Fővárosi Lapok 1880. január (1-25. szám)

1880-01-08 / 5. szám

rítgatott papírcsomagnak a láttára Ruben el nem fojthatott egy gyönge mosolyt. — Tudhatod, — szólt hirtelen Ronsin, minden hímezés nélkül, a kiadóhoz fordulva, — tudhatod, mint vélekedem én a félreismert lángeszek felől. A valódi te­hetség kitűnik , ha valaki ismeretlen marad, oka az, hogy nincs eléggé magas röptű szelleme, hogy a tömegből kiemelkedhessék. Nos, én azért jöttem, hogy így szóljak barátomhoz: »íme e fiatal ember alkal­masint szerencsét hoz könyvárusi üzletedre ;■ íme egy csomag kézirat, mely becsületére fog válni kiadói vál­lalatodnak.« Szóval, az én barátomnak meg kell bíz­nia szavaimban, szívesen fogadnia a költőt s meg­vennie a kéziratát. — Kéziratát! S a kiadó, a nélkül hogy a legcsekélyebb figye­lemre látszott volna méltatni a költőt, nem fogadta el Ronsinnak feléje nyújtott kezét. — Kéziratát! És te vagy az, a­ki nekem kéz­iratot hozol! Nem, nincs többé barát a világon, — tévé utána a kiadó, komoly, ünnepélyes arcot vágva. — Bocsánat, — szólalt meg Colmer kedves, fontoskodó arcával, mely őt soha el nem hagyta, — én olvastam ezeket a költeményeket. — Költemények! — kiáltott föl Daniel heve­sen. — Este, éji asztalkámon, asztalkendőm alatt, mi­kor ebédelek, dolgozóasztalomon a számlák és a szám­viteli könyvek közt, mindenütt föltalálom e reptiliá­­kat. De a könyvárusi üzlet, uraim, pang, a könyvárusi üzlet megszűnik, ha költeményekkel árasztjuk el. — De, ismétlem, én olvastam e költeményeket, — folytatá Oolmer, nem engedve magát megzavarni; — csodálatraméltók ezek! — Csodálatraméltók! magasztosak! Nos, mi hasznom van nekem ezekből? —vágott közbe Dániel­— Hiszen én csodálni csodálhatom e költeményeket, de kiadni — soha sem fogom. Oh, tudom én azt, hogy vannak nekünk tehetséges, szellemes költőink. A mi­nap is, valamely szalonban, egy szikár, hosszú hajú fiatalember verseket szavalt el, elégiafélét. Megkö­­nyeztetett, a szó irodalmi értelmében megkönyezte­­tett, de üzleti értelmében felboszantott. Nem vagyok képes lerajzolni ama zavart, me­lyet a fiatal költő arca eme jelenet alatt visszatük­rözött. — No, akkor — válaszoló Ronsin némi hallga­tás után, — nincs egyéb hátra, minthogy ez a szegény fiatal­ember a hullámok közé vesse magát. — Az bizony érdekes lesz! — kiáltott föl ka­cagva a könyvárus, — ez az ötlet aranyat ér. Oh, ha ő kötelezi magát arra, hogy a vízbe fojtja vagy fel­köti magát, akkor én is kötelezem magamat arra, hogy könyvét közzé bocsátom. »Egy, hullámokba te­metkezett ember költészete,« vagy: »Egy, magát fel­akasztott ember emlékiratai«. Mily reklám, a­nélkül hogy csak egy fillérembe is kerülne ! Szinte már­is látom a könyvnek gyászkocsira emlékeztető fekete­­fehér fedelén, hogy az ily cím mily hatást tesz.Teringet­­tél! Én az üzlet, nem pedig az érzelmesség embere vagyok. A könyvkereskedéssel foglalkozom én, nem pedig az irodalommal. Daniel, mindamellett hogy az irodalom iránt közönyösséget segédelt s bizonyos kereskedői érdes­séget tanúsított üzleti dolgoknál, még­sem volt rossz ember. Oly befolyásos hirlapírónak az ajánlata, mint a minő a Bonsiné, különben sem maradhatott hatás nélkül oly emberre nézve, ki a sajtó kényszerítő ha­talma alatt áll. Végre is megígérte, hogy nem fogja Leont figyelmen kívül hagyni — és be is váltotta a szavát. IV. Egy este, mikor költőnk a Variétés orkészteré­­ben ült, felvonás közben oly fiatal leányt pillantott meg anyjával az erkélyen, kinek szépsége meglepte őt. A leányka szuroksötét fürtei füle fölött voltak sok kellemmel hátrasimítva; mosolygó és beszélő kék szeme rendkívül élénkítő bájos, kihívó arcocskáját. Leonnak a tekintete néhány pillantásig pihent a fiatal hölgyön, ki, észrevévén ama hízelgő figyel­met, melynek ő tárgya volt, elpirult s elfordította a fejét. Mielőtt azonban ezt tette volna, futó pillantást vetett az ifjúra, ki őt oly feltűnő gyönyörűséggel szemlélte. Midőn Leon a színházi előadás után a híd felé irányzó lépteit, a Vivienne-utcában rájuk ismert a né­hány lépéssel előtte haladó nőkre, kiknek látása oly kellemes szórakozással szolgált neki az előadás alatt. Egyszerre ösztönszerűleg meglassító lépteit az ifjú nehogy elhagyja a fiatal leányt és anyját, s akaratlan is követte nyomaikat. Abban a pillanatban, midőn a leányka átlépte küszöbét ama bons-enfants-utcai háznak, a­hol lak­tak, Leonnak úgy tetszett, mintha visszatekintett volna e bájos jelenség és fölismerné őt. Kis ideig ott ácsorgott az utca közepén, szemben a lakkal, a nélkül hogy tisztában lett volna magával arra nézve, mert sétált arra s mily célból állapodott meg. A harmadik emelet egyik ablaka egyszerre megvilágosodott s a fiatal ember két árnyat látott mozogni a fehér függöny redői mögött; majd elenyé­szett a világosság, hogy egy másik szobában jelen­­kezzék újra; végre egészen elsötétült megint. Az utcán csönd és homály uralgott, valamennyi bolt be volt zárva ; csak néhány zöldséges taligának távoli zörgése hallatszott még a Saint-Honoré-ut­­cában. Leon ott járt-kelt még egy ideig kimért léptek­kel, mintha valamely összeesküvést kellene szemmel tartania. Néhány nap múlva újra látta az ifjú a színház­ban Valentinét és Sevrellenét. Ez alkalommal a fiatal leány volt az, ki Leont előbb észrevette. Mikor Courtenai úr, a­nélkül hogy tudomással birt volna a leányka ottlétéről, ama pá­­­­holy felé irányozta tekintetét, ahol e nők ültek, s pillantásuk találkozott s mind a fiatal­ember, mind a leány egyszerre site le a szemét. Ez este már egész biztossággal haladt azon az utón, a­melyen a minap követte a nőket. Midőn ezek a kapuhoz értek, Va­lentine, mintha sejtette volna, hogy Leon követte őket, vidám arccal fordult hátra s a meglepetés és csodálkozás legcsekélyebb jele nélkül tekintett rá nagy kék szemével. Leon majdnem elolvadt e tekintet alatt s átment a szemközt levő ház kapuja elé, honnan megint lát­hatta, mint néhány nappal előbb, a gyertyavilágot, hol az egyik, hol a másik szobában. Csakhogy most nem aludt ki oly hirtelen a gyertyavilág, sőt, mintha zongora­hangot vélt volna hallani, s önkénytelen az a kérdés támadt lelkében: vájjon nem a Valentine búcsúüdvözletét tolmácsolja-e e zenehang ? Ezúttal Leon huzamosabban időzött a kapualj­ban, mint első ízben. Néhány kereskedő, ki ép áru­csarnokát zárta be, kíváncsian tekintett rá, mintegy a fölött tűnődve, vájjon mit keres ott az a fiatal ember meresztett nyakával és kémlő pillantásaival ? (Folyt. köv.) A Petőfi-Társaság kürü­lése. (Január 6-dikán.) (Gr.) Egész márciusi verőfény játszott a nagy nemzetiszínű lobogóval, mely vízkereszt délelőttjén az akadémiai palota homlokzatán lengett, jelentve, hogy a díszteremben irodalmi ünnepély van. Az aka­démia vendégszeretőleg nyitja meg a termet a szép­­irodalmi társaságok közüléseire, ez által is szívesen elismerve a benső kapcsot, mely a tudomány és köl­tészet között kétszeresen létezik nálunk, a­hol az igaz és szép kultuszán kívül a nemzetiség szolgálatában is erősen kell működniük. A Petőfi­ Társaság idei ülése érdekesebb volt és nagyobb érdekeltséget is keltett, mint az eddigiek. Az egész tárgysor tapintattal, változatosan volt ugyan összeállítva, de tán nem csalódunk: ha a fokozott érdekeltségnek két főtényezőjét abban keressük, hogy írónő — tehát nő — ezúttal olvasott először nyilvá­nosan irodalmi ünnepen; meg a »koltói gróf« is meg­jelent, elmondani, hogy »Petőfi Költőn«, ő nála, mint élt és mit irt. A nagy terem minden ülőhelye el volt foglalva s a hallgatók többségét hölgyek képezték, kik az emelvényen is egész nagy társasággá szaporodtak. Sok kitűnő, ismert hölgy volt köztük, jeles írók nejei, nőegyletek élén álló asszonyok, írónők, három-négy mágnáshölgy s a fővárosi társaságok számos kedves menyecskéje és leánya. A férfiak közt többen megje­lentek az akadémia és Kisfaludy­ Társaság köréből is, a­mi az eddigi közüléseken nem igen volt észrevehető. Az elnöki asztal körül Jókai és Éjszaky Károly elnökök s Szana Tamás és Váradi Antal titkárok ültek. Alant a nagyobbára ifjú tagok sorában a vete­­ránságot Pulszky Ferenc képviselte, mert Lauka örök­ifjú, Teleki Sándor pedig csak hazafinak veterán, írónak még ul. Sok szem nézett a szépnem irodalmi képviselőjére, Beniczkyné Bajza Lenkére, mint a­ki már sok szépet irt ugyan, de szólani most fog először. Éjszaky Károly tíz órakor nyita meg a közgyűlést rövid elnöki beszéddel. Azért jutott — úgy­mond — neki e szerencse, mert Jókai a felolva­sók közt lesz. Elmondta aztán, hogy a társaság, mely Petőfi nevét viseli, a kötelességérzet tudatával és te­hetségei mértékében szolgálja az irodalmat s a kö­zönség érdekeltsége bizonyítja, hogy e társaság nem fölösleges. Szólt a felolvasó ülésekről, mely a társa­ság és irodalmat kedvelő közönség közt családias közvetlenséget honosít meg s végül üdvözlé a tago­kat, főleg azokat, kik távol vidékről fáradtak fel, hogy az ünnepet teljesebbé tegyék. Szana Tamás titkári jelentése szintén di­cséretes rövidséggel adott képet a múlt évi működés­ről. Kiemelte, hogy a társaság, mely Petőfi nevét irta zászlójára, folyvást gyűjti a költő é­etére vonat­kozó adatokat s emeli a Petőfi-kultuszt. A le­folyt évben képviselve volt a pázmándi Horváth­­ünnepen s a Lauka Gusztáv jubileumán. Adott ki négy kötet könyvet: Teleki Sándor emlékeit, Balázs Sándor beszélyeit és évkönyvet. A havi közlöny pár­tolói nagyban megszaporodtak. Az alapítók sorába két nő lépett: B-né Bajza Lenke s Szmrecsányi ur­­hölgyek. Végül megemlékezett Toldy István elhunyt tagról, kinek helyére Irmei Ferenc széptani írót vá­lasztották meg. Következett a Névy László emlékbeszéde Balogh Zoltán fölött. A méltatás melegével és helyes mértékével van ez írva s szónokias hatással volt el­mondva. A forradalom utáni fiatal irói nemzedék e tehetséges tagja nem volt nagy szellem, de jól betölté helyét abban a térben, meddig tehetsége terjedt. Hal­lottuk életrajzának főbb adatait, hogy már mint gyer­mek honvéd volt, majd képiró, ki Waldmüllernél és Rahlnál tanuit, azután pedig költő, ki humoros élet­képeivel tűnt ki, s 1871-ben a Kisfaludy-Társaság által kiadott »Alpári« című verses regényével, mely főműve. Megnősülése után (Jakabfalvy Jolán urhöl­­gyet vette nőül, ki e közülésen is jelen volt.) Balogh Zoltán éveken át gazdálkodott s csobaji tuszkulánu­­mát egy kis képtárrá tette; két év előtt azonban vissza akart költözni a fővárosba, hogy egészen az irodalom­nak éljen, de készülő útja közben meghalt s egy ba­rátjánál Tokajban elhunyt. Életrajzának ez adatai közé kedélyes természetének egy-egy jellemző vonása is volt szőve s Névyt a munkáért és előadásért élén­ken megélj­enzék. Komócsy József, aki szintén jó felolvasó, »A szerelem« dicsőítéséről mondott költői mesét, az elveszített kedvesét kereső tébolyult ifjúról, kinek egy szellem igér kincset, hősi dicsőséget, költői hal­hatatlanságot, ha kedvesét feledi; de ő nem feledi mert kedvesének egy könyve többet ér minden kincs­nél, fénynél; ő bolyong tovább, rózsákat szórva s énekelve a dalt kedveséről, Clarisse-ről, kinek nevét hallja örökké a természet szépségében, a templomok imájában és az angyalok énekében. Szívhez szólt e költemény, s viszhangja zajos taps lett. Majd a titkár Beniczkyné Bajza Lenke urhölgyet vezeté a felolvasó-asztalhoz, kit tapsolva üdvözöltek. Maga olvasta »A különc« című rajzát, melynek hőse egy ifjú, kit szülei — jövője iránti gondoskodásból — elszakítnak az árva leánytól, a kit szeret, s aztán a jövő az, hogy többé senkit sem tud szeretni s egész élete nem egyéb, mint a katonai pálya kötelességeinek rideg teljesítése. A »különc« tehát oly szív, mely csak egyszer szeret és feledni nem tud. írónője nem olvasta oly hangosan, hogy a teremben mindenki meghallhatta volna; de a­kik hallották: a nemes kedély­ez egyszerűen írt rajzát éljenzéssel fogadták. Teleki Sándor nem maga olvasta fel nagy­érdekű rajzát: »Petőfi Költőn,« hanem átadta É. Kovács Gyulának, ki azt színészhez méltó módon mutatta be. Eredeti, szeretetreméltó modorban, sok helyen egész költői kedélylyel irt rajz ez, becses ada­tokkal Petőfi életéhez, itt korrajzi vázlat, amott érde­kes tájrajzi festés változatosságával. Nagykárolyban 1846 szept. 18-án, midőn megyegyűlés volt, a gróf egy vendéglőben ismerte meg Petőfit, ki midőn be­mutatták neki, igy szólt: »Ön az első eleven gróf, a kivel beszélek.« A gróf eleintén közönyös volt iránta, de a mint hallá tőle a szatmármegyei pecsovicsokra irt költeményét: bámulója lett s iparkodott barátsá­gát megérdemelni. Megmutatta neki a majthényi síkot, a hol Károlyi Sándor 1711-ben békét kötött, elhívta Koltóra, a hol aztán őt többször meglátogatta, a hol mézes heteit tölté (eltávolítva otthonról még a házi­gazdát is,­ s a hol huszonnyolc költeményt irt, »s mig magyar él — írja Teleki — e kis falu mindig geographiai nevezetesség lesz a hazában ; ez a láng­ész hatalma.« Ott irta az »Erdélyben« címűt is, egy ebédnél rögtönözve. Irt továbbá egy jó kocsis halálá­ról hosszabb verset, »Cigány Ferenc, a négyes kocsis« címmel, de ezt sohasem adta ki, hanem Telekinél ma-Folytatás a mellékleten. 24

Next