Fővárosi Lapok 1880. január (1-25. szám)
1880-01-08 / 5. szám
rítgatott papírcsomagnak a láttára Ruben el nem fojthatott egy gyönge mosolyt. — Tudhatod, — szólt hirtelen Ronsin, minden hímezés nélkül, a kiadóhoz fordulva, — tudhatod, mint vélekedem én a félreismert lángeszek felől. A valódi tehetség kitűnik , ha valaki ismeretlen marad, oka az, hogy nincs eléggé magas röptű szelleme, hogy a tömegből kiemelkedhessék. Nos, én azért jöttem, hogy így szóljak barátomhoz: »íme e fiatal ember alkalmasint szerencsét hoz könyvárusi üzletedre ;■ íme egy csomag kézirat, mely becsületére fog válni kiadói vállalatodnak.« Szóval, az én barátomnak meg kell bíznia szavaimban, szívesen fogadnia a költőt s megvennie a kéziratát. — Kéziratát! S a kiadó, a nélkül hogy a legcsekélyebb figyelemre látszott volna méltatni a költőt, nem fogadta el Ronsinnak feléje nyújtott kezét. — Kéziratát! És te vagy az, aki nekem kéziratot hozol! Nem, nincs többé barát a világon, — tévé utána a kiadó, komoly, ünnepélyes arcot vágva. — Bocsánat, — szólalt meg Colmer kedves, fontoskodó arcával, mely őt soha el nem hagyta, — én olvastam ezeket a költeményeket. — Költemények! — kiáltott föl Daniel hevesen. — Este, éji asztalkámon, asztalkendőm alatt, mikor ebédelek, dolgozóasztalomon a számlák és a számviteli könyvek közt, mindenütt föltalálom e reptiliákat. De a könyvárusi üzlet, uraim, pang, a könyvárusi üzlet megszűnik, ha költeményekkel árasztjuk el. — De, ismétlem, én olvastam e költeményeket, — folytatá Oolmer, nem engedve magát megzavarni; — csodálatraméltók ezek! — Csodálatraméltók! magasztosak! Nos, mi hasznom van nekem ezekből? —vágott közbe Dániel— Hiszen én csodálni csodálhatom e költeményeket, de kiadni — soha sem fogom. Oh, tudom én azt, hogy vannak nekünk tehetséges, szellemes költőink. A minap is, valamely szalonban, egy szikár, hosszú hajú fiatalember verseket szavalt el, elégiafélét. Megkönyeztetett, a szó irodalmi értelmében megkönyeztetett, de üzleti értelmében felboszantott. Nem vagyok képes lerajzolni ama zavart, melyet a fiatal költő arca eme jelenet alatt visszatükrözött. — No, akkor — válaszoló Ronsin némi hallgatás után, — nincs egyéb hátra, minthogy ez a szegény fiatalember a hullámok közé vesse magát. — Az bizony érdekes lesz! — kiáltott föl kacagva a könyvárus, — ez az ötlet aranyat ér. Oh, ha ő kötelezi magát arra, hogy a vízbe fojtja vagy felköti magát, akkor én is kötelezem magamat arra, hogy könyvét közzé bocsátom. »Egy, hullámokba temetkezett ember költészete,« vagy: »Egy, magát felakasztott ember emlékiratai«. Mily reklám, anélkül hogy csak egy fillérembe is kerülne ! Szinte máris látom a könyvnek gyászkocsira emlékeztető feketefehér fedelén, hogy az ily cím mily hatást tesz.Teringettél! Én az üzlet, nem pedig az érzelmesség embere vagyok. A könyvkereskedéssel foglalkozom én, nem pedig az irodalommal. Daniel, mindamellett hogy az irodalom iránt közönyösséget segédelt s bizonyos kereskedői érdességet tanúsított üzleti dolgoknál, mégsem volt rossz ember. Oly befolyásos hirlapírónak az ajánlata, mint a minő a Bonsiné, különben sem maradhatott hatás nélkül oly emberre nézve, ki a sajtó kényszerítő hatalma alatt áll. Végre is megígérte, hogy nem fogja Leont figyelmen kívül hagyni — és be is váltotta a szavát. IV. Egy este, mikor költőnk a Variétés orkészterében ült, felvonás közben oly fiatal leányt pillantott meg anyjával az erkélyen, kinek szépsége meglepte őt. A leányka szuroksötét fürtei füle fölött voltak sok kellemmel hátrasimítva; mosolygó és beszélő kék szeme rendkívül élénkítő bájos, kihívó arcocskáját. Leonnak a tekintete néhány pillantásig pihent a fiatal hölgyön, ki, észrevévén ama hízelgő figyelmet, melynek ő tárgya volt, elpirult s elfordította a fejét. Mielőtt azonban ezt tette volna, futó pillantást vetett az ifjúra, ki őt oly feltűnő gyönyörűséggel szemlélte. Midőn Leon a színházi előadás után a híd felé irányzó lépteit, a Vivienne-utcában rájuk ismert a néhány lépéssel előtte haladó nőkre, kiknek látása oly kellemes szórakozással szolgált neki az előadás alatt. Egyszerre ösztönszerűleg meglassító lépteit az ifjú nehogy elhagyja a fiatal leányt és anyját, s akaratlan is követte nyomaikat. Abban a pillanatban, midőn a leányka átlépte küszöbét ama bons-enfants-utcai háznak, ahol laktak, Leonnak úgy tetszett, mintha visszatekintett volna e bájos jelenség és fölismerné őt. Kis ideig ott ácsorgott az utca közepén, szemben a lakkal, a nélkül hogy tisztában lett volna magával arra nézve, mert sétált arra s mily célból állapodott meg. A harmadik emelet egyik ablaka egyszerre megvilágosodott s a fiatal ember két árnyat látott mozogni a fehér függöny redői mögött; majd elenyészett a világosság, hogy egy másik szobában jelenkezzék újra; végre egészen elsötétült megint. Az utcán csönd és homály uralgott, valamennyi bolt be volt zárva ; csak néhány zöldséges taligának távoli zörgése hallatszott még a Saint-Honoré-utcában. Leon ott járt-kelt még egy ideig kimért léptekkel, mintha valamely összeesküvést kellene szemmel tartania. Néhány nap múlva újra látta az ifjú a színházban Valentinét és Sevrellenét. Ez alkalommal a fiatal leány volt az, ki Leont előbb észrevette. Mikor Courtenai úr, anélkül hogy tudomással birt volna a leányka ottlétéről, ama páholy felé irányozta tekintetét, ahol e nők ültek, s pillantásuk találkozott s mind a fiatalember, mind a leány egyszerre site le a szemét. Ez este már egész biztossággal haladt azon az utón, amelyen a minap követte a nőket. Midőn ezek a kapuhoz értek, Valentine, mintha sejtette volna, hogy Leon követte őket, vidám arccal fordult hátra s a meglepetés és csodálkozás legcsekélyebb jele nélkül tekintett rá nagy kék szemével. Leon majdnem elolvadt e tekintet alatt s átment a szemközt levő ház kapuja elé, honnan megint láthatta, mint néhány nappal előbb, a gyertyavilágot, hol az egyik, hol a másik szobában. Csakhogy most nem aludt ki oly hirtelen a gyertyavilág, sőt, mintha zongorahangot vélt volna hallani, s önkénytelen az a kérdés támadt lelkében: vájjon nem a Valentine búcsúüdvözletét tolmácsolja-e e zenehang ? Ezúttal Leon huzamosabban időzött a kapualjban, mint első ízben. Néhány kereskedő, ki ép árucsarnokát zárta be, kíváncsian tekintett rá, mintegy a fölött tűnődve, vájjon mit keres ott az a fiatal ember meresztett nyakával és kémlő pillantásaival ? (Folyt. köv.) A Petőfi-Társaság kürülése. (Január 6-dikán.) (Gr.) Egész márciusi verőfény játszott a nagy nemzetiszínű lobogóval, mely vízkereszt délelőttjén az akadémiai palota homlokzatán lengett, jelentve, hogy a díszteremben irodalmi ünnepély van. Az akadémia vendégszeretőleg nyitja meg a termet a szépirodalmi társaságok közüléseire, ez által is szívesen elismerve a benső kapcsot, mely a tudomány és költészet között kétszeresen létezik nálunk, ahol az igaz és szép kultuszán kívül a nemzetiség szolgálatában is erősen kell működniük. A Petőfi Társaság idei ülése érdekesebb volt és nagyobb érdekeltséget is keltett, mint az eddigiek. Az egész tárgysor tapintattal, változatosan volt ugyan összeállítva, de tán nem csalódunk: ha a fokozott érdekeltségnek két főtényezőjét abban keressük, hogy írónő — tehát nő — ezúttal olvasott először nyilvánosan irodalmi ünnepen; meg a »koltói gróf« is megjelent, elmondani, hogy »Petőfi Költőn«, ő nála, mint élt és mit irt. A nagy terem minden ülőhelye el volt foglalva s a hallgatók többségét hölgyek képezték, kik az emelvényen is egész nagy társasággá szaporodtak. Sok kitűnő, ismert hölgy volt köztük, jeles írók nejei, nőegyletek élén álló asszonyok, írónők, három-négy mágnáshölgy s a fővárosi társaságok számos kedves menyecskéje és leánya. A férfiak közt többen megjelentek az akadémia és Kisfaludy Társaság köréből is, ami az eddigi közüléseken nem igen volt észrevehető. Az elnöki asztal körül Jókai és Éjszaky Károly elnökök s Szana Tamás és Váradi Antal titkárok ültek. Alant a nagyobbára ifjú tagok sorában a veteránságot Pulszky Ferenc képviselte, mert Lauka örökifjú, Teleki Sándor pedig csak hazafinak veterán, írónak még ul. Sok szem nézett a szépnem irodalmi képviselőjére, Beniczkyné Bajza Lenkére, mint aki már sok szépet irt ugyan, de szólani most fog először. Éjszaky Károly tíz órakor nyita meg a közgyűlést rövid elnöki beszéddel. Azért jutott — úgymond — neki e szerencse, mert Jókai a felolvasók közt lesz. Elmondta aztán, hogy a társaság, mely Petőfi nevét viseli, a kötelességérzet tudatával és tehetségei mértékében szolgálja az irodalmat s a közönség érdekeltsége bizonyítja, hogy e társaság nem fölösleges. Szólt a felolvasó ülésekről, mely a társaság és irodalmat kedvelő közönség közt családias közvetlenséget honosít meg s végül üdvözlé a tagokat, főleg azokat, kik távol vidékről fáradtak fel, hogy az ünnepet teljesebbé tegyék. Szana Tamás titkári jelentése szintén dicséretes rövidséggel adott képet a múlt évi működésről. Kiemelte, hogy a társaság, mely Petőfi nevét irta zászlójára, folyvást gyűjti a költő éetére vonatkozó adatokat s emeli a Petőfi-kultuszt. A lefolyt évben képviselve volt a pázmándi Horváthünnepen s a Lauka Gusztáv jubileumán. Adott ki négy kötet könyvet: Teleki Sándor emlékeit, Balázs Sándor beszélyeit és évkönyvet. A havi közlöny pártolói nagyban megszaporodtak. Az alapítók sorába két nő lépett: B-né Bajza Lenke s Szmrecsányi urhölgyek. Végül megemlékezett Toldy István elhunyt tagról, kinek helyére Irmei Ferenc széptani írót választották meg. Következett a Névy László emlékbeszéde Balogh Zoltán fölött. A méltatás melegével és helyes mértékével van ez írva s szónokias hatással volt elmondva. A forradalom utáni fiatal irói nemzedék e tehetséges tagja nem volt nagy szellem, de jól betölté helyét abban a térben, meddig tehetsége terjedt. Hallottuk életrajzának főbb adatait, hogy már mint gyermek honvéd volt, majd képiró, ki Waldmüllernél és Rahlnál tanuit, azután pedig költő, ki humoros életképeivel tűnt ki, s 1871-ben a Kisfaludy-Társaság által kiadott »Alpári« című verses regényével, mely főműve. Megnősülése után (Jakabfalvy Jolán urhölgyet vette nőül, ki e közülésen is jelen volt.) Balogh Zoltán éveken át gazdálkodott s csobaji tuszkulánumát egy kis képtárrá tette; két év előtt azonban vissza akart költözni a fővárosba, hogy egészen az irodalomnak éljen, de készülő útja közben meghalt s egy barátjánál Tokajban elhunyt. Életrajzának ez adatai közé kedélyes természetének egy-egy jellemző vonása is volt szőve s Névyt a munkáért és előadásért élénken megéljenzék. Komócsy József, aki szintén jó felolvasó, »A szerelem« dicsőítéséről mondott költői mesét, az elveszített kedvesét kereső tébolyult ifjúról, kinek egy szellem igér kincset, hősi dicsőséget, költői halhatatlanságot, ha kedvesét feledi; de ő nem feledi mert kedvesének egy könyve többet ér minden kincsnél, fénynél; ő bolyong tovább, rózsákat szórva s énekelve a dalt kedveséről, Clarisse-ről, kinek nevét hallja örökké a természet szépségében, a templomok imájában és az angyalok énekében. Szívhez szólt e költemény, s viszhangja zajos taps lett. Majd a titkár Beniczkyné Bajza Lenke urhölgyet vezeté a felolvasó-asztalhoz, kit tapsolva üdvözöltek. Maga olvasta »A különc« című rajzát, melynek hőse egy ifjú, kit szülei — jövője iránti gondoskodásból — elszakítnak az árva leánytól, a kit szeret, s aztán a jövő az, hogy többé senkit sem tud szeretni s egész élete nem egyéb, mint a katonai pálya kötelességeinek rideg teljesítése. A »különc« tehát oly szív, mely csak egyszer szeret és feledni nem tud. írónője nem olvasta oly hangosan, hogy a teremben mindenki meghallhatta volna; de akik hallották: a nemes kedélyez egyszerűen írt rajzát éljenzéssel fogadták. Teleki Sándor nem maga olvasta fel nagyérdekű rajzát: »Petőfi Költőn,« hanem átadta É. Kovács Gyulának, ki azt színészhez méltó módon mutatta be. Eredeti, szeretetreméltó modorban, sok helyen egész költői kedélylyel irt rajz ez, becses adatokkal Petőfi életéhez, itt korrajzi vázlat, amott érdekes tájrajzi festés változatosságával. Nagykárolyban 1846 szept. 18-án, midőn megyegyűlés volt, a gróf egy vendéglőben ismerte meg Petőfit, ki midőn bemutatták neki, igy szólt: »Ön az első eleven gróf, a kivel beszélek.« A gróf eleintén közönyös volt iránta, de a mint hallá tőle a szatmármegyei pecsovicsokra irt költeményét: bámulója lett s iparkodott barátságát megérdemelni. Megmutatta neki a majthényi síkot, a hol Károlyi Sándor 1711-ben békét kötött, elhívta Koltóra, a hol aztán őt többször meglátogatta, a hol mézes heteit tölté (eltávolítva otthonról még a házigazdát is, s a hol huszonnyolc költeményt irt, »s mig magyar él — írja Teleki — e kis falu mindig geographiai nevezetesség lesz a hazában ; ez a lángész hatalma.« Ott irta az »Erdélyben« címűt is, egy ebédnél rögtönözve. Irt továbbá egy jó kocsis haláláról hosszabb verset, »Cigány Ferenc, a négyes kocsis« címmel, de ezt sohasem adta ki, hanem Telekinél ma-Folytatás a mellékleten. 24