, mely a különféle személyeknél szellemállapotokkal változik s egy ugyanazon személynél csakis a legmegfeszitettebb figyelemmel marad meg szabályosságában. Ép oly gyorsasággal, a minővel az érzés az agyvelővel közöltetett, küldi ez elhatározását az izmoknak s ismételtetik egy századrész másodperc, mig ezek tevékenységöket megkezdik. Ekképen múlik el 11/4 egész 2 tizedrésze a másodpercnek az első érzés és az első izommozgás között. Ez amaz érdekes tény, mely által a gondolat is az idő törvényei alá esik, és e tényen alapszik, hogy oly érzékileg észlelhető jelenségeket, melyek közt egy tizedrész másodpercnél csekélyebb időköz fekszik, gondolatainkkal nem követhetünk eléggé gyorsan. Például két szikra, melynek fölvillanása közé csak ily időszak esik, szemünknek, mint egy — néha erősebb — szikra fog föltűnni; ha pedig ilyképen huzamosabban ismétlődnek a szikrák, nekünk folyton égő tűznek fognak azok tetszeni. Ezen alapszik a tünemény, hogy midőn égő parázst gyorsan körben forgatunk, a parázst nem, de helyette tűzgyűrűt fogunk a gondolatról. (B. Gy.) »Az idő rohama« —olykéria ez, melyről gyakorta hallunk beszélni, kivált a távozó év végén többnyire fölületesen, könnyelműen, de olykorolykor a szív mélyéből eredő érzelemdús hangon is. Fölületesen, midőn mintegy neheztelőleg szólunk az idő gyors futamáról, pedig hiszen az idő nem méri maga magát, hanem életünk méri azt. Nem az év múlt el oly hamar, hanem életünk röpült tova olyan gyorsan. Ezerszer és milliószor fogja még a föld megkerülni fáradhatlan kitartással a napot, de mi már nem leszünk szemtanúi sokáig, mert egy emberélet csak futó pillanat az örökkévalóság végtelenségében, mig a mi életünkben egy év már jelentékeny időszak. A világ órája és a mi életünké eleintén egyforma gyorsasággal haladnak s mi mégis az idő gyors múltáról panaszkodunk, mert életünk óramutatója mindinkább hátramaradt s nem birtam annak örök pontosságával lépést tartani. Az idő az emberiség létjövendője szerint változik. Mennél erőteljesebb saját fejlődésünk, annál maradandóbb az idő. Ki soha sem áll meg, az elől soha sem fut az idő. A test múlandóságát ki sem tagadja. »Csak a szellem«, halljuk közbevetni, az nincs kötve időhöz, csak a gondolat, mely gátoltalan röpül a csillagokig, születik szabadon, mint a Jupiter fejéből szülemlett Minerva; csak a gondolat röpülése éri el ama páratlan gyosaságot, melynek fölfogására az emberi ész képtelen, megmérésére az emberi érzék tehetetlen. Szép e hit, olyan szép, hogy sajnálat fogja el a búvárt, midőn azt hideg kézzel széttépni készül. De őt nem vezérelheti gyöngéd érzés, ő kénytelen meghódolni hivatásának parancsoló törvényei előtt, s azért megméri a gondolat gyorsaságát. A gondolat gyorsaságát mérni meg! e kísérletet első pillanatra sokan hóbortos szándéknak fogják tartani. De sok mást is tartottak már lehetetlenségnek, míg a haladó kor az ellenkezőkről győzte meg az emberiséget. A fényről 185 év előtt ugyanazt állíták, mit a gondolatról; közvetlenül, időköz nélkül hitték azt keresztülröpülni a végtelen űrben , a naptól földünkig, s csak ekkor sikerült Olaf Römers dán csillagásznak kiszámítani és bebizonyítani, hogy a napsugaraknak ez at megtételére nyolc perc s tizenhárom másodperc szükséges. Igaz, hogy oly idő alatt, mely alatt mi alig volnánk képesek pár száz lépést megtenni, a fény húszmillió mértföldet fut be. Ne volna-e lehetséges, hogy a gondolat hasonló és a mellett mérhető gyorsasággal bírjon, hogy az érzéki befolyás és észrevétele között némi — habár rendkívül csekély — időköz létezzék? Hányszor történt összehasonlítás a gondolatszülő idegszerkezet és a villanyos táviró között, pedig ennek hatása sem rögtöni. Bátran állíthatjuk, hogy az észnek ama munkájánál, miszerint fölveszi az érzéki behatást s rendelkezik az életi organizmusban, bizonyos időre van szüksége. Kivül esik e cikk keretén a gondolat megmérésének módját ismertetni, s tán elég, ha megemlítjük, hogy a tertek egy érintése a nagy lábujj hegynél 898