Fővárosi Lapok 1877. december (275-297. szám)
1877-12-01 / 275. szám
Szombat, 1877. december 1. 275. szám, Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési díj: Félévre................................8 frt. Negyedévre..........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A kis furulya. (Elbeszélés.) Írta Ember György. (Folytatás.) — Hát mi csak azért mondjuk, édes anyám, mert Fonó Gergely azt kelepelte néhány nappal előbb, hogy valaki a »Csicseri« dombon ült, aztán olyan szépen furulyáit, mint a kelmed fia, Jancsi. No nézd! Hát csakugyan nincs itthon ? Ejnye, hogy a sátán egy bakarasznyit reszelne el annak a szó szapora asszonyembernek a nyelvéből, a mért lóvá tett bennnnket. Hogy is jött volna már haza, mikor az istenteremtettét ki tudja, merre takarja az a hideg, néma föld. — Az öreg asszony nem mondott rá sem fehéret, sem feketét, csak fejét hajtogatva gondolkozott. — Jól mondjátok, meghalt, az anyjának, meg az egész világnak; kerüli a napfényt s a rengeteg erdők sűrűiben bujdokolva, mint a sebzett vad, ismeretlenül akar elpusztulni; volt, hogy az isten azt a csapodár Mariskát földönfutóvá tegye miatta. A két bojtárlegény boszúsan nézett össze, majd az öreg asszony szomorúsága felett tanakodva, egypár enyhítő szóval búcsúztak el tőle. — No megállj, Fonó Gergely! beszélt magában az egyik s méltatlankodva indult kifelé. Az öreg nő fölrettent a fenyegetésre s bántotta a gondolat, hogy Fonó Gergelynek ez a két legény erős leckét adhat. Küzdve fordult feléjök: — Ujjal se bántsátok szegényt, hátha csakugyan hallott a »Csicseri-dombon« olyas furulyát. — Hallott-e ? De hát ki a menydörgős mennykő lehet, ha nem a kelmed fia ? — Én istenem, én nem tudom; gyermekeim, ne vallassatok, inkább szánjatok, mint a tél havára viszszamaradt gólyát, — felelte lelki szorongások közt az öreg nő — s szeméből könyeket törölt ki. A szótlanul, fejcsóválva távozott két bojtárlegény a házikón kivűl sokat jelentő tekintetet váltott. — Pajtikám — szólt az egyik, acélbaltájának bot gyanánt szolgáló hosszú nyelét nyomásan a földön kopogtatva, — bagoly huhogása legyen a búcsúztatóm, ha értem a dolgot. Az az öreg anyó rejteget valamit szomorú lelkében. Tán csak, oh . . . de hiszi az ördög, hisz akkor csak nem bujdokolna Jancsi, mint az elátkozott kígyó. — Vak az apja, testvér, aki megértette ezt az anyámasszonyt. Hát mi oka volna bujdokolni Jancsinak, ha csakugyan itthon van ? Ha rosszat tett volna, kurentáltatnák. — Nem lehet az, pajtikám, egyenes, tiszta, világos volt annak a lelke, mint a napsugár. Ha csakugyan él, más valami lehet itt. Hidd el, én is hallottam a »Csicseri-domb« felől mostanában szép furulyaszót. Holnap pünkösd másod napja lesz, a kanásztáncon Csorvás számadó uramnál mi is ott leszünk ; ha furulyaszót hallok a »Csicseri domb« felől, isten úgysegéljen, oda rohanok, megragadom, ha Lucifer is az apja. Keményen csaptak egymás tenyerébe, hogy a csattanás az éj csöndjében messze hallatszott s felriasztá a bokrokon s fák ágai közt alvó madárkákat, és az a kanászos parola a mellett bizonyított, hogy törik-szakad, de a fogadást szentül meg fogják tartani. V. Egész ünnepély várt a falusiakra pünkösd második napjának estéjén. Nagy számmal sereglettek ki a nem messze eső erdő felé, hogy az urasági kanászok furulya- és táncversenyét megtekinthessék. Az öreg Csorvás számadó rendezte mindig ez ünnepélyt. Megvendégelte bojtársait gazdagon ekkor. A bögrében hevenyészett paprikás gulyás, szalonna helyett ilyenkor nyárson sült csirke, ruca járta s boros kulacs hevert a hatalmas pásztor tűz körül. A délceg bojtárlegények e napon ifjú, »kölyökbojtárok«-ra bízták a nyájat, s maguk ünnepélyesen felöltözködve, siettek az öreg Csorváshoz s pedig örömmel, mert számadó uramnak hire szárnyalt gyönyörű két leánya volt. Már vagy pár év óta nagy lelkesedéssel ment e napon végbe a furulya-verseny, meg a kanász-tánc. A falu szép lányai is kigyűltek ide, ki az anyjával, ki meg a párjával. A Csorvás számadó becsületes bojtársai meg már azért is vetélkedtek, hadd legyen mit nézni annak a sok szép arcú leánykának. Naplementkor már Csorvás számadó hosszan fújt a pásztor-kürtbe s körbe forgott, hogy hallják meg az egész környéken. A kürt szavára innenonnan hosszú füty, vagy másik kürtszó felelt. Csorvás számadó tekintélyesen pödölte végig fülére kanyargó fekete bajszát s megelégedetten mormogta: — Minden jól van, csak ez a két leány ne bomolna. Már most annak az ugrifüles Orzsikének is savanyu lett az ábrázatja. Hiában mosolyog rám, mert látom én, hogy azon az anyjafajta ragyogó szemeken néha fellegború vonul át. Az ördög vigyen el, ha mindkettőnek az eszét el nem rabolta valamelyik csillagfaló, cingár bojtárom. Már úgy van, ha mindig tagadják is, de én az arkangyalokra fogadom, hogy akit a lányom szeret, nyakon ragadom, s úgy megsimogatom, hogy esze nélkül megkéri a lányomat, vagy elpusztul, ha szentül kukorikál is. Az öreg Csorvás feltette magában, hogy megfigyeli, kikkel táncolnak majd leányai legszívesebben, s majd ahhoz képest rangba szorítja azt a két f urfit,« ha sárkánytejen nőttek is. Nagy pásztortüzet recscsentett, gondosan rakosgatta a tűzre a galyakat, egy pár bőrös kulacsot, melyek a tűz körül voltak, megkotyogtatott, ha teli vannak- e ? A falu felé fordúlva látta, hogy nagy rúdon izmos kasornyákban hozza két bojtár a nyárson sülteket, utánok Mariska és Orzsike lépkedtek s a két bojtár kalapja mellé csintalanul mezei virágokat tűzdeltek. Hátrább a falu felől, egész uzsorban jött a fiatalság, dévaskodva, nyomukban egypár öreg férfi s asszony, kik fejcsóválva jegyezték meg: »milyen bolond ez a fiatalság, épen mint mi voltunk!« — Tessék, ecsém, tessék, Isten áldásából! kiáltotta nagy hangon Csorvás számadó s még most is szép szürkés haján végigsimítva, körülintett bojtársai közt; hozott Isten Palkó, Pista, bizony régen nem láttalak. No semmi, aztán a furulyaszó ki legyen cifrázva, az a kanász-tánc meg, urfiak, úgy ki legyen teremtettezve, hogy a király is meghallja, hadd terjedjen kire heted-hét országra. A bojtárok a tűz körül letelepedve, kivették bicskáikat tarisznyáikból, módossan nyelére csattintva, a pengéjét oda illesztették a Mariska és Orzsike sütötte pünkösdi kalács domború oldalához, s kellemes tompa nesszel szeltek egy jókora kohót, a nyárson sültből jó, izmos darabokat illesztettek rá, aztán hüvelykujjaik közé szorítva, olyan kanászétvágygyal falatoztak, hogy az ínyenc, ha ellen kellett volna végig néznie ezt, megőrült volna bele. Mariska és Orzsike a falusi leányokkal távolabb mulattak. Mig az étkezés tartott, a legények és leányok pajzánál cikáztak. Csorvás számadó már jóízűen falatozott bojtárlegényeinek körében, Eszter anyó szívességgel kínálta az aprómarha-pecsenyét jobbra-balra s nem győzött szapora nyelven sápítni, hogy azt a Fonó Gergelyt épen a mai szent napon tudta megszállani a gonosz lélek, mikor azt sem tudja, hol a feje? — Máskor mindig a fejembe locsogott a cifrálkodó teremtése, itt sürgött-forgott, tegnap óta pedig leragadt a nyelve, szót sem szól, csak kóborol. — Szent igaz, Eszter anyó, nálunk is volt tegnap, aztán hát . . . — Csitt te! súgta neki a másik bojtárlegény, oldalba lökve a két pofára falatozót, — nem tudod mibe fogadtunk? — Ahá, igaz lesz az! mondta a másik legény s bicskája pengéjét a nyélre csattintva, hatalmas falattal fogta be a száját. Mariska és Orzse egypár kulaccsal forgolódtak a bojtárlegények körül. Egyik-másik csintalan bojtárlegény bajszát pödörve nézett a kínáló szép lány ragyogó szemei közé. — Kínálja rám, rózsám, áldom az istenét, hát jó na, ne igyék belőle, csak a kulacs száját csókolja, hadd lopom el onnét mézes ajka csókját. [Csorvás szénfekete bajszán pödörítve, jó kedvűen bümmögött és tűnődve nézte, vájjon kik azok »az urfiak«, akik az ő szép pár leányának szivéhez férkőztek ? Azt vizsgálta, melyik előtt tekint félre Mariska, melyiket kerüli, melyikre néz lopvást ? Hm! Egyikre sem. De nini! Gyuri »ecsém« előtt az a kis mosolygó Orzsike lesüti a szemét, Gyuri meg oldalt néz, mintha rosz fát tett volna a tűzre ? Tudtam, ejnye, a mihaszna kölyke, ne várj! Nem csal az én szemem, majd hozzá boronállak. Hanem ez a bánatos képű Mariska, aki úgy mosolyog, mint hideg hó alól a bikirics, az félve rejt szivében valami bánatos gondolatot. Megtudom, ma kell megtudnom , ne legyek édesapja, ha ma ki nem kérdezem! E tűnődés után felállott Csorvás, kulacsot ragadott a kezébe s felköszönté a mulatókat. — Áldja meg a jó isten a falu népét, amért szokás szerint mulatságunkra sereglett egybe; áldjon meg titeket is fiaim, kik hozzám gyűltetek e szent és nagy napon; az uraság javát becsületesen őrizzétek ; ne hagyjátok az igazságot, ha tűz, viz fenyeget is. Úgy legyen! Jóizűen csavart egyet hatalmas bajszán és kotyogó nótát húzott a kulacsból a gyülekezet egészségére. — Tartsa meg az isten kelmed is, egész családjával. — Kiálták a többiek. (Folyt. köv.) Hugo Károlyról. Irta Porzó. (Vége.) Barátai közül többen — ő ez irgalmas barátokat hű testőrségének nevezte, a mint hogy soha sem fogyott ki boldogtalan vénülését s kiáltozó sanyarúságát fejedelmi epithetonokkal fölvirágozni, — tehát hű testőrei közül többen névtelen társulatot alkottak a mindenkép hanyatló öreg segélyezésére. A leggyöngédebb formában juttaták kezéhez a havi segélypénzt, mely, tekintve a viszonyokat, tetemesnek is volt mondható. Hugo gond nélkül élhetett. De egyszerre fölébredt benne a vágy Olaszországba utazni. Oda már nagyobbacska összeg volt szükséges. Fölkeresi egyik »testőrét,a ki akkor csak bankár volt s ma csak képviselő s előadja neki szándékát. A bankár jóváhagyólag intett kerek, okos fejével. Egy kis szünet után, melyet a »testőr« sehogysem akart elérteni, a költő a financier elé áll, vállára teszi kezét s igy szól: — Barátom, kitűnő üzletet tudok önnek. — Halljuk! — Ön havonkint 20 s igy évenkint 240 forint adót fizet a költészet fejedelmének. Igaz-e ? — Igaz. S mi következik ebből ? — Az, hogy ha ön egy évi adóját elkomtrozza, elengedek önnek 25°/„-et. A bankár ezt, Hugo fölfogásával ellenkezőleg, nem tartotta jó üzletnek s nem »entrirozta.« Volt mit hallani a kőszívű pénzembernek! A haragos költő-pápa azonban nem csak élő szóval