Fővárosi Lapok 1877. április (75-98. szám)

1877-04-08 / 80. szám

— Meg fogom őket látni, — legalább messziről is meglátom őket. Az útszélen sirva éneklő koldusok mindenikének krajcárkát dobott. Imádkozzanak értte , s csak le tudnak imádkozni a miért ő már oly régen fohászkodik. Olyan volt ez neki, mintha nemcsak egy régi emlékezés édessége, de egy irányt­ vetett, kínszenve­dett élet, hosszú kielégíthetetlen vágya egyesülnének s találnának megnyugvást abban a parányi reményben. Hátha még beszélhetne is velük. És épen ezért volt neki szép ez a vásár minden éktelen porfellegével, még éktelenebb lármájával, mert csak a mint a »ferd­ülj gyűrű«­ meséjében is mond­ják, — csak egy tarka tündérjátékot vélt látni maga előtt, melynek szemfényvesztő sürgésében-forgásában el-eltűnve, meg ismét­elő-előbukkanva jelennek meg az ismerős alakok, gyorsan, sebesen, mint a falovasok, száraz csónakosok a komédiás bolond malmán, melyet az egész ösztönnel s kidülledt szemmel napszámban sergető cigányfickók lélekszárítónak neveznek. Alig lehet ezt megállni nevetés nélkül. És sürög-forog minden a földön is, mint ahogy a bolondítóról leszálló gyermekek és fürge leányok a kábulat tetszés mámorától vigyorogva tekintenek kö­rül : az észvesztő zaj magával ragadó hatalma-e az, de mindenfelől mosolygó, derűlt arcok sugárzanak. A vásárban ebben a sürgő-forgó nagy bolondító malomban is mindenkinek jókedve van. (Folyt. köv.) L u c r e z i a. (Francia elbeszélés.) Irta Claude Vignon. (Folytatás.) Másnap Malespini marchesánál ebédelt a grófné s nagy csodálkozására, találkozott ott Marcellel. Mivel azonban a társaság a legbizalmasabb barátok­ból állott, nem minden öröm nélkül volt rá nézve e találkozás. Végre tehát alkalom nyílik e férfival fesztelen társalgásban cserélni ki az eszméket s veszély nélkül megkísérelheti a rejtély megoldását. A társalgás élénk volt.* Ezernyi oly kérdés, melyet akkoriban nagyobb társaságokban mellőztek, lett szellőztetve. Lucrezia különösen bátornak mu­tatta magát. Napóleonról is merészelt beszélni s kér­dezte Mária Luiza miniszterét, mily alkalommal nyerte ő az érdemrendet ? — Azt mondják, Napoleon személyesen adta azt önnek át, — igaz-e ez ? — kérdezte a marchesa. — ügy van, asszonyom, Austerlitznél, — vála­szolt Capellani. — Csatatéren nyerni ily érdemjelt, szép és nagyszerű, — szólt Lucrezia. — Mindenesetre sok bátorság és vitézség kell ahhoz, hogy oly férfiú, mint Napoleon, valakit észre vegyen. Marcel mosolygott s hátraveté a fejét, mintegy azt fejezve ki, hogy ily dicsőség rá nézve nem bir valami nagy jelentőséggel. — Tizennyolc éves voltam akkor, — szólt, — s ha egy törvényeket nélkülöző országban születünk, a­hol szerencséjét mindenki merészséggel szerezheti meg; ha forradalom közepett növünk fel, melynek vezetői csak bátorságot és mindig bátorságot prédi­kálnak, akkor oly korban mitől sem rettenünk vissza s csodákat mivelhetünk. Ha az ifjúságnak a politikai láz idején alkalmat nyújtanak a maga kitüntetésére, bámulatra gerjesztheti a világot. Ilyenkor aztán a hősök korszakában élünk s a lelkesedés uralma alatt. De kegyed látta, hogy ugyanazok a férfiak, kik a marengói csatakor életüket minden nap halálmeg­vetéssel tevék kockára s gyalog, rongyokba burko­lózva hordozták meg a francia zászlót a világban, 1815-ben megtagadták és eladták császárjukat. Ez onnan van, hogy ők időközben negyvenévesek lettek és meggazdagodtak . . . — Tehát negyven évvel már nem lehet senki képes hősi tettekre és elszántságra ? — Negyvenéves korunkban már sokat tudunk, de még sem eleget... A hősiesség csupán két forrás­ból eredhet: az első fiatalság szent együgyűségéből vagy pedig az öregség ama közömbösségéből, mely a földi dolgok iránt már nem igen érdeklődik. Hogy valaki egész szerencséjét egy kockára dobja, vagy nem szabad azt ismernie, vagy meg kell azt vetnie. Ahhoz megkivántatik, hogy vagy gyermekek, vagy keresztyének legyünk. Lucrezia nem bátorkodott a beszélgetést ama magaslatról, melyre azt Marcel emelte válasza által, újra személyi kérdésekre terelni. De mennél inkább iparkodott e férfi jellemét — kivel lelke néhány hét óta kiválóan foglalkozott — kifürkészni, annál inkább érezte, hogy vele szemben, a csodálat és megvetés közt ingadozik. E férfi nem tartozott ama typusok­­hoz, melyeket a grófné magának képzeletében terem­tett ; de mindamellett Capellani lénye oly benyomást gyakorolt rá, hogy valamennyi eszményképe, melyek­ben húsz év óta hitt, összeomlott. Kiváncsisága tetőfokra lett csigázva. Borró lázat érzett ereiben s érzé, mily hatalmas, ellenállhat­­lan valami tombol lelkében. Csaknem önkénytelenül adott Marcelnek jelt, hogy őt a szomszédos képtárba kövesse. — Az ön elmélete szerint tehát sem valami szép, sem valami igaz és jó nem létezik a világon ! — kiáltott föl a grófné elfojtott haraggal, ezáltal mint­­egy rejtegetni igyekezve a mámort, mely rajta erőt vett. — Az ön elmélete szerint: léleknemesség, el­szántság és áldozatkészség csupán a kor kérdése! Mindamellett is voltak franciák, kik Szent­ Ilonára kisérték ... és Olaszországban . . . A grófné egy pillanatig megszakító beszédét, mielőtt e veszélyes talajra lépett volna , de gyorsan visszanyerte bátorságát. — Mint gondolkozik ön például a carbonarik­­ról ? — kérdé Lucrezia. — Asszonyom, a nagyság nem ott rejlik többé, ahol azt kegyed keresi. Kegyed több századdal maradt hátra kultúránk mögött . . . Oly emberek, kik magukat megöletik, másoknak használnak . .. E körülmény az, mely azokat, a kiknek szemük résen van, az élettel gyorsan megismerteti. Rendkívüli harag a gyűlölség érzete, a boszú­­nak leküzd­etlen vágya lepte meg Lucreziát. — Valóban, önnek igaza van; jobb ha a több­séggel tartunk s azoknak tetemeit, kik magokat meg­öletik, zsámolyokat használjuk, hogy azokon hata­lomra kapaszkodjunk föl, nemde? — folytató a grófné remegő hangon. — úgy látom, Capellani úr, hogy ön túl van ama koron, a melyben még szivünk van, de ellenben a mi polgárisultságunkat nagyon is ösmeri. S egy gyors mozdulattal megragadta a vörös szalagot, mely Marcel gomblyukában diszlett s leszakította azt. Alighogy Lucrezia e hallatlan tettet elkövette, midőn Marcel, mint őrjöngő karolta át. És Lucrezia sem fölháborodva nem igyekezett e férfi karjaiból kiszabadulni, sem a harag fölkiáltása nem lebbent el ajkairól. A vért zúgni érezte fülében, mintha csak vala­mely zuhatag moraját hallotta volna; köd vonult szemére s ő Capellani karjaiba hanyatlott s hő csók­jait minden ellenkezés nélkül fogadta . . . így múlt el egy perc, melyre midőn egy órával később a grófné, szobájában egyedül lévén, visszaemlékezett, csak alig hitte annak megtörténtét. Soha sem tett volna föl maga felől ily gyönge­­séget és soha sem gondolt arra, hogy úgy egyszerre, egy szempillantás alatt egész erélyét és önuralmát elveszítheti s egy ismeretlen hatalom legyőzheti. Ha azelőtt jelenlétében a szenvedély hatalmá­ról beszéltek,a­mely egy gyönge szivet leigáz, szép ajkain mindig szánakozó s megvető mosoly lebbent el. Ez este azonban az emberi lélek örvényeibe pillantva, ijedsége annál nagyobb volt, mivel teljesen új tapasz­talást szerzett. Az éj, mely e napot követte, rettenetes volt. Míg Lucrezia önnönmagát vádolta, lelkében tépelő­­dött, magát megátkozta s okat keresett arra, hogy Marcelt megvethesse és gyűlölhesse, addig szive meg­hajlott ama szenvedély alatt, mely mint dühöngő szél­vész vonult fölötte keresztül. Nagy léptekben, mezet­­len lábbal, reszkető ajkkal bolygott szobájában föl és alá, a nélkül hogy nyugtot talált vagy izgatottságát maga ellankasztásával leküzdhette volna. (Folyt. köv.) A török katona és hasibozuk. (A »Törökországi Képek«-ből.*) I. A török hadsereg legnagyobb ereje és legszebb erényei közkatonájában rejlenek; e kitűnő ember­anyagban, mely testi erejével és a fáradalmakban való szívósságával, világos értelmével és tanulékony­ságával, erős hitével és teljes odaadásával, józansá­gával, csekély szükségleteivel, csendes vérmérsékleté­vel s a harcban való nyugodt és megtörhetlen bátor­ságával valóságos mintaképe a jó katonának, és megbecsülhetetlen katonai tulajdonságaival a sereg szervezetének és vezérletének nem egy hibáját képes helyreütni. A török katona a török fajnak java­ népe, arc­ban, termetben és vérmérsékletben nem kevéssé ha­sonlít a mi magyar fajunkhoz. A sorhadbeli zászló­aljak legénysége (nizam) is jóval erősebb, mint a miénk ; a török faj valamivel korábban fejlődik. A tartalékzászlóaljak (redif), melyek a török seregben külön vannak szervezve, csupa erőteljes férfiak már; nem egy török tiszt hajlandó a redif zászlóaljakat jobbaknak tartani a fiatalabb nizamoknál; s tán he­lyesen, mert a mi más hadseregekben a tartalékos katonát a családi tűzhelyhez és esetleg családhoz visszavonja, s ezáltal lehangolja: az a török redifnél teljesen ellensúlyoztatik a háborúviselésben levő ha­talmas vallásos momentum által. Megtalálni bennük azt a magyar katonatulaj­donságot is, hogy »virtust« helyeznek mesterségükbe, á­­mint egy magyar ezred több ezer sarka csak egyetlen hangos koppanást hallat minden fordulatnál, ip úgy (a török nem szokta összeverni a bokáját) a török zászlóaljak fegyverfogásai csak egyetlen villa­­tást képeznek. Buzgalmuk forrása különbözik ugyan a miénktől mert mi hiú nép vagyunk; a törökben pedig az erénynek (legalább a külsőségekben) nyo­mát sem lehet felfedezni, de az eredmény ugyanaz; ír­t­­i, hogy a jó török zászlóaljak a katonáskodás technikai részében, a fegyverfogásokban, mozdulatok­­ban oly gyorsak és tökéletesek, ha nem tökéleteseb­­bek, mint a mi legjobb ezredeink. A török újonc buz­galmára nézve hallottam európai tisztektől a jellemző tényt, hogy a­mint az első oktatást és útbaigazítást megkapja, vállra vetett puskájával elmegy a kaszár­­lya egyik zugába, s ott saját kommandóira addig rángatja fegyverét ide-oda, míg csak valamennyi fo­gást a legnagyobb gyorsasággal meg nem csinál. A török katonaság béke idején kaszárnyákban van elhelyezve és igen jó ellátásban részesül. Napi rációja 300 dram (1 dram körülbelől 3,2 gram) ke­­nyérből, 80 dram húsból, 27 dram zsírból, 3 dram fajból, 6 dram hagymából s ugyanannyi sóból, azután olajból, világitó szerből, fából és télen fűtő szénből áll; ehhez járul aztán kétszer hetenkint édes piláf ké­szítésére 96 dram rizs, 16’/2 dram cukor s ugyan­annyi vaj. A ráció annál nagyobb szerepet játszik a török seregben, mert ezt mindig rendesen megkapja katona és tiszt; a fizetést meg soha. A tisztek is egé­szen a rációra vannak utalva; a tiszteknek járó napi rációk száma rangfokozatuk arányában jelentékenyen emelkedik, úgyhogy a magasabb tiszteknek, ha sok magánszolgát nem tartanak, ez egyik jövedelmi for­rásuk. Háború esetén a tisztek és katonák otthon maradt családjai szintén katonai rációkat kapnak az államtól. A csatatéren természetesen nincs kaszárnya. S a rációk sem mindig köszöntenek be pontosan. Abdul Kerim ugyan a legszigorúbb figyelemmel gondosko­dott katonáiról, hanem azért mégis elégszer megesett, hogy a katona nem igen rágott egyebet a kőkemény­ségű kétszersültnél, de ezen legalább volt mit rágni. Még jó volt ha az ég csatornái megeredtek, legalább nem kellett nagyon messzire menni vízért a kétszer­sült feláztatására. A török katona azonban a legna­gyobb könnyűséggel szenvedi az időjárás és kétszer­sült viszontagságait; a török nép egyszerű és rideg életmódja a legjobb előkészület a katonaéletre; még a késő őszi lucsokban és hidegben is aránylag csekély számmal fordultak elő belső betegségek. Feltűnő az a csend és nyugalom, mely a török csapatoknál uralkodik. A csapat képe tökéletesen megfelel az egyes katona temperamentumának, meg­teszi dolgát, megfőzi és megeszi ebédjét, pontosan elvégzi imádságát (pedig a bölcs korán a háború alatt e kötelezettség alól majdnem egészen felmenti), s azután a kis körben elbeszélget, vagy cigarettére — háborúban a dohány is rációjában jár ki — gyújtva pihenni fekszik. Csak néha-néha hallani egy hango­sabb kacajt, vagy pedig egy bús, csekély melódiájú dallamot, melyben siket fej- és éles torokhangok vál­takoznak egymással. Egy magamfajta, de német zsurnaliszta barátom, ki fejében már készen vitte le a biablonokat, melyekbe a töröknek bele kellett volna Folytatás a mellékleten. *) Ez érdekes könyv e napokban kerül a könyvpiacra az »Athenaeum« kiadásában. 390

Next