Fővárosi Lapok 1879. október (225-251. szám)
1879-10-02 / 226. szám
Ez a második írnok. Ő készíti a végzést, kortársának előolvasása nyomán. Hallom a törvénykezési phraseologia egyes töredékeit s aztán a következő pont üti meg fülemet: »Passerat Estelle-Noémi Geneviéve, La Guépiére Lancelot Raulnak asztaltól elválasztott neje, sat.« — Csupán asztaltól? — kérdé az első Írnok, férjem felé hajolva az Íróasztalon át. — Csupán az asztaltól; úgy van, uram! — viszontá férjem oly mosolylyal, melyre bajusza fölemelkedett s kis piros ajka és két sor hegyes foga kilátszott. Szerettem volna megfojtani! . . . Az ajtó megnyílik s egy kis, alacsony, fonyadt képű ember toppan be. Szennyes öltözékéről lerí a nyomor, az ínség. Boglyos haja, csapzott szakála deresedni kezd ; megnyűtt nadrága és csizmája legalább egy hét óta nem volt takarítva a sártól; kék és kávészín-kockás mellénye nagyon rövid; sárgás palotátjának galléra és ujjai rettenetesen kifényesedtek. Ez a hirdetményragasztó. Az első írnok hideg, gúnyos tekintettel méri végig. — Megint itt van! Hát nem kallódott még el valahol ? — förmedt rá; — úgy látszik, jó egésségnek örvend . . . Meglátszik rajta, hogy jó jövedelme van. A két szorgalmas másoló abba hagyta pillanatra a munkát, hogy megmosolyogják az első írnok gúnyos megjegyzését s aztán még gyorsabban percegett a toll, mintha az elveszített időt akarnák kipótolni. Folytatták az Írást egész dühvel s orruk hegye majdnem a papirt érte. Eközben a hirdetményragasztó letette kalapját, a nélkül hogy az első írnok gúnyolódására legkevésbbé is hederitett volna s egy zsíros, kopott selyem házi sapkával pótolta azt. Látszott rajta, hogy tökéletesen elfásult a lelke minden sértegetés és gúnyolódással szemben. Egész közönynyel szedett elő zsebéből egy darab kenyeret, meg valami pecsenyefélét, mely egy már használaton kivűl helyezett periratba volt göngyölve s aztán gondosan elhelyezte e tápszereket a kalapjában. Majd az első írnok felé fordulva, tompa, rekedt hangon kérdezte: — Hol vannak a fölragasztandó hirdetmények ? — Ott a szekrényben ... folyvást ugyanazon a helyen. — Ugyanazon a helyen, ugyanazon a helyen, — motyog a hirdetményragasztó, — máshová is tehették volna azokat. — Tehettük volna biz azokat, de hát mégis csak oda vannak azok téve!.. Érti-e Benjamin ? — formed rá türelmetlenül az első írnok. — No, jól van, — dörmögi Benjamin, aztán elővesz egy halvány rózsaszín papircsomagot s azt kezében méregetve, fitymáló hangon kérdezi: — Hát nincs több ennél!.. No, ez ugyan nem sokat hajt a konyhára. — Soha sincs megelégedve, — riad rá az első írnok gúnyosan, — mérsékelje magát, öreg, s ne dohogjon itt. Az öreg leül az ő padjára s még folyvást motyogva, a hirdetményeket kezdi számítgatni. Az ajtó újra föltárul. Egy kicsiny, bátortalan ember közeledik az első írnok ur színe elé. Egy kis jegyzéket nyújt felé, párnapi halasztásért esengve, míg tartozásának hátralékát megfizetheti. — Lehetetlenség! — viszonozza az irodatiszt nyers hangon, — a mi a pénzügyeket illeti, ezeknél én saját fejemtől nem határozhatok, mert hát én csupán az első írnok vagyok. — De, uram, — vete ellen a szegény ember, — nem kérek én egyebet, csak kétnapi halasztást. — Két napot!... Mily könnyen mondja ön azt ki!... Hátha két nap alatt hitelezője éhen hal meg. — Oh, uram, neki van miből élnie, mert ő gazdag. — Nincs oly gazdagság, mely örökké tart... Egyébiránt térjen vissza ön két órakor. Plumerellel majd értekezhetik ön ebéd után s ha ő enged önnek halasztást, ám ő lássa, én mosom a kezeimet. — De, uram, ma délben jőnek hozzám a végrehajtók! — kiált föl az alperes, jobbra-balra kétségbeesett pillantást vetve. — Én mit sem segíthetek a dolgon, — viszonozza a másik, vállat vonva: — jó napot! S a szegény ember lecsüggesztett fővel, fájdalomtól dúlt arccal távozik. Míg e párbeszéd tartott, egy mellékszobában valamely fiatal asszonynak vagy leánynak a hangja csendült meg a fülemben, ki a »Valse des roses«-t dalolta. A kedves, bájos csengésű hang után, mely meg-megszakadt, úgy vélekedtem, hogy az éneklő hölgy bizonyosan a hivatalszolga leánya lesz, ki csinos házi öltönyében szobáját takarítja, fris vizet töltve a virágtartóba s a bútorokat porolgatva. Mily ellentét mutatkozik e dalos, fiatal hölgy és az épen eltávozott szegény ügyes-bajos ember kedélyhangulata között! Ki hinné, hogy a törvényszolgáknak ily gyönyörű hangú s szép leányaik lehetnek ? Ez üde hang azt az időt idézte vissza emlékembe, midőn még én is ily gondtalan fiatal leány voltam s dalolva szakgattam le a rózsát chanoisi kertünkben. Újra láttam gyümölcsösünket vén almafáival, a veteményágyakat, a piros szegfűvel szegélyzett ösvényeket, és zsenge ifjúságom fölmerült szemem előtt. Pedig nem voltam mindennap boldog s a hajlék sem tartozott a legderültebbek közé. Középszerű jólét mellett soha sem lehetünk eléggé vidámak, kivált ha többet kell feltüntetnünk, mint a mivel bírunk. Anyám, hiú és pazarló nő volt s mindig azon törte a fejét, hogy szomszédaink előtt mikép tűnhessék föl mennél gazdagabbnak; atyám nagyon szorgalmas, takarékos ember lévén, földjeivel és karmaival volt elfoglalva; azonban ha rossz aratásnak nézett eléje, egyre zsörtölt ránk; ha pedig számlát nyújtottak át neki, úgy kiáltozott akár a páva. A háztartás eléggé tisztességes volt nálunk, hanem én már abban a korban valók, melyben az ember a szivárvány valamennyi színét meglátja. Ámbár nem valami jelentékeny arahozományra számíthattam, akkoriban igen derék fiatal emberhez mehettem volna nőül, nagybirtokosnak a fiához, ki engem elvett volna csupán szép szemeimért, anélkül hogy törődött volna azzzal, várjon van-e pénzem, de anyám nagyon irtózott a gazdálkodó emberektől s azt óhajta, hogy én nagyvilági férfiúhoz menjek férjhez. Ily szempontból indulva ki, eljártunk a szomszédos prefectura valamennyi táncvigalmába s eközben találkoztam La Guépiére úrral. Ő párisi ember volt s valamely külföldi érdemkeresztet viselt, mi hamisított is lehetett; mi több, látogatójegyeire ezt íratta: »Vicomte Lancelot de La Guépiére«, s azt állítá, hogy ő ama hires lovagnak az ivadéka, mely a makk-filkónak adott nevet; kétségkívül innen ered a »baccarat« és »bouillotte« hazárdjátékok iránt való nagy szeretete; vérében volt ez már! Nos, erényes leszármazás, meg a vicomte-cím, egészen elbódíták anyámnak a fejét, mely már különben is meg volt vesztegetve a La Guépiére úr modora és mézes-mázos beszéde által ; elhatározták, hogy nekem e Lancelot-ivadékhoz kell nőül mennem húsz évemmel és chanoisi kis birtokommal. Ami a legnagyobb hiba volt részemről: minden ellenkezés nélkül engedtem magamat oly emberrel egyesíttetni, ki kétszerte idősebb volt, mint én, és aki ez időtájban már festette szakását, bajuszát. Meguntam volt már a házi jeleneteket s atyám örökös zsörtöléseit. Az a kilátás, hogy Párisban élhetek, és úgy elvakított, mint anyámat az a gondolat, hogy leánya vicomtenak a felesége lesz. Aztán azt is elgondoltam, hogy a házasságoknak legalább háromnegyedét így szokták kötni... Én már hét éve, mióta férjhez mentem s keserves könyeket hullatok, ha visszagondolok danoisi szép napjaimra. Oh, mennyi boszuságért engem ehét év alatt, mennyi viszály keserített s mennyi megaláztatásnak voltam kitéve! (Folyt. köv.) A szerbek Magyarországon. — A szerb kongresszus alkalmából. — A szerbek 1389-ben a Rigómezőn Zsigmond magyar király és keresztes hada, 1396-ban Nikápolynál a török ellen csatát vesztvén, miután a török Bulgáriát meghódítá, Szerbiát becsapásaival nyugtalanná, sőt a Szerbiával átellenes magyar Temesközt is rettegteté. Duna-Kevéből — a mai Kubinból — és vidékéről 1412-ben néhány száz szerb család fölkerekedett és Buda vidékein, jelesen a róluk nevezett Rác-Kevén és Szent-Endrén telepedett meg. 1426-ban az öreg Lázárevics szerb despota rokonával s kijelölt utódával Brankovics György gyel Budára jött Zsigmond magyar királyhoz és neki a szerb végvárakat, köztök Belgrádot, Szendrőt védelmébe fölajánlá és átengedé, mivelhogy, a fölajánlás szerint, a magyar királyok Szerbiának egyébként is régóta kegyurai .) Zsigmond király ez alkalommal — mint krónikásaink írják, — az átvett végvárakért Brankovicsnak Böszörmény, Debrecen, Munkács, Szolnok, Világosvár aat. uradalmait adományozta; de Pesti Frigyes okmányilag kimutatta, hogy Brankovics emez uradalmakat már korábban bírta. Valószínűleg e szerzeményekkel kívánt magáról eleve gondoskodni, ha a török netán Szerbiát is elfoglalná, miként Bulgáriát már egészen elfoglalta vala. Brankovics e magyar uradalmaiba hihetőleg szerbeket is nem csekély számmal telepített.2) Nándorfehérvárnak 1456-ban történt sikertelen ostroma után pár évvel Gregorievics jeles népet hozott át a Száva jobbjáról Szerémbe. 1481-ben Kinisi Pál,3 temesvári, szozgonyi László belgrádi bán s Brankovics Vuk ötvenezer szerbet bírt ráy a címét. Szabbás, a fivérei és Imre király közti viszály kiegyenlítésének örök emlékére alapitá Bácsban a máig álló Kovil zárdát. 2) Hajdú-Böszörményben hallottam, hogy az ottani Rác-Vid pusztára Brankovics telepítette rácok, az enyim és tied közti fogalmakat erőszakos tettekkel zavarván meg, a böszörményiek rájok törtek s minden felnőtt férfit agyonvertek, de az asszonyokat, gyermekeket megkímélték. Ezek utódai volnának az ottani óhitű lakosok. 3) Kinisi Pált a szerbek, valamint Hunyadi Jánost az oláhok, Zrinyi Miklóst a horvátok, a magyaroktól maguknak követelik. Nem vitatjuk, miféle nemzetből születtek e hősök: az tagadhatlan, hogy magyarokul éltek, magyarokul haltak. Budai Ferenc »Polgári Lexikona« szerint Kinisi Pál, a biharmegyei Kinis faluban született alacsonysorsú szülőktől. Mint molnárlegény állott Magyar Balázs lovasai közé, kinek rendkívüli ereje s vitézségei által vezértársa s veje jön. Mint temesi bán Kenéz zárdavárban szokott nyaralni. Nagyvázsonyban temették el, hol egykori márványszobrának töredékei máig láthatók rá, hogy Temesközbe telepedjenek át, majd Somi Józsa, Kinisi utóda és ifjabb Hunyadi János horvát bán ismét tízezer szerbet hoztak át Bácsba, kiket a magyar törvény kedvezése a püspöki tizedadó alól fölmentett, a honvédelem azonban kötelezett, minthogy az 1498-as országgyűlés hét névtelen rác despotát két-két bandérium kiállításával rovott meg. Sziljanovics István vajda néhány ezer emberével Siklós táján nyert II. Ulászló királytól 1507-ben szálló jogot, sőt adományúl Siklós uradalmát is. Ezeknek, valamint a Zsigmond király óta koronkint egyes családokban a Duna két partján Belgrádtól Győrig letelepedett szerbeknek püspöke elébb Duna-Pöntelén, majd Szekcsőn székelt, mely utóbbi hely, mint görög kalmárok telepe, a XV. században Nova villa Macedoniorum nevet viselt, míg a temesköziekének előbb Temesvárt, ennek a török által 1552-ben lett elfoglaltatása után Boros Jenőn — Jenopol — volt széke. A mohácsi vészt követett zavarokban egy bátor kalandor, Csarni Jovan fölvette a vajda címet s tízezer emberével, kik őt mint cárt üdvözlők, garázdálkodott Szeged vidékén, mignem egyévi hatalmaskodása után egy szegedi hajdú lelőtte. Ezután a magyarszerb főemberek: Bakics, Jakusics, Petrovics, Perusics sat., közös erővel harcoltak a török ellen s részt vettek a magyar dolgok intézésében, viszont Temesvárit, Szeged elestével a törökkel együtt harcolni kényszerültek Ausztria és az e párti magyarok ellen. A XVI. század végén, midőn Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem a temesközi szerbeket fölhívta, vetnék le a török igát: a temesvári pasa hétezer szerb vérével fogta el a lázadást. Brankovics György, ki a régi Brankovics vajdák véréből született, a Temesközben 1645-ben, a Folytatás a mellékleten. x) Nemanja István, fia Tesa v. Theodor knesznek, ki magát dalmát királynak is cimzé, tizenhetedik volt a szerb knézek sorában, 644 óta, midőn t. i. a szerbek mai országukban megtelepedtek. Ő fölhasználva a görög császári családban támadt viszályokat, a bolgárokkal egy időben kivonta magát Konstantinápoly fönhatósága alól s Jön a Szerbián kétszáz évig uralkodott, róla u. n. Nemanics-ház törzsatyja. Három fia maradt : István, Vuk és Szabbás v. Sebő ; ez utóbbi Szerbiának a konstantinápolyi pátriárkától független első metropoütája Zics székhelylyel; egyszersmind az ország védszentje gyanánt tisztelik. Csontjait, a magyar történetben is szerepelt Szinan pasa 1595-ben milosevoi temetőjéből kiragadván, megégetteté. Nemanics István III. Ince pápától királyi címet s koronát nyert, de öcscsétől Vüktől az atyai örökség arányos részét megtagadván, ez Imre magyar király segélyét kérte és Imre erélyes közbelépésének segélyével fölvette Szerbia ki 1004