Fővárosi Lapok 1875. október (224-250. szám)
1875-10-01 / 224. szám
224. szám Tizenkettedik évfolyam. Péntek, 1875. október 1. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 írt Negyedévre...........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az októberdecemberi évnegyedre ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára : évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők : a »Fővárosi Lapok« kiadóhivatalába Budapesten.« Kőszikla az esti fényben. Égig érő szikla orma, Látsz-e oda a távolba, Hol kedvesim járnak-kelnek: Angyalom és két kis gyermek. Mit csinálnak ? mondd meg nékem. — A gyermekek játsznak szépen, Kérdik : mikor jő meg apjuk ? Mikor csókolhatja ajkuk ? Angyalom is velük játszik, Nem felel nekik sokáig, Végre mondja, s hangja reszket: »Nem sokára, ha jók lesztek!« Aztán kérdik : merre ment ő ? Honnan várjuk, ha majd megjő ? »Arra, messze! — mondja nékik, A hol az a hérc sötétlik.« S ide néznek mind a hárman, Égő, vágyó pillantásban, Hogy majd kiszakad a lelkük, S búra válik a jó kedvük. A nap régen alászálla, Árny borul a völgyi tájra, Csak te szikla égsz ott távol Az esti fény sugarától. Gyönyörködve, hosszan nézlek .. . Azt hiszem, hogy ők is néznek, belevegyül a fényárba Az ő szemeik sugara. Dalmady Győző: A fiók sarkából. (Beszély-füzér.) Győry Vilmostól. Teljes lehetetlen volt megállnom, hogy jóizűn és hangosan fel ne kacagjak a kapott levél olvastára, mely nemcsak szőrül szóra, hanem még betűről betűre is ekkép hangzott : »Kedves Uram Özsém ! Úgy gondolom, nem fog talám megneheztelni rám, ha azon észrevételemet közlöm Kedves Uram Ötsémmel, hogy egy idő óta mindig ritkábbann meg ritkábbann találkozunk bötsös nevével a lapok hasábjainn. Nem tudom, hogy oka ennek valljon mi lehet ? Kedvét vesztette-e el az irogatástól, avvagy más egyébbel foglalatoskodik ? Arról ugyan értesültem hogy néminemű külföldi jeles audorok átfordításával küszködik. A sem megvetendő, ha édes hazai nyelvünk ilyeténképp is pallérozódik, de már én még is tsak többre bötsülném. Ha a Magyar Írók ollyan originálisokat írnának, mellyeket a miveit külföld fordittatna át a maga nyelvére, semhogy mink járjunk a szomszédba kölcsönért. Amúgy sokkal jobban terjesztenénk a Magyar ditsőséget. Aztánn meg álltallábam, tsak igen jobb ha az ember a maga földjét szánthatja, mintha a más tarlajáról él. Ha pedig a magunk földjének munkállását elhanyagoljuk, okvetlenül elgazosodik; éppen úgy képzelem azt is, hogy előbb-utóbb begyöpösödik az embernek az esze ha a mivelését elhanyagolja. Sajnállnám, ha édes Ur-Dzsémmel is ez történne. Ne haggya! Talán tsak kerül egyszer-másszor egy-két szabadórája mit a Múzsáknak szentelhet. És ha éppenn ollyal hosszabbakra nem keríthet is időt mint az »Aranyos fiúcska« volt, álljon elé ollyan rövidebbekkel mint a »Thea mellől thea mellék ciműek voltának mellyeket én fekete kávé mellett ugyann, de szivessemn olvastam. Ez is jobb leszsz a semminél. Sőtt talám vannak is valamelly illyes kész dolgozatai, tsakhogy maga is elfelejtette. Kotorja ki tsak eggyszer asztala fiókját, bizonyossam talál ott megkezdett vagy talám be is végzett művetskéket. Amazokat fejezze be, emezeket pedig simítsa ki és ekképpen a nyélbe sütve, botsássa a nyilvánosság elé. Beám pedig, a ki jóakaró őszinte tanátsommal, mint régi baráttya csak a maga tulajdonából való munkálkodásra akartam serkenteni ne nehezteljen. Ki is marattam, Kedves Uram Özsémnek, szívből szerető Báttya . . . . . .........Az aláirt név pedig, hadd maradjon már az én titkom. Hiúság nélkül egyetlen egy ember sincs e világon ; a novellairó is ember, — ergo : — a mondat utósó részét, a következtetést fölösleges volna leírni, holott magad is a legkönyebben kitalálod, nyájas olvasó. Hogyne érdemelné meg az ilyen levél, hogy az ember vénülő létére is, ajkához ne vigye s meg ne csókolja olyan forrón, mint hajdanában azokat a másféle leveleket megcsókolta, a melyekben nem »Uram Özsémnek«, hanem »Kedves angyalom«-nak szólították. Ez a levél, amelynek írója olyan ellenséges lábon áll az orthográfiával, hogy oly vaskövetkezetességgel fs-fel írja a cs-ét, a szók végén meg az n-eket megduplázza, és mégis a »Magyar orginalisokért« s a »Magyar dicsőségért« lelkesül! Ez a levél, amely oly klasszikus tömörséggel figyelmezteti az embert ama szent igazságra: »vigyázzon, mert ha nem dolgozik, nem gyakorolja magát: begyöpösödik az esze« ! Ez a levél, melynek írója még emlékszik régebben írt novelláid címére, s hajlandó az újabbak elolvasására, melyek megírására azzal »sörkent« : kotord ki asztalod fiókját, találsz ott bizonyosan megkezdett vagy be is végzett dolgozatokat, amelyeket kisimítás után a nyilvánosság elé bocsáthatsz! Nem az ilyen kéztől jött s az ilyen tartalmú levél, lehetetlen hogy meg ne rendítse s indítsa a novellairót, lehetetlen hogy csakugyan ki ne kotorja asztala fiókját, s újra dologhoz ne lásson, még ha szentül meg van is győződve a felől, hogy az a mi nemcsak asztalának fiókjából, de értelmének s elméjének legrejtettebb mélyéről kerül is elé, átkozottul keveset fog lendíteni a »mivelt külföld« előtt a »Magyar ditsőség«-en. Én is elfogadtam tehát a jó tanácsot s először is azon kezdtem hogy kikutattam, végig kerestem Íróasztalom fiókjának minden sarkát, és ime, igazat kellett adnom a levél jóakaró kedves írójának: csakugyan találtam ott jegyzeteket, vázlatokat, kezdeti dolgozatokat, amelyek e »serkentés« nélkül, alkalmasint örökre ha nem is ott, de bizonyára oda maradtak volna. S hogy nem maradtak oda, hanem némelyike csakugyan elég vakmerő napvilág elé kerülni, ezért ne egyedül engem vádolj, nyájasolvasó, ámde vesd a vádnak súlyosabb részét arra, a ki ösztönzésével mind az én nyugalmamat megháborította, mind pedig az olvasás által a te türelmedet nehéz próbára téteti. Álljunk boszút értté ő rajta is némileg, nevezetesen akképen, hogy legelőször is őt szólaltassuk meg amaz elbeszélésben, melyet egykor tőle magától hallottam s melynek ez legyen a cime:ség napjai, azután meg egész pokolig lesújtó gyásznak, szomorúságnak nehéz esztendei. No de, nem a dicsőségről, sőt még nem is gyászról akarok én most szólani, hanem csupán arról, hogy volt egy olyan bolond idő is, kedves öcséim, amikor minden igaz magyar hazafinak egyszerre csak az lett a jelszava: »Éljen a haza, — eztán hát nem pipázunk!« Ugye bolod dolog, a haza éltetését a pipázással kötni össze ? Márpedig az csakugyan úgy volt. És higyjétek el, édes öcséim, hogy ebben a látszólagos bolondságban sokkal több komoly valami volt, mint amennyit ti magatok csak gondolni is mernétek ! Annyi volt abban a lemondás, az önmegtagadás, az áldozathozatal egy nagy,egy magasztos szent eszméért, hogy ez a felkiáltás, — akármilyen furcsa bolondságnak lássék is ma már , akkor, abban az időben, ha egyéb nem is, mindenesetre egészen tiszteletreméltó bolondság volt. Hogy azonban egyik szavamat a másikba ne öltsem és szépen sorba menjek annak rendi szerint: azon kell kezdenem, hogy ez az idő akkor volt, amikor a forradalom gyászos végeztével, a hatalomra jutott fél fenekestől felforgatott mindent ez országban , a régi helyett más, új, szokatlan s eddig csak hitükből ismert dolgok álltak elő mindenütt. Tenni nem lehetett ellene semmit, jóformán még szólni sem, mert az ember annak is nagyon könnyen megadhatta az árát; legfölebb gondolni lehetett az embernek magában, hogy: hej, bizony csak különös világ is az, amit meg kellett érnünk, de aztán az egész csak ennél maradt. Hanem egyszer azt halljuk, hogy jön ám megint egy új intézkedés, ami a szomszédban már régtől fogva nagy jövedelmet hajt a kormánynak, nálunk azonban mind az ideig csak veszett híréből volt ismeretes. Azt mondják: jön a trafik, nem szabad más dohányt, szivart szívni, csak azt, amit a kormány átuitat a maga boltjaiban. De már ebben nem állunk kötélnek! — hangzott fel egyszerre országszerte, legalább is egy pár százezer magyarnak pipacsutora-szopogató ajakáról. Nem adta ki erre senki a jelszót, nem írta meg senki titkos betűkkel lappal küldött levélben; a szív maga diktálta mindenkiben, egyik bizalmas barát legfölebb csak bátorította a másikat e már megtörtént elhatározásának megvalósításában. Itt már tenni is lehetett valamit a kormány ellen ; tenni, ami annak árt, ami szándékát meghiúsítja, tervét megbuktatja, s tenni mindezt anélkül hogy ezért az ártalmas, ellenséges cselekedetért az embert akárki fia még csak kérdőre is vonhatná! Ellenszegülni, dacolni, gátolni tovább fejlődésében az egész rendszert, s ki tudja, talán ennél a pontnál fogva még ki is billenteni a sarkából: ez volt az a gondolat, ami akkor a magyar ember szájából kivetette a pipát s azt mondotta vele: »Éljen a haza, eztán hát nem pipázunk!« (Folyt, köv.) Pipám és a haza. (Amint az én kedves urambátyám elbeszélte.) Hallgassatok, fickók, tudtok is ti ahhoz! Mik voltatok ti akkor ? A mélyítek most csak alig pelyhedző bajusza alól olyan keményen eregeti a füstöt s nagy pipaszóközben, nagy bölcsességgel dönti az ország sorsát, akkor még anyja után vítt kalácsért s a legnagyobb rész az öreg A-t sem ismerte. Egy fertály százada annak, de még egy-két esztendővel fölözi is ! Különös világ volt az, szerelmes szép öcséim, csodálatos világ, bámulatos világ! Eget verő dicső Mircel báróné. (Francia elbeszélés.) irta Daudet Ernő. Az ősz első hetei a francia ég alatt feltűnően hasonlítanak a tavasz legszebb napjaihoz. A nyár égető heve után a természet, bizonyos titokszerű befolyásnál fogva, az idűlés és megújulás időszakába lép. A júliusi hőségtől eltikkadt, elfakult lombok újra zöld színt öltenek; a rétek visszanyerik ama fényt, melyet a túlságos meleg tőrök elrabolt; a légmérséklet néhány napra a testre végtelenül kellemes hatást gyakorol, míg a lélekben derűlt, vidám eszméket kelt. Ez áldott évszak egyik délutánján négy óra tájban, két erőteljes ló által vont elegáns kocsi robogott