Fővárosi Lapok, 1874. október (11. évfolyam, 223-249. szám)
1874-10-14 / 234. szám
Szerda, október 14. 1874. 234. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: ------ A __ _ ______________________ Hirdetések UTIATTA TD AQT T A POF .....52*1.* sdl!'’:!“ * V/VilllUljl liliJTUJX. Megjelenik f b * j x u * * i h SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetési felhívásunkat az október-decemberi évnegyedre ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 ft, félévre 8, egész évre 16 forint. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők be: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Pesten.« Őszi dalt irok. A liliomot ha már eluntam, S a csillagot meg holdsugárt: Elsirdogálni ködborultan A hervadásról meg nem árt. Mert versnek is van ám saisonja, Olyan, minek a viszonyok. Fecskének is kettő a honja . . . Én most egy őszi dalt írok, S miért ne ? hiszen napjainkban Épen legtöbb a jajgatás És annyi tört szív, annyi kín van, A mennyi poétáskodás. Rúgják, hogy óriás keservük, Hogy ők valódi mártírok, Zokogni s rá kacagni elvük . . . Én most egy őszi dalt írok. A legtöbb kedvesét temette, Olyant, a ki nem élt soha , És addig őrjöngött felette, Hogy végre elhivé maga. Vannak, kik egyre halni vágynak, S a halál rajok vigyorog. Oh, zagyvaléka annyi vágynak ! . . . Én most egy őszi dalt irok. Sokan megint filozofálnak, — Ezeknél fogy csak a papír! De aztán ám szörnyen kiválnak, Mindannyi problémákat ir. Nehányan mint gennek epések, (Tőről szakadt vad Timonok.) Szivüknél csak fejek sötétebb . . . Én most egy őszi dalt irok. Ez Byron álmait zavarja, S unalmas, mint a böjtölés. Két-három résre nyúl a jajta, És minden hangja őrülés. Heinéra hoz blamage-t a másik, Tetőfit is bolygatja sok, S ez igy megyen Fáiig, Tamásig . . . Én most egy őszi dalt irok. Derék legények mind a gáton, Egymást fennen dicsérgetik, írásuk cifra ákom-bákom, És mindegyik geneskedik. Az akadémiát bírálja, És kritikussain »kifog.« A világot gúnynyal tetézi.... Én most egy őszi dalt irok. De nini ! most veszem csak észre, Hogy nem az őszről szól dalom. Se baj ! azért én az egészre A refraint mégis rá csapom. Magyar költészet! te kopár fa ! Bús hervadásodon sírok. Jer uj tavasz már nemsokára! . . . Mert addig őszi dalt irok. Reviczky Gyula: Egy őszi vasárnap falun. (Életkép.) Borostyán Nándortól. Tekintetes Bojtorján Nép. János nyugalmazott magyar kir. központi dohánybeváltási irodaigazgatót és becses családját, nevezetesen Bojtorján Jánosné született nagy- és kisbiriki Biriby Amália úrnőt, Eufrozina illetőleg »Zini« kisasszonyt, s a hátulgombolós korszakból csak a múlt nyáron kinőtt Muki és Niki urfiakat, nem tudom, ha méltóztatik-e ismerni ? Ha igen, úgy előttük fog lebegni valószínűleg ama rendkívüli jelentőség is, melylyel szeptember 27-dike az egész Bojtorján-családra nézve bir; — ez lévén az érdemes család naptárában háromszor vörösen aláhúzott ama nap, melyen Bojtorján úr ötvenhét évvel ezelőtt először pillanta meg anyja hálószobájának homályos világát. Amit köznapi nyelven minden körülírás nélkül úgy szoktak kifejezni, hogy ama nevezetes napon született Bojtorján úr. Jelentősége a Bojtorján-családra nézve legalább is olyan, mint a Napoleon-napé a Bonapartékra nézve. . . . Bojtorjánék a nyarat már négy év óta rendszerint falun töltik — az egyedüli élvezet, melyet a központi dohánykiváltási irodaigazgató úr nyugdíjaztatása óta magának és családjának megenged. Gonosz nyelvek regélése szerint ugyan a Bojtorján-család nem annyira a természet szépségei s a falusi élet kellemei, mint inkább fölötte prózai takarékossági szempontok által ösztönöztetve vonjtl ki évenkint nyaralni — a saison náluk csak a téli fagy jelentkezésével ér véget — de hát az embernek annyi ellensége van, s én utóvégre csak erényt látok benne, ha valaki addig tud nyújtózni, meddig a paplana ér. Bojtorjánék nyaraló helye nagyon közel esik a fővároshoz. Alig félórai vasúti utazás után már megpillantod a falut apró, fehér házaival és sövénykerítésű udvaraival, melyekben elégülten röfög a hizlalt sertés és kotkodácsol a tyúkok szárnyas serege. E közelségnek senki sem örvend inkább, mint ama magyar kir. központi dohánybeváltási irodasegéd- és számtiszt urak, kik — ha nem csalatkozom — kevésbbé egykori főnökük iránti kegyeletből és ragaszkodásból, mint inkább Zini kisasszony szép szemei által vontatva szoktak vasárnaponkint ki-kirándulni Bojtorjánék meglátogatására. . . . A déli vonat meghozta a mára ünnepélyesen meghívott fővárosi vendégeket. Bojtorjánék teljes számmal várják őket a ház tornáca alatt, ünnepi díszben. A számtiszt- és irodasegéd urak legelőbb érnek be egykori főnökük »nyaralójába« — a mely egyébiránt egy a többinél semmivel sem jobb parasztház — s mély hajlongások között sorra köszöntik az ünnepeltet. Bojtorján papa, aki ma felölte a régi szabású frakkot, melyet még a Bach-korszak idejében készíttetett, leereszkedő mosolylyal fogadja a fiatal emberek szerencsekívánatait, míg neje kecsteljesen nyújtja csókra kezét a fiatalok elé. Zini kisasszony pirulva fogad el egy illatos őszirózsa-bokrétát a szőke Sarlaytól, aki »első-osztályú számtiszt létére legtöbb ágot vél tartani egykori főnöke leányának kezére, Muki és Niki urfiak a papa ösztönzésére parolát adnak az érkezetteknek, mely alkalommal az utóbbi egy darab szőllőrétessel nagy foltot hagy hátra Dvorecsák , irodasegéd úr fehér kimondhatatlanon, akinek arca egyszerre olyan savanyú lesz, mintha egész életében víz helyett ecetet ivott volna. Bojtorján úr, aki nem szokott büntetlenül hagyni ily apró csintalanságokat, ha mindjárt nem készakarva történtek is, jót cibál Niki úr fülén, aki hangosan pityeregve rejti arcát anyja galambszürke selyemruhájának redői közé. — De Muki, a mai napon ! — mondá nehezteléssel a kedvence sírását szívére vevő asszonyság, férje felé fordulva, aki másodszor is fia füle után akar nyúlni. — Hát miért nem ép ma ? — válaszolt kissé ingerülten Bojtorján úr, aki nem szereti, ha a felesége mások jelenlétében szemrehányásokat merészkedik tenni neki. — Gondolom, hogy Dvorecsák úr nadrágján ma ép úgy meglátszik a folt, mintha e kis mamlasz máskor kente volna be. Bojtorjánná nem válaszol semmit, hanem haragos szemeiből megsemmisítő pillantást lövel a szegény irodasegédre, aki inkább szeretett volna tíz év dohánybeváltási számlát lemásolni, mint e pillantást megérni. Szerencsére megnyílik az udvarajtó, melyen a többi meghívott lép be, akiknek hosszabb idő kellett megtenni a rövid utat az állomástól idáig. Az érkezettek élén Smirák, nyugalmazott adóhivatali igazgató úr és Bojtorján papa régi jóbarátja dől be az udvarba, már messziről kiáltva: »Vivát Bojtorján Muki, az én régi, kedves spécim. Vivát az egész tövis, gyom — vagy mit is mondok — Bojtorján-család ! »Vivat, floreat, crescat!« Azzal az örökké jókedvű igazgató úr, nem törődve a többi érkezettel, siet nyakába borulni egykori spécijének, a kinek megveregeti a hasát, mintha valami induló félét akarna eldobolni rajta, mig a másik kezével, melyet ökölre fogott, barackokat nyomkod Bojtorján úr kopasz fejére, mely furcsa üdvözlet fölött Amália úrnő mélyen megbotránkozik, mig a gyermekek, azt vélve, hogy a tréfás úr komolyan meg akarja verni apjukat, pityergő »hihi« és »huhú«-ba törnek ki. — Hallgattok mindjárt ti apró rác-tövisek! — förmed rájuk Smirák úr. — Kapott már apátok igazi ütlegeket is, mikor jogász korunkban minden szombaton a mészáros- s a timárlegényekkel verekedtünk a »Két pisztoly«-ban. Emlékezel-e még rá, spéci? Bojtorján arra nézve azonban nagyon kellemetlen lehet e régi dolgok fölidézése, mert siet kibontakozni a túl őszinte barát karjai közül, hogy a többi érkezőt fogadja. Azok között van mindenelőtt Kramler úr, egy hatvanéves, morózus arcú, nagyot halló és podagrás lábú agglegény, aki jobbról és balról egy-egy nővérét vezeti. Az agg szüzek, akik szeretnék még a java korbeli leányt segélyezni, ízléstelen színtarkasággal vannak öltözve, kacér pillantásokat vetve az őket üdvözlő fiatal emberekre. Aztán ott van még Kekszek, nyugalmazott tüzérkapitány úr is, csinos ifjú nejével, aki törődött, idős férje mellett olyannak látszik, mint a viruló csemete a vén, korhadt, szvette törzs mellett. Bojtorján úr siet kezet szorítani az érkezettekkel, míg Amália úrnőt össze-vissza csókolják a nők. A két vén leány, aki minduntalan maliciózus észrevételeket cserél ki egymás között a jelenlevők rovására, már fölfedezte, hogy Bojtorjánné még mindig azzt a selyemruhát viseli, melyet ezelőtt három évvel vett neki férje,nevenapjára; hogy Zini kisasszony nagyon gyakran vet egy-egy melegebb pillantást a szőke Sarlayra; s hogy Dvorecsák úr részéről legalább is tiszteletlenség ily nagy barna pecséttel ellátott fehér nadrágban megjelenni hölgyek társaságában. Bojtorján úr, a kinek mindenkivel kell néhány szót váltani, a fanyarképű, hallgatag Kramlerhez fordül, a ki a világért sem szólna csak egy kukkot is előbb, mig őt meg nem szólítják. — Örvendek, hogy becses nővéreit s önt, kedves Kramler úr, ily jószínben láthatom. ■— Az ám, nagyon döcögősek és rázósak! •— felel a nagyot halló, ki azt hiszi, hogy Bojtorján úr az uj vasúti vagyonok felől kérdezősködik. A társaság nagyot kacag, mig a két agg szűz fonnyadt arcát a boszankodás pírja futja be. E jelenetnek szerencsére véget vet a szakácsné, ki már másodszor jön jelenteni, hogy az ebéd készen áll. Smirák úr udvarias előzékenységgel siet fölajánlani karját Amália asszonynak, hogy asztalhoz vezesse, aki kissé kiengeszteli az úrnőt a tréfás igazgató iránt, aki férjét következetesen a csalán papának« vagy »tövis urnak« címezgeti. Bojtorján úr az agg szüzek egyikének, Sarlay pedig Zini kisasszonynak nyújtja karját, mire az egész társaság megindul az udvar hátsó részében levő szederfa árnyában fölterített asztalhoz. Az ebéd említésre méltó jelenet nélkül foly le, és Smirák ur már fölemelkedik helyéről, hogy poharát régi spécijének egésségére ürítse, midőn az ügyetlen paraszt suhanc, kit Bojtorján ur megfogadott a mai napra, hogy az asztal körül szolgáljon, megbotlik egy kiálló széklábban, kiejtve kezéből az ép magasra emelt salátástálat, telve ugorkasalátával, mely a vén leányok egyikének fejére zuhan. A tál ülve marad a kisasszony magas chignon-ján, mintha valamely legújabb divatú női kalap volna, míg az ugorkalé, ecet s olajból álló folyadékkeverék egész kis patakokban ömlik le az agg szűz keblén és nyakán. (Vége köv.)