Fővárosi Lapok 1876. december (276-299. szám)

1876-12-01 / 276. szám

páholyt, mert büszkeségét képezte, hogy mindent Ró­máért tesz, magáért semmit. Nem bánta, ha személyét nem is veszi észre a nép, csak neve legyen ott a már­ványon. S az ott volt elég helyen. Constantinus azt mondta egyszer Trajánra, olyan mint a kövi fű, ott nő minden falon. Vízvezetéke sok volt Rómának, de panaszkod­tak, hogy a víz gyakran zavaros. Traján tehát nagy vízművet fejezett be, osztályozna a mosásra, ivásra sat., használandó vizet. Az »Aqua Trajana« pompás és bő ital volt. A sok vízvezetéken, ivómedencén kívűl akkor százhuszonöt vizijáték s százöt szökőkút is onta a vizet. Róma minden huszonnégy órában 3,720,750 köbméter vízzel rendelkezett. E művek nagy részét a dák hadjárat után fe­jezték ugyan be, de ennek emlékére külön monumen­tum is kellett. Trajánnak, mint a birodalom nagyob­­bítójának, joga volt (Sulla, Caesar, Augustus, Clau­dius és Nero módjára) Róma területét nagyobbítani. De ő azzal nem elégedett meg, mint amazok, hogy néhány ölnyivel kijebb tolja a határt, ő a maga né­hány ölét maradandó emlékekkel kívánta szépíteni. Róma közepén a Quirinál és Capitol hegyét össze­kötő ama magaslatot, mely a fórum és Mars-mező közti közlekedést akadályozta, háromszáz lábnyi szé­lességben és ezerszáz ölnyi hosszúságban lehordatta s ott pompás átjárót készíttetett, mely egyszersmind a Traján fóruma lett, tele műemlékekkel; a bemenet­nél diadalkapu, ezzel szemben bazilika, odább templom s két könyvtár s mindezeknél magasabban a dák győ­zelmi oszlop, mely ma is fenáll és magasságával azt mutatja, mennyit hordtak le a hegyből, hogy a tér számára síkot nyerjenek. E téren dombormű ékesí­tett mindent, a tető ércből, a talaj márványból volt, komoly, nagyszerű szépség mindenütt, Apollodorus mesterművei, megannyi hódolat a művész részéről a győztes katonának. Traján lovagszobra a tér köze­pén állt. Egy másik szobra, hadi öltözetben, kezében hajító-dárdával, a diadaloszlop tetején. A bazilika homlokzatán a dák-földi légiók nevei. Mindenütt e felirat: »Ex manubieis« (az ellenség zsákmányából.) A győzelmi oszlopon körül a dák-földi győzelmek arc­képei. A feliratban a nagy érdemek megemlítése, melyeket Traján szerzett az állam kül ■ és belügyei körül. Mindez a hadakozó Róma újraébredését di­csőítő egy katona császár alatt. S a következő száza­dokban e műemlékek voltak az örökváros csodái. Az ulpiai könyvtár a tudósok gyűlhelye maradt. A hires emberek szobrait sokáig a Trajáné közé állíták s mi­dőn Constantinus császár 356-ban Rómába vonult, bámulva e sok szépséget és­ nagyságot, a kíséretében levő Hormisdas persa fejdelem pedig azt mondá: »Rómában kísértetbe jó az ember f éledni, hogy az em­berek halhatatlanok.« S mi maradt mindebből ? Hol vannak a Traján fórumának csodái ? Az ember bámulja, hogy a hódí­tók és dicsvágyók ma is egyre bontják a békét, ontják a vért, keresve harcot, zsákmányt, dicsőséget, holott a római Traján-tér érzésekre adhatná, mennyire múlandó minden! Tűz és emberi kéz dúlásai dacára megmaradt azonban néhány emlék. A diadaloszlop áll ma is. Lábánál márvány töredékek, szoborromok, ritka szépségű oszloptövek. A diadalkapu tizennégy domborvésetét Constantinus vitte el, hogy a magáét díszítse velők, a­hol azok ki is váltak a lehanyatlott művészet többi alkotása közül. A dák foglyok nyolc szobrát is Constantinus cipeltette el a diadalkapuról s később ezek Medici Lőrincnek is úgy megtetszettek, hogy egy éjjel, mint mondák, fejeket vétette s a feje­ket Flórencbe vitte. De egyet ott felejtett s ez a Va­tikán múzeumában látható. Minden, a mi Traján műemlékeiből fenmaradt, szigorú méltóság kifejezésével bir; beneventumi, an­­conai, spanyolországi diadalkapui is, melyek közül az első volt a legszebb, mind nemesek, nagyszerűk. Apollodorus művészetében nincs meg a Neró kora­beli fenhéjázás, sem a később idők emlékeinek hama­­ros jellege. A skulptúra igaz, eszmeteljes, tiszta volt; csak egy hiányzott belőle: a költészet. Az oszlopok fenmaradt vésetei, Traján és családjának fejei neme­sek, komolyak, értelmesek, de az Augustus korabeli élet és mozgékonyság már kiveszett a Traján alatti művészetből. Hiányzott az eszmény. A rómaiak soha­sem voltak eszményiek, legkevésbbé a császárság ide­jében. A történelem uralkodott, nem a költészet. A homéri szellem eltűnt. Homéri hősök nem lévén többé, megszűnt a homéri érzelem is. Az emberi gondolat — mint Plutarch mondá — leszállt hintójából; szár­nyát vesztve, nyugodtan ballagott. A költészet helyére az ékes, gyakran igaz próza lépett. Nem e kor köl­tőiről, e többé-kevésbbé ügyes verselőkről szó­lunk, kik Virgil után nem mondhatók költőknek; maguk a művészek is megszűntek költők lenni. Istení­­ték Nervát, Trajánt, Plotinust, a régi Caesarokat, senátorokat mez nélkül ábrázolták, mint Apollót s a szenátusban érdemes, de az Olympuson nagyon pol­gárias fejüket csillagkoronával ékíték; a néha szép, de mindig csak rómaiasan szép római nőknek Ceres alakját kölcsönözték. De mind hiába­ az istenek el­tűntek s már csak emberek léteztek, s a­hol az istenek hiányoznak, ott költők sincsenek. Művész­­ben és po­ Fővárosi hírek. * Zenekari hangverseny. A redoute termeiben szerdán este Erkel Sándor olyan philharmoniai hang­versenyt rendezett, mely bizonyos tekintetben rit­kaságnak mondható. Négy előadott zenemű közül háromnak a szerzője jelen vott, s a nagy közönség nem­csak műveiket élvezhette, hanem üdvözölhette, meg­tapsolhatta magukat a költőket is: Volkmannt, Lisztet és Goldmarkot egymás után. Ilyes­mi ritkán történik a legnagyobb zenevárosokban is, minthogy a philharmoniai hangversenyek műsora ren­desen oly nagyságok zenekölteményeiből áll, kik nin­csenek többé az élők sorában s már csak halhatatlan műveikben élnek. A zene Olympusának e föl-fölidé­­zett nagy árnyai közül ezúttal csak egy volt képvi­selve : Schumann, a­ki különben sem zenekari, hanem zongoraműveiben és mély szellemű dalaiban leírja a halhatatlanság legmaradandóbb részét s a­ki­nek műveiből Erkel Sándor most olyan zenekari mun­kát választott, mely nem tette valami nehézzé az élő költők diadalát. A »Genoveva« nyitány gondolat­fűzésében és hangszerelésében is megvan ugyan az oroszlán körme, de nincs meg az oroszlán a maga teljességében. Oly jól előadva, mint szerdán hallot­tuk, bízvást élvezhető, de nem tesz mély benyomást sem a kedélyre, sem a képzeletre. Volkmann F-dúr szerenádja, mely utána következett, jobban föl­­melegíté a közönséget. Vonós hangszerekre van írva, négy részben. Az első résznek egyszerű, de átérzett dalgondolata nem bir ugyan valami megkapó eredeti­séggel s színezése is olyan, hogy nem holdfényes, ha­nem borús éjszaka szerenádját kapjuk benne , de biz­tos kézzel, teljes öszhangzattal van hangszerelve s formájában oly kifogástalanul kerekded, mint minden munka, a­mit e lelkiismeretes zeneköltő ír, kit nem bánt semmi bizarrság, semmi hatásvadászat. A má­sodik és harmadik részben a vonóshangszerek tán­colva éneklik szerenáddalukat, elébb tarantellaszerű fürge lábakon, melyek a tarantellának csupán ke­­csét és nem szenvedélyességét fejezik ki s meglepő be­fejezésül be sem végzik a hosszú kört, hanem elhal­­kulva, valami kedves attitűde-ben állanak meg, a mi oly jól hatott a hallgatókra, hogy azt a részt ismételtették is ; aztán következet a hegedűk és gordonkák ünnepies kellemű menuettója, melyre az új irányok hívei azt szokták mondani, hogy régi módi zene már, egy eltűnt világ tavaszának viszhangja, naiv és copfos költészet; de minden­esetre költészet, mert a kedély mosolya van benne, s ha nem is ragad bennünket az Olympus tetejére, honnan nagyszerű a kilátás, de kedves hangjai­val elringat s az egyszerűbb örömek világára em­lékeztet, midőn az emberek kevésbbé ostromolták az eget, mert birtak abból egy csomót a kedélyükben. A borongó, sokszor komor Volkmann nem egy olyan zeneművet irt, mely e régibb idő szellemét adja vissza tisztán, mesterkéletlenül, fényűzés nélkül—­s ép ezért hat. A zene túlfűszerezett s erős korától meg-megitta­­sult világot visszavezeti egy-egy tiszta forráshoz, mely egyszerűen fakad, lárma nélkül csörgedez, de megvan benne a természet ereje, habjain a nap fénye, partján az erőtetés nélkül nőtt virág. A szerenád, melyet most hallottunk tőle, nem az a mű ugyan, mely őt egymaga híressé tehette volna ; de némely része ma­gában foglalja egyéniségének legértékesebb elemeit: a kedélyt, bensőséget, a természetes iránti mély érzé­ket, e megannyi költői vonást, melyeknek nincs szük­­ségök sok külső cicomára, sőt a melyek ép akkor vesztenék értéküket, ha mesterkélt toilette-ben kíván­nának hódítani. Az ősz zeneszerzőt, szokás szerint, kitapsolta s megéljenezte a közönség. A szerenád kedélyes hangfüzései után következett egy szent le­genda, inkább a templom, mint a hangverseny­terem számára irt zenemű: Liszt Ferenc »Szent C­e c­i­l­i­á«-ja. Ez a mester legújabb munkája s még sehol sem adták elő. Az érdekes újdonságot megillető műgonddal mutatták be. Girardin Emilné költeménye képezi szövegét. Dicsőítve van benne az előkelő római nő, ki éjjel-nappal Isten dicséretét éneklé, meghalt a szent hitért s még a bakó is megdöbbenve állt meg addig, mig szent dallamát be nem végezé; dal volt utósó sóhaja, s az ő emlékét, nevét is dallal, szent ze­nével ünnepli a hit és világ. A legenda kenetes ver­seit hosszas, elbeszélő énekstilben mezzosopran hang énekli, (Tannerné asszony szabatosan megfelelt fel­adatának,) s csak vége felé zendül bele az énekkar: »Oh szent Cecilia, az égi dalnak vagy angyala.« Itt kap a legenda erőteljes, nagy lendületet s befejezése hatalmas megáradása éneknek, zenének. Utána fel­zajlott a taps s hangzott mindaddig, mig a zeneköltő meg nem jelent ez emelvényen. Mind a három zene­művet Erkel Sándor igazgatta, kinek ritka kar­nagyi tehetsége felől nincs többé eltérő vélemény. Bizonyítja ezt az is, hogy a redoute termei most is ép úgy megteltek nagy és díszes közönséggel, mint a feledhetlen Richter zenekari előadásaikor. Ott volt a hallgatók közt Haynald Lajos érsek is, a­kinek van ajánlva a »Szent Cecilia« legendája, a Lipcsében megjelent díszes kiadásban. A negyedik zenemű Goldmark Károlyé volt, ki maga igaz­gatta az előadást. Midőn megjelent, tapsokkal üdvö­zölték. »Falusi lakodalom« című simphoniája öt rész­ből áll s eleven, változatos, költőileg gondolt s mű­gonddal hangszerelt zeneköltemény. Először a távolból közeledő vidám nászindulót halljuk, kissé hosszúra szőtt, de jól színezett változatokkal; aztán egy kedves menyasszonyi dalt, mely nincs bensőség híjával; majd a vidám szerenádot (scherzo,) s a »kertben« című poétikus andantét, mely legjobban visszatükrözi a »Sakuntala« áradó dallamú költőjét, végül pedig a roppra járt tánc eleven záradékát. Köszönettel tar­tozunk mind Erkel Sándornak, mind Golmarknak (kit sok tapssal tüntettek ki,­ hogy ez érdekes új ze­­neművet Budapest közönségével is megismertették. A nagy közönség elégülten távozott s az előcsarno­kokban nagy falragaszok meglepetéseiben részesült. Jön a hangversenyek adventi árja! A jövő hétfőn este fél nyolckor a redoute kis termében a svéd höl­­gyek érdekes hangversenye lesz. Énekelni fogják Härtel »Üdvözöllek« svéd dalát, Reinecke »Tündér­lak« -át,­­mely e quartett számára van írva,) a Szabó L. által összeállított »magyar népdalokat,« Kuhlau »Májusi dal«-át, Silcher »népdalát,« Frey »éjidal«-át s Södermann sokszor hallott, de megunhatatlan svéd »Bröllops marsch«-át (nászinduló.) Közre fognak mű­ködni velők: Raab Toni asszony, ki Schubertnek Liszt által átirt »Auf dem Wasser zu singen« zongorada­rabját s Liszt Mephisto-keringőjét fogja játszani, s Melzer József német színházi tag, ki Servais E-moll hangversenyét s Rubinstein egy adagió­ját gordon­­kázza. December 6-án Rucker Sarolta zongora­­művésznő ad hangversenyt pár bécsi vendég (köztük egy hárfavirtuóz) közreműködésével; 16-án pedig a lengyel W­ieniawsky híres hegedűjét fogjuk hal­lani a redoute kis termében. * A képviselőház tegnapi ülésén a kereske­delmi minisztérium költségvetésének tárgyalását foly­tatták s jóelőre haladtak ; a gazdasági tanintézetek s a lótenyésztés ügyénél hosszabb viták folytak; Szalay képviselő országos szőllőiskola létesítését sür­gette, Remete Géza pedig azt indítványozta, hogy a magyar­óvári gazdászati akadémiában az előadások jövőre kizárólag magyarul tartassanak; a ház több­sége azonban a paralell előadások mellett nyilatko­zott, különben az intézet hallgatói számának nagy megapadásától lehetne tartani. Az ülésen jelen volt a miniszterelnök is s élénken társalgott a képviselők­kel ; köztudomású dolog immár, hogy Tisza Kálmán gödöllői útja szerencsésen sikerült s Tisza felfogása és álláspontja, a bécsi bank és kormánynyal szemközt, Ő Felsége teljes helyeslésével találkozott mindenben. * A nemzeti tornaegylet, ősz­ utcai csarno­kában, december 8-án nyilvános disztornázást tart, melynek tiszta jövedelmét a budai tornaegylet csar­nok-építési pénzalapja növelésére adja. A sorrend ez: bevonulás és fejlődés keresztalakba, alkalmi beszéd, szabadgyakorlatok, szurony vívás 12 növendék-előtor­­nász által, csapattornázás szereken, versenytávugrás kődobással, szabadtornázás nyújtón és az egylet által szerzett új lovon, végül csoportozatok. Kezdete d. u. 51/2 órakor. Belépti jegy ára egy ft. Az alapító és pártoló tagok belépti jegyeiket igazolványuk előmu­­tatása mellett a csarnokban december 7-ig vehetik át. * Családi­ estély lesz a józsefvárosi szabadelvű körben holnap, szombaton, este fél nyolckor. A m­űso­­rozat ez: »Normann dal« Rückentől, előadja az egye­temi dalegyesülete; »Coriolán« nyitány Beethoven­től, zongorán előadják Grauer Jenny k. a. és Babits Ferenc; a »Vihar,« költemény Endrődi Sándortól, szavalja Szabó Lajos; magán­dal »Lindá«-ból énekli Dárday Sándorné asszony; »7-ik hangverseny« hege­dűre Beriottól, előadja Kossovits József; »Loreley« Liszt Ferenctől, énekli Farkas Ottilia k. a.; »Angyal és ördög,« költemény Szász Károlytól, szavalja Kéler Ilonka k. a.; »Magyar népdalok,« énekli Farkas Ottilia k. a.; »Mazeppa« Liszt Ferenctől, két zongo­rán előadják Ravasz Ilonka k. a. és Sipos Antal; »1848/49-ki honvéd-dal,« előadja az egyetemi dal­egyesület. Ezek után tánc lesz. * Hymen. Krátky János, az »Egyetértés« bel­­munkatársa, jegyet váltott Preizer Ida kisasszony­* 1297 fizikában a Traján kora az igazság ideje volt, nem az eszményé, nem a lángelméé. Mégis volt akkor érzék az eszmény iránt is, csakhogy elrejtve ott, a­hol legkevésbbé gyaníthat­ták : katakombákban, alacsony műhelyekben, hol a keresztyén művészet legelső vonásai akkor szülemlettek meg. Ez időben kezdett jelentkezni gyak­ran ügyetlen ecset nyomán valami benső költészet, valami emberfölötti érzelem. Egy-egy szegény kézmű­ves, rejtőzve, száműzve, lámpája fényénél a durva fa­lon, vagy kisimítlan falapon olyan eszményi jellemet tudott adni jámbor pásztorainak, szentjeinek, apos­tolainak, mely a hellén ideálra emlékeztetett s mely­hez fogható nem akadt a pogányság akkori munkái közt. Innen kellett eredni a művészet megújulásának azon a napon, midőn a sülyedés századai után, a haj­­dankori helyett uj költészet, más eszmény, más hit támadt s az ember vésüjébe és ecsetébe más isten öntött egészen uj életet.

Next