Fővárosi Lapok 1879. április (75-99. szám)
1879-04-22 / 92. szám
ledd, 1879. ápril 22. 92. szám. Tizenhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési díj: félévre ...........................8 írt. Negyedévre ...................4 „ Megjeleníti az ünnep utáni napokat kivéve Szindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Böjti lakodalom. (Rajz.) Thúróczy Kálmántól. (Vége.) — Jól van, jól — vágott szavába az előbbi; — tudjuk, hogy honnét fú a szél. Mindenki annak a nótáját fütyöli, akinek a szekerén ül. De megfordíthatjuk ám a szekér rúdját és akkor — folytató fokozott tűzzel — akkor, én is lelkemre mondom, »apró« mindazoknak, kik rajta vannak. — Biró uram! — kiált dühösen az egyházfi, — kikérek minden fenyegetőzést. — No, no, — vág közbe csilapítólag kántor uram. — Ne indulatoskodjál, testvér !, hiszen csak nem veszed magadra a célzást. Hová gondolsz? Te ne félj semmit! — Nem is félek! Mert én vagyok olyan ember, aki becsülettel szolgálok mindenkit, aki becsülettel szereztem verítékes kenyeremet és becsületes akarok maradni végleheletemig. És meg is kívánom, hogy becsüljön meg mindenki, és nem engedem, hogy egyik vagy másik jó emberem becsületében gázoljanak. Nem, és százszor nem! Ezzel olyat ütött öklével az asztalra, hogy a palackok csak úgy táncoltak bele. Erre aztán biró uram sem akar adós maradni, a kántor szemének jelentős figyelmeztetésére azonban elhallgat, csak nyakravalóján ránt egyet és izgatottan pödörgeti bajszát. Kántor uram tudja, hogy mit mivel. Kártyát hozat és míg tréfás megjegyzéseivel csitítgatja a felfortyant epés indulatokat, szép csöndesen beosztja a játszmát és megindítja a „mehet«-et. A bőven érkezett bor mámoros hatása ott villog már a megtört, fátyolozott fényű szemeken, a duzzadozó arcok kékes pírján. Még a harangozó is, aki eddig nagy-okosan hallgatott, — most, mivel magára maradt bájos szomszédnőjével és az ital feloldotta nyelvét, mind jobban nekimelegül udvarlásában és öntelt mosolylyal visszonozza »szépe« kacérkodó pislantásait Juliska mindezt nem hallja, nem látja. Mintha lába gyökeret vert volna a földbe, ugyanazon a helyen áll, ahol kísérője elhagyta. Hirtelen elfojtott hangok nesze éri. Jutka, a szolgáló, künn a konyhában fontoskodva súgja a sírásónak: — Dejszen ez sem viszi sokáig! — Éz olyan — feleltemez halkan — mint a boldogult édesapja temetésén. Olyan volt, mint a viasz. Csak úgy ténfergett és bizonyára felfordul, ha a kastélybeli kisasszony nem támogatja és nem húzza magával a hintóba. A nagyságos asszony is ott volt, meg az ifjúr is. — Ne mondja! — súgja amaz csudálkozva. A hallottak felrázzák Juliskát kínos tűnődéséből. Az emlék fájdalma utat tör szorongó érzelmeinek; tágulni érzi keblét, szétrántja ruháját, az ágyra borul és sűrű könyekben önti ki szíve keservét. A jó, drága szülőre gondol. A jelen lassan kint elmosódik lelki szeme előtt. Képzelme ott csüng az erdei lakon, a boldog múlton. És úgy fáj a szegénynek újra látni, mint futkossa be gondtalanul a lombos erdőt, mint örül szive a madárkák énekének, a rigók füttyeinek, a rét viráginak, melyeket koszorúba fűz báránykájának nyaka köré. Aztán újra átjárja minden ízét az iszonyú jelenet, midőn atyját, — mint orvvadászok áldozatát — halva hozzák haza az erdőkerülők, midőn a koporsóra zárva lebocsátják a sötét földbe. Oh, bár vele mehetett volna oda le, bár nyugodhatnék oldalán tiszta ártatlanságában. De ők máskép akarták. Magukhoz vették az elhagyott árvát, — kinek atyja az ő szolgálatukban, kötelessége teljesítésében lelte halálát, — vigasztalták, maguknál tartották. Azt mondták, náluk kell maradnia, míg sorsáról gondoskodva lesz. És gondoskodtak. De hát ki az oka ez irtóztató helyzetének — kérdi nyugtalan lelkiismeretete. Nem tőle függött-e annak maradni, a mi volt, gyermeteg, istenfélő leánynak, ki még nem ismert más csókot szülőjénél? Nem gondolhatta-e meg, hogy a gazdag fiú őt, a szegény leányt, igazán, komolyan nem szeretheti ? S mégis! Nem önkényt hajolt e szavaira? Nem, — felel magában gyorsan és mélyen felindulva, mialatt újra sűrű könyek áztatják arcát — nem önkényt. Hiszen ő nem tudta, mit tesz. Ő csak azt érezte, hogy oly jó, oly kimondhatatlanul jó vele, mellette lenni, és nem sejtett semmi rosszat. Hiszen már azelőtt is nem egyszer találkoztak véletlenül, nem egyszer ültek együtt este a holdvilágnál, magukra hagyatva, zavartalanul nézték a csillagokat, hallgatták a madarak dalát, csevegtek épen úgy, mint akkor. A park illatos levegője, a tüzes szemek szikrázó fénye kábíthatta el annyira, hogy engedte közel, szorosan maga mellé simulni az ifjút, fejét ölébe hajtani , hogy engedte elrebegni hő szerelmi vallomásait, melyekkel, mint dajkaigéretekkel a gyermeket, mély álomhoz hasonló önfeledségbe ejtette; mert mire az első forró csók elcsattant njakán — sohasem tapasztalt édes érzés fogta el egész valóját, ég és föld összefolyt szeme előtt! Juliska felszökik helyéről.Zagyva, énekkel kevert zenehangok hatnak szobájába. A dáridó ott benn már javában foly. Férje rikácsoló kurjantásai metszően ütik meg füleit. Uh, hogy utálta őt az első pillanat óta, amelyben meglátta, hogy irtózott ez éles vércseszemektől, e minden méltóságából kivetkőzött csúszó-mászó embertől. És most hozzá van kötve elválaszthatatlanul, örökre! Oh, hogy nehezedhetett oly könyörtelenül, oly súlyosan isten büntető keze árva fejére! Hogy viselheti el ez iszonyú csapást ? Felemeli földre szögezett tekintetét és úgy véletlenül megpillantja a nászágyat. Hideg borzadás futja át egész testét. Alig bir állni lábain, Várd feje felé tolál vére, égetve, forrón lüktet ereiben. Kinyitja a szoba ajtaját, aztán óvatosan behúzza maga után. Körülnéz, egy sötét szurdokban Jutka hever alva. Kábító szeszszag folyja körül. Csendesen, nesztelenül suhan át a konyhán, ki az utcára ... A köd szétfoszlott. Hideg északi szél kergeti a felhőfoszlányokat és a hold csak pillanatokra veti halvány fényét a sötétségbe. A közel folyó hullámai teljes erővel csapkodnak ... A vitorlás hangos moraja oly hívóan szól feléje. Mily jó volna megpihenni medrében. Ott senki sem zavarná, nyugodhatnék békében. Kegyetlenül hányt-vetett szive pedig oly igen nagyon vágyik a nyugalom után. Öntudatlanul, gépiesen mind közelebb és közelebb lép a parthoz. Merően néz a víztükörre s fenekére gondol. Hirtelen, mintha panaszosan siró gyermekhang vegyülne a szélroham sivításába és mintha onnan a mélyből két összekulcsolt pici kéz nyúlna feléje, könyeivel esdeklő két szemecske tekintene reá . . . Túlcsigázott képzőlmének e rémképére kínosan rándul meg minden idegszála . . . Fejéhez kap, mintegy visszatartani elillanó eszméletét. Mit akar tenni ? Hogy fogamzhatott benne ez az átkos gondolat ?! Hiszen élete nem az övé, neki tűrnie, szenvednie kell! Újra hangzik a zajos lárma az ablakon át. Oda siet, betekint. Dúlt arcok, a bor hevétől dagadt erek, rekedt mámoros ujjongás. Szent isten, csak ma segíts rajta! Mindent meg fog tenni, amit rá mér a sors, töredelmes szívvel, készséggel. Ma nem bírja, nem lehet, meg kellene halnia és meghalnia nem szabad. Kimegy az erdőbe, elrejtőzik az éjen át, aztán visszatér, magába térve. Hideg, erős szél lobogtatja ruháját, átjárja tagjait. Csak kendőjét hozza ki a szobából. .. Ezalatt bent véget ér a játék is. A háziúr segélyzett kacagással, palástolt dühhel vágja kártyáját az asztalra. Ő többé nem játszik, már megunta. Másfelé vágyik, — teszi hozzá nevetve. — Vágyik vesztett pénze után, — súgja a biró a kántornak, — de hát hiába. A hamis kereset meg nem vadzik! — Úgy, úgy, — szól a bábaasszony, állapotától kitelhető gyorsasággal kibontakozván a melléje dűlt mámoros harangozó karjaiból, — ne várassa oly soká Juliskáját! — Igaz biza, — kiáltanak kacagva a biró meg a kántor. A boldog férj titokban fogát vicsorgatva, nagynehezen panyókára veti kabátját; a többi is valahogy nekikészül a tisztelgésnek és megindulnak. Elől a gitárját hangoló és módosan lépegető bábaasszony, Juliska épen ki akar osonni a szobából, midőn a násznép ajtajához ér. A bábaasszony fülrepesztő óbégatással megkezdi a nászdalt, majd belebömbölnek a férfiak is: Szép Juliska nyissál ajtót. Hallgasd meg a búcsúztatót. Férj, urad már kopogtat . . . A boltra ijedt menyasszony felrántja az ajtót. A kétségbeesés végső erejével, egészen kikelve magából, ellöki a karjait feléje nyújtogató vőlegényt, társait, és egyenesen nekiiramlik az utcának. A hátramaradtak meghökkenve düleszkednek a falnak , majd kacagás és káromkodás közt űzőbe veszik őt. Juliska céltalanul, vakon a folyó felé szalad. Hallja a zsivajt maga mögött. Hirtelen vészes kutyaugatás üti meg füleit. Úgy ösztönszerűen visszanéz: az udvart őrző nagy szelindeket pillantja meg, amint dühösen feni reá fogát. Már ott van egészen közel hozzá. A folyó előtte menekvés nincs; érzi elakadni szive dobogását ; szivrendítő sikoltás hasítja a leget, összerogy. A bábaasszony az első, ki hozzá ér; aztán a kántor. — Semmi baja, — mondja az előbbi, — elájult, majd magához tér. Az utóbbi is megtekinti a hold halvány világánál, megtapogatja mint szakértő, lévén egyszersmind a község halottkémje. Nem szól semmit, csak némán nézi, a mint a segítségre jött Jutkával elcipelik az alékat. Csak amint visszafelé haladtában a megbotlott és most a földről nagy nehezen tápászkodó vőlegénybe ütődik, kiáltja fülébe: — Ne félj semmit, testvér! Lesz temetési jós — és úgy látszik mintha ezalatt még a vén gonosznak is peregnének kényei. A menyasszony ott fekszik nászágyán, szépen, csendesen. Semmi baja többé. Az a parányi erecske, melyben az élet lüktet, ott benn a kebel mélyén, az szakadt meg, egyéb semmi. Az egek ura meghallgatja a jó lelkek imáját. Ő csupán nyugalom után vágyott. Most már pihenhet. Alma zavartalan, örök. Egy bárói család. Schlieben Ervin beszélye. (Folytatás.) Báró Bolten ezalatt elvégezte megbízását és a kapusnak megmutatta a könyveket, melyeket a grófnénak küldjön. A múzeumon átmenve hagyták el a házat; a búcsúzásnál báró Bolten nem tarthatta vissza a kérdést, hogy a gróf jól érzi-e magát. Ez röviden felelt és sietve eltávozott. A báró megütközéssel nézett utána. Csak midőn a gróf hűvös szobájába ért, tudta magát összeszedni és zavart érzéseit gondolkodással kormányozni. Amint belépett, ágyba vetette magát és az utolsó órákra visszaemlékezett. Agyrémeinek hamar urává lett, hanem annál kínosabban elmélkedett báró Bolten viszonyáról a báró Adelburg- családhoz. A meggyilkoltnak kétségkívül bizalmas barátja volt. Vájjon hasznára vált-e ez a barátság, Helianth halála után, a hátramaradt családnál, Veronikánál ? — A nők átalában kedvelték, és hogy ma