Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)
1874-09-27 / 220. szám
Vasárnap, szeptember 27. 1874. 220. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: nilwM — - Ä Äl _ _ _ - Hirdetések pATTá p AQTA PATT asSTT:?;.- -C v/VÜIlUlJl JüürUÍL Megjelenik f !/• «jau' lh "“».■SS.SÄ'“*• SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. ZL." Előfizetési felhívásunkat az október-decemberi évnegyedre ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 ft, félévre 8, egész évre 16 forint. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők be: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Pesten.« Katangkóró ... Katangkóró tévedezget az utón . . . Mért is élek voltaképen, nem tudom, Katang élte a céltalan bolyongás, Az én egész életem is semmi más. Azt se tudom: szeretek-e, avagy nem? Hej nehéz volt az utósó szerelem, Nagy sérelmek, bántódások két sora. E közt jártam, mint vesszőzött katona. Azután meg . . . azután a barátság, No még ennek érzem csak az áldását, Szivet adtam, szeretetet kínáltam S szív helyett csak kigyófészket találtam. A Laza is hej oda van cudarul, Vérbe nem fűlt, most meg tán a sárba fül, Van is, nincs is — tengődés az élete, Meghalni se lehet talán érette ! Tóth Kálmán: A lemondás. (Beszély.) Irta Majthényi Fernand. Az ősz köde már borong a táj fölött, s a fák gályái egymásután hullatják el leveleiket, és a kis madarak mégis fölkeresik rajtuk nyári kedves helyeiket, habár nem dalolhatnak már rajtuk s csak némán, csöndesen ülhetnek a lombtól fosztott ágakon. Bizonyára ők is elmerengenek azon, ami eltűnt. Ősz volt akkor is, midőn az én egyszerű történetem kezdődött. Lombtalan vén akácfa állt egy úri kastély udvarában, ágai közt felborzolt tollú, néma madárkákkal, melyek szomorkodva gubbaszkodtak ott egymás mellett a nedves hidegben. Benn az épület falai közt pedig díszes terem kandallója melegénél, két érdekes alak ült közel egymáshoz. Körültük láthatatlan bájos tündér játszott, a képzelet, mely fáradhatlanul szőtte lelkük előtt bűvös szálaiból a varázsos képeket. Az egyik alak gyönyörű fiatal nő volt, aranyszőke hajjal, halavány arccal, magas, karcsú, gyöngéd termettel. Gömbölyű hófehér karjára támaszkodva, bágyadtan, mintegy kifáradva nyugodott, félig fekvő helyzetben a bársonynyal bevont pamlagon, ízléses házi pongyolába volt burkolva. Méla kék szemeinek tekintetete ábrándozás kifejezésével tévedezett a terem falain. Mintha nyugpontot keresett, de nem talált volna. Csöndes emlékezések merültek föl kebelében, s ezekkel foglalkozott. Szívében jól ismert, de már rég nem hallott hangok, a messze távolból, alig érthetően ismételték búsan e szavakat: »ha egyszer szerelmedet, részvétedet annyira elveszíthetném, hogy másnak lehetnél a neje ! akkor az én életem többé nem lenne élet!« Midőn most az ifjú nő visszagondolt ez egykor hallott szavakra, melyekre akkor— mint túlzásra csak könnyedén mosolygott, lelkét szomorúság fogta el. Balsejtelműleg merültek azok föl emlékéből, s szomorú érzés hulláma emelé keblét. Szemeinek tiszta fényére ködszerű fátyol borúit s félig nyílt ajakán elhaló gyönge sóhaj lebbent el —a fájdalom sóhaja. A kandalló tüze eközben kellemes meleget árasztva, vigan pattogott. Előtte kényelmes karosszékben, szemben a merengő bájos ifjú hölgygyel, a férj ült. Egészen elmerülve volt nejének szemlélésében s olyan boldogan ábrándozott, hogy csak lágy felhangon beszélt. Elmondta mindazt, mit a képzelem jó tündére ígért neki. Oly szépeket ígért, hogy úgy zengett az fülébe, szivébe, mint egy bűvös dallam. És ő hitte mind. Olyan jól esett elhinnie! — Ígérek neked számos olyan évet, melyekben a boldogság napja fog sütni rád, köd és éjszaka nélkül, ígérek megelégedést, mely hasonló lesz az örökzöld hervadhatlanságához. ígérek sok olyan örömet, melyet a bánat nem lesz képes megzavarni, mert nem is férkőzhetik hozzá soha. ígérek olyan hosszú tavaszt, melyet csak későn fog merni megháborítani az ősz dere, s amelyre akkor is az emlékezés szelid verőfénye fog mosolygani. ígérem mindazt az áldást, melyet a vágy magának fest, hogy még könyeid is mind csak örömkönyek lesznek, így dalolt a jó tündér. S ekkor többé nem halkan, hanem zajos elragadtatással szólalt föl: — Igen, hiszem, hogy mindez teljesedni fog, mert isten megadta nekem a világ legbecsesebb kincsét, egy olyan nőt, ki angyal e földön, kinek szive az erény temploma! Kinek részvéte mindig védőleg borul rám ! Igen, a mit ő ígért, azt te adod meg nekem, nemde ? E szavaknál kezét nyújtotta nejének, ki annak szorítását melegen viszonozta, olyan lemondásteljes mosolylyal, melyben belenyugvás is rejlett. Aztán komolyan válaszolt ez egy szóval: ! — ígérem! A bizalom, a hit szavaira a jól ismert, de rég nem hallott rejtelmes hang egyszerre elnémult emlékében , már csak elmosódva rezgett. A boldog férj nemsokára fölemelkedett karos székéből s rövid időre búcsút vett nejétől. Teendői hivták. Alighogy távozott, a terem ajtaja ismét felnyílt. Utjasan öltözött idegen férfi lépett be s az az ismert hang, mely néhány perc előtt az emlék távolából már alig érthetőleg szólt az ifjú hölgy lelkéhez, most a valóságban szólalt meg, alig érthetőleg halkan rebegvén fel üdvözletét. A szép nő az első meglepetésben csaknem azt hitte, hogy a kápráztatás űzi vele bűvös játékát. Eölindulásában nem bírt egy gyönge sikoltást elfojtani. Aztán egy hangot sem volt képes kiejteni, csak kebele lihegett nyugtalanul. — Asszonyom! — szólalt meg az idegen, a ke-stély izgatottságától halálsápadtan, remegő hangon. A nő rája nézett kérdőleg. — Nem szemrehányást jövök tenni, hanem csak őszintén bevallani, hogy nem volt elég lelki erőm elítéltést szándékom kiviteléhez. Föltettem magamban, hogy kegyedet, mint asszonyt, családi tűzhelyénél soha sem fogom látni. De föltámadt bennem az óhajtás, hogy ajkaimról is hallhassa szerencsekívánataimat! Az utósó szavaknál a bánat keserű mosolya ránjgott ajkai körül. A fiatal hölgy még mindig nem birt szóhoz jutni, csak egyik kezét szokta kebléhez, mintha a hallotti szavak nagy fájdalmat okoztak volna szívének. Másik kezével a közeli karosszékre mutatott, melybe az idegen ifjú gépszerűleg ereszkedett le. Rövid csend állott be, miközben a nő annyira erőt vett fölindulásán, hogy elhaló gyönge hangon rebeghető: — Egy kérésem van önhöz! — Mindent teljesítek, — vágott közbe szenvedélyesen a vendég, — csak az a kívánsága ne legyen, hogy valaha elfeledjem! — Uram! — szólt a nő, mély érzelemmel, bánatosan, de határozottan, — maradjon ma vendégünk, de azután távozzék örökre! Könnyítse meg kötelességem teljesíthetését, és ne keressen föl engem többé soha, de soha! — Boldog-e kegyed? Feleljen nekem nyiltan. Mindenre kérem, asszonyom!— ejté ki az ifjú gyorsan e szavakat összekulcsolt kezekkel. — Boldog nem vagyok, de szüleim meg vannak velem elégedve, hogy kívánságuknak végre engedtem. Férjem is jó. nincs ellene panaszom. Idővel talán egészen képes leszek megnyugodni sorsomban. Ezeket válaszolta a fiatal asszony, őszinte nyíltsággal, szelíden, de szomorúan. Látszott, hogy egy áldozat. — Asszonyom! ha nem boldog, mint kívánhatja tőlem, hogy kerüljem és soha többé ne lássam. Akkor el akar feledni engem! — fakadt ki az idegen, kínos felindulásában és felkelt, tusakodva, hogy rögtön távozzék-e vagy maradjon? — El kell önt felednem! — viszonzá határozottan a nő. — Ezt parancsolja a kötelesség. — S mi marad önnek ? — A lemondás. — Az szomorú. — De erény. — S ön nem szeret többé ? A nő kezeit tördelve, sokáig habozott, hogy feleljen-e? Végre is csaknem öntudatlanul rebbent el ajkáról néhány szó, oly halkan mint kínos lehelet: — Szeretem, még mindig szeretem! De ép azért nem szabad látnom, mert szeretem. S egyik kezével arcát elfödve, kimerülten hanyatlott a pamlagra, míg a másik karja élettelenül, mereven hullott alá. Az ifjú pedig, előtte térdre omolva, magasztos lelkesültséggel, a szenvedély mámorában ragadta meg a lecsüngő kezet, hogy azt forró ajakához szorítsa. De az a kar olyan hideg, olyan sima volt, hogy azonnal kisiklott kezéből. (Vége köv.) Lanunk mai számához fel ív van mellétémi. A fia. A fehér kamélia. (Angol veszély.) Közli Kiss Elek. (Folytatás.) Mielőtt azonban támadásomat megkezdeném, még néhányszor látni akarom őt a parkban. — Minő fájdalmas meglepetés! Nem atyja kíséretében kocsikázott el mellettem, hanem egy fiatal gavallér oldala mellett lovagolt, ki iránt különös nyájassággal viselte magát. Én régi, jó családból származom, melyben ősidőktül fogva szokás volt az egyszer megérlelt elhatározást rögtön s habozás nélkül kivinni. A kitüntetett lovag fölötti boszúságomban, s a fenyegető veszteség miatti lélekgyötrelemben megemlékeztem ama családi sajátságra; ugyanazért gyorsan hazasiettem, s megirtam a levelet és azon módon, amint Teddy előadta, csak azt tettem még hozzá, miszerint miss Yane nemeslelkűségében és diskréciójába tántoríthatlanul bízva, nem félek, hogy emez őszinteségemért bármikép lakolnom kelljen. Az általam kijelölt napon, a fehér kaméliával kabátomon a Convent-Garden színház felé zarándokoltam, hol egyik első emeleti páholyban előre ülést rendeltem meg. Kedvetlenül vettem észre, hogy az egész páholy sorban még majdnem egyedül magam valók, s igy a többi jelenlevő kiváncsi tekinteteinek voltam kitéve. Azonnal elsáncoltam magamat látcsövem mögé, átfürkésztem az egész közönséget, s főkép az újonan érkezőket vettem különösen szemügyre.— A nyitány elkezdődött, a függöny felgördült, jelenet jelenet után múlt, anélkül hogy én minderre figyeltem volna; nem kötött le engem sem zene, sem ének, s a ki na szórakozottságomat észrevette, mindenki durva barbárnak tarthatott. E váddal is dacoltam stoikus nyugalommal; fürkészőleg tekintek körül a közönség közt; a hölgyek gazdag koszorújában sok fényes jelenséget, sok bájos