Fővárosi Lapok 1877. szeptember (199-223. szám)
1877-09-12 / 207. szám
A balvégzetes arckép. (Orosz elbeszélés.) Gogoly Miklóstól. (Folytatás.) Imigy tusakodva önmagával, egyszerre csak megrezzen és elsápad, mert a régi arcképből egy eltorzult arc egyenesen rá mereszti rémes szemét, mintegy el akarva őt nyelni. Ijedtségében Nikitára akart kiáltani, ki már az előszobában hortyogott. De hirtelen megáll s elneveti magát. Félelme egy pillanat alatt lecsilapult, mert ez az arc nem volt egyéb, mint az imént megvásárolt olajfestmény, melyről teljesen megfelejtkezett. A hold fénye, mely besugározta a szobát, egyenesen rávetődött s különös élénkséget kölcsönzött neki. Hozzá látott tehát, hogy megnézi s egy kissé megtörölgeti a képet. Vizbe mártott egy szivacsot s néhányszor végig húzta a képen, lemosván róla a port s a piszkot. Aztán felakasztá maga elé a falra, de még inkább elcsodálkozott a szokatlan készítményen : az egész arc mintha föléledt volna. A szemek úgy rája voltak szögezve, hogy végül megrezzent s egy lépést téve hátra, csodálatos hangon ejté ki: »íme, e kép néz, még pedig emberi szemekkel néz.« Hirtelen eszébe jutott az a történet, melyet még tanárától hallott Leonardo da Vinci egyik arcképéről. Azon a képen a nagy mester több évig fáradott, mert mindig bevégzetlennek gondolta, pedig — Vasari szavai szerint — a művészet egyik legtökéletesebb bevégzett remeke volt. Legremekebbek rajta a szemek, melyeken elámultak a művész kortársai; még a legkisebb, alig látható idegecskék sem valának elhanyagolva. Az előtte álló képen azonban volt valami csodálatos. Ez már nem művészet vola. Ez felbonta az arckép öszhangzatát; ezek élő, emberi szemek! Úgy tűntek fel, mintha csak élő emberből lettek volna oda varázsolva. Itt már teljesen hiányzott az a magasabb élvezet, mely egy művész remekének látásakor átmelegíti a lelket. Ez valami fájós és lélekbágyasztó érzést keltett. »Mi ez, — kérdé önkénytelen magától a művész, — ez mégis csak valóságos élő természet, mert könnet kerülhetett e képbe e különös kellemetlen érzés?« Még egyszer a képhez közeledett, hogy megnézze a csodálatos szemeket, de rémülettel kellett meggyőződnie, hogy biz azok mindig néznek rá. Ez már nem természet utáni másolat, de valami kísérteties élénkség. A hold fénye-e, mely álomképeket hord magával, mely mindent más alakra változtat, mint ahogy világos nappal látszik, vagy valami más volt-e oka mindennek ? Elég az hozzá — félelmetesnek tetszett egyedül lenni vele a szobában. Csöndesen eltávozott a képtől s igyekezett, hogy tekintete ne találkozzék vele, mialatt a szemek figyelemmel kisérték mozdulatait. Végül járni is félt a szobában. Úgy tűnt föl neki, mintha ugyanekkor e festett alak is kisérni kezdené őt, s nem egyszer aggodalmasan tekintett vissza. Sohasem volt ő csüggeteg, de képzelete és idegei most igen érzékenyek lettek s ez este maga sem volt képes magának megfejteni önkénytelen félelmét. Leült egy szögletben, de ott is úgy látszott neki, mintha vállain át nézne valaki az arcára. A szolga hortyogása sem űzhette el félelmét. Végül aggodalmasan, nem emelve föl szemeit, fölkelt helyéről s a függöny mellé húzódott s lefeküdt ágyára. A függöny nyílásain át látta a hold által teljesen megvilágított szobát, s látta az átellenben függő arcképet. A szemek még csodálatosabban meredtek rá s úgy tűnt fel, hogy nem is akartak más oldalba tekinteni, mint csak épen ő rá. Terve nyomasztó érzésekkel, fölkelt ágyáról, kezébe ragadta az ágytakarót s a képhez lépve, beburkolta vele. Aztán nyugodtan feküdt ismét ágyába s gondolkozni kezdett egy művész nyomorúsága és szomorú sorsa fölött, ama tövises útról, mely előtte e világon elterül; mialatt szeme önkénytelenül, a függöny hasadékain át, az ágytakaróba burkolt arcképre tekintgetett. A hold sugarai megvilágosíták a takarót, s úgy látszott, hogy a szemek még ezen is keresztülnéznek. Remegés között mereszti ki szemét Csertkoff, meg akarván győződni, hogy miféle benső zűrzavar ez. De végtére is látja, igen világosan látja, hogy a takaró végkép eltűnt, az arckép teljesen le van fedve s néz, néz, nem figyelve a körülálló tárgyakra; néz, néz, egyenesen csak rája néz. Szíve erősen dobogott. Látja, mint mozdul meg az öreg, mint fogódzik meg mindkét kezével a keretbe, majd felemelkedik s kitolja onnét lábait, míg végre kiugrik a keretből. A függöny hasadékain át már csak a keret volt látható. A szobán keresztül léptek hallatszanak, mindinkább közeledve a függönyhöz. A szegény művész szive mind erősebben kezdett verni. Félelemtől elakadt lélekzettel várta, mikor lép melléje az öreg. S ime, az öreg csakugyan ott áll a függöny mellett, ugyanazzal a rézsárga arccal, egyre forgatván szemeit. Csertkoff kiáltani akart, de úgy tetszett neki, hogy hangja nincs, akart volna megmozdulni, de tagjai megmeredtek. Felnyitott szájjal, elakadt lélekzettel nézett a magas testalkatú, rémítő alakra, s várta, mi történik vele. Az öreg az ágy végén, lábai mellett foglalt helyet, s azonnal kivett valamit széles ruhája alól. Egy zacskó volt. Az öreg felbonta azt, s majd megfogva két végén, megrázta, mire tompa csengéssel egész oszlopszerű csomagok kezdtek hullani lefelé; minden csomagocska kék papírba volt burkolva s mindeniken olvasható volt: »ezer darab arany.« Az öreg kinyújtván széles kézelőjéből hosszú csontos kezeit, kezdé bontogatni a csomagokat. Csillogó aranyokkal voltak tele. Bármily nagy volt a művész lankadtsága és eszmélet nélküli rettegése, elmerült az aranyak szemléletébe. Nézte, mint peregnek azok a csontos kezekben, mint csengettek, fénylettek s mint göngyölte be azokat ismét az öreg. De észrevett egy csomagocskát, mely kissé tovább gurult épen a feje alatti ágylábhoz. Görcsösen fogta meg azt kezével az alvó művész s félelemmel nézett az öreg után: nem fog-e érette visszanézni ? De az öreg, úgy látszott, el volt foglalva; összeszedett csomagjait ismét visszahelyezé a zacskóba s nem nézve rá, eltűnt a függöny mögött. Az ifjú szive hevesen dobogott, amint meghallotta a távozó lépteket. Erősebben szorítá kezében a csomagot, reszketvén érette egész testében ; de csakhamar hallá, hogy a léptek ismét közelednek a függönyhöz; bizonyosan eszébe jutott az öregnek, hogy egy csomag hiányzik. S íme, a függönyön keresztül ismét feléje nézeget az öreg. Művészünk is kétségbeesésében megszorítá kezében a csomagot s felhasználta minden erejét, hogy egy mozdulatot tehessen, — kiáltott — és fölébredt. Hideg verítéket érzett egész testén; szive oly erősen dobogott, amily erősen csak doboghatott; keble elszorult, mintha csak véglehelete akart volna onnét kirepülni. »Nemde, ez álom volt?« — mondá, megfogva fejét mind a két kezével. De az alak rémes élénksége semmikép sem volt hasonló az álomhoz. Látta, midőn már felébredt, hogy az öreg visszatért a keretbe, széles ruhája is elsurrant a szoba padlózatán ; érezte, hogy kezében valami súlyosat tartott. A hold fénye megvilágítá a szobát. Ugyanekkor észrevette, hogy nem ágyán feküszik, hanem a kép előtt áll. Hogyan kerülhetett oda? Ezt semmikép sem tudta megfejteni. Még inkább elámult, midőn látta, hogy a képen nincs az ágytakaró. Remegve nézett a képre, s látta, mint merednek rája az emberi szemek. Hideg veríték csapott ki arcán; távozni akart, de éreze, hogy lábai a földhöz tapadtak. Látja, hogy ez nem álom, az öreg arcvonásai mozogni kezdenek s arkai feléje dudorodnak, hogy vérét kiszítják. Kétségbeesett sikoltással ugrott félre, amire ismét fölébredt. Nemde, ez is álom volt? Dobogó szívvel kezdett tapogatózni maga körül. Igen, ő az ágyban feküszik, ép oly helyzetben, amint aludt. Előtte a függöny , a hold fénye még mindig bevilágítja a szobát. A függöny hasadékain keresztül ismét feltűnt az arckép, befedve úgy a mint kell, ágytakaróval, ép úgy, mint ahogy ő takarta be. Tehát ez is csak álom volt. De az összeszorított kéz még érezi, hogy volt valami benne. Szive erősen dobogott, s mellére elviselhetlen teher nehezült. A művész csak a hasadékokra mereszté szemeit s egyre csak a takaróra nézett. Sime látja, hogy az ágytakaró bomladozni kezd, mintha csak valami kéz mozgolódnék benne, mintha csak ledobni igyekeznék azt magáról. »Uram isten, mi ez?« — kiáltott fel ő, kétségbeesetten hányva magára a keresztet, mire ismét felébredt. (Folyt, köv.) A berlini színházakról. (Szeptember 6.) (B. Ay.) Negyedik hete, hogy itt vagyok, az »istenfélelem és a jó erkölcsök hazájának« fővárosában , de — mondhatom — hogy színházaiban nem sokat épülök, s vágyom vissza a »ledér«-nek kürtőit Páris kedves szincsarnokaiba. A kir. dal- és dráma-szinház Berlinben ez idő szerint még zárva állnak s igazgatóságaik most szervezkednek az uj idényre s igy e két főintézetről nem szólhatok; de sehol sem is ezek tükrözik vissza a nép szellemét és ízlését, mert ezek klasszikus játékrendjökkel és szolid közönségekkel majd mindenütt egyforma komolyak; hanem ha azt akarjuk megtudni, mily lábon áll valamely nagyvárosi lakosság többségének műszeretete, akkor a népszínházakban kell forognunk. Az idegen, ki a porosz fővárosba megy, tíz eset közül kilencben a »Friedrich-Wilhemstädti« színházba siet, úszva az árral, vagyis hajhászva az itt divatos szórakozást. Midőn én utójára Berlinben valók , e színház főleg az Offenbach múzsájának hódolt s bizonyos pajzán szellem uralkodott benne. Most sokkal roszabb uralkodik: alantjáró frivolság. Csak a közönségen kell végig nézni s mindjárt tisztába lehetünk azzal, hogy a művészet mily fajtáját ápolják e deszkákon. Ide járnak ama fiatal és nem fiatal urak, kik nem a művészetért, hanem a »művésznőkért« (s néha milyenekért!) látogatják a színházat, s kik e művésznőknek barátai voltak vagy most azok, vagyjövőben akarnak azokká lenni; továbbá a berlini »félvilág«, selyem ruhában ; az idegenek, kik az effélét kiváncsiak együtt látni; átalában a »café chantant«-szerű gyönyörűségek kedvelői. I Ez a szinvaz azt a »genre«-t akarja képviselni, mit Párisban a »Bouffes parisiennes«. De mily különbség ! Ott gráciával pajzánkodnak, itt szemérmetlenül alakítnak. Amott a szó, a dal éle finom, itt közönséges »Tingel-Tangel-Längerei«-t*) spórias lerchenfeldi beszédmódot kapunk. Ha a »Bouffes parisiennes«-ben ily nagyon kivágott ruhájú nők lépnének föl, keszkenőt dobnának fel a színpadra, hogy legyen magukat mivel betakarni. A francia, mindig kellemmel lépi át a sikamlósság ösvényét is s a pajzán alakítók inkább sejtetnek, mint kézzelfoghatóvá tesznek valamit; itt azzal keresik a tapsot, hogy illetlenkednek s mennél vastagabb a grimace, annál zajosabb a taps. S hogy beszélnek ezek a színészek! Az igazgató, aki itt szerződtet, meg szokta kérdeni: »Wie steh’n sie denn mit dem lerchenfelder Accent«, s mennél jobban megközelíti e tekintetben a bécsi bérkocsist, annál több fizetésre és tapsra lehet kilátása; különben, ha nem eléggé jártas benne, kaphat órákat a lerchenfeldi nyelvmestertől, melyet a színház e végett alkalmaz. A színház igazgatóját még csak nem is kárhoztathatják ezért, hisz közönsége akarja így! Különben, hogy Berlinben nem minden embernek ilyen az ízlése, arról meggyőződhetünk, ha a »Wallner« vagy »Rezidenz«színházba megyünk. Itt már egészen más közönséget találunk: a földszinten tisztességes kereskedőket, hivatalnokokat, tanítókat, a páholyokban bankárokat, magas tisztviselőket, családjaikkal vagy a nélkül. Nők feltűnően kis arányban látogatják a berlini színházakat a remakhoz képest. Az említett két színház is az operettet, bohózatot, látványt képviseli, csakhogy választékos darabokkal, tisztességesebb alakításban s valódi jó erőkkel. A »Rezidenz«-szinház hosszabb vendégszereplésre tudta megnyerni Raabe Hedviget és Gallmayer kisasszonyt is. Ez utóbbi az ismeretes »Eine Jugendfreundin,« »Wilde Ehen« sat., darabokat játsza ismételve. A »fesche Pepi«, tudvalevőleg, szeret rögtönözni s néha sokat is megenged magának. E napokban a fiatal lánynak, ki árucikkeket visz neki választani, e helyett: »Sie sind das Ladenmädchen?«, ezt mondta: »Sie sind vom Madenlädchen ?«, s várta a hatást. A »friedrich-wilhelmstädtische«-ben meg is tapsolták volna ez éléért viharosan, de a »Rezidenz« közönsége hallgatott, sőt volt, aki piszegett. A pár száz kereskedő, kinek lányai szintén foglalkozni szoktak az üzletben, az efféle »lánybódés« élet visszautasítá. Gallmayer k. a. is észrevette ezt s másodszor már nem szólta el magát. Különben minden este tele háza van. A »Stadttheater játékrendjét drámák képezik s én is láttam benne egy jó darabot: »Der ledige Hof«. E színházban jól is játszanak, de a nézőtér rendesen üres. Télen sincs nagy közönsége. Átalában a klasszikus darabokért sehol sem nagyon törik magukat az emberek ez idő szerint, kivéve, ha néha egy-egy tünemény merül föl. Hanem Müller úr a majom-szerepben (»Gorilla und Schimpanse«) más nagyvárosban mégis aligha bírna minden este oly nagy gyönyörködő közönségre tenni szert, mint itt a »Luisenstädtische Theater «-ben. Mindent összevéve, a berlini szinpad nem áll magas fokon s népszínházai legkevésbbé mutatják, hogy »az istenfélelem és jó erkölcsök« fővárosában feküsznek. ___ *) A »Tingl-Tangl« speciális berlini találmány, olyan mulatóhely, hol ledér dalokkal és jelenetekkel táplálkozik a könnyelmű publikum. 996