Fővárosi Lapok 1880. január (1-25. szám)
1880-01-13 / 9. szám
Kedd, 1880. január 13. 9. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre ..............................8 frt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik as filmek utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« tizenhetedik évfolyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek igy címzendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapest.« A ki a levelet nem olvassa végig. (Víg beszély.) Kovács Páltól. (Folytatás.) A másodszor is férj nélkül maradt özvegy pedig megbánta ugyan e tettét s ezentúl másoknak mindig nyilas Ámorokat hímzett névnapi ajándékaira ; de most már ezekkel sem boldogulhatott, s mint hiteles kutforrásból tudjuk: meghalt, a nélkül hogy második férjét folyvást a boldogult első férjének erényeivel mulattathatta volna. A mi jó tanárunk, mindezek dacára, megtartotta jó kedélyét, vagy talán jó kedélye tarta meg őt jelen elbeszélésünk számára, mely nála nélkül eddig, a nyájas olvasó nem csekély örömére, bizonyára bevégződött volna már, vagy talán napvilágot sem lát. Tehát, mint említők, nagytiszteletű Keresztszeghy Márton úr ma igen jó kedvvel ébredt föl, melynek őszintén kifejezést adandó, elkezdte fütyülni a Rákóczi nótáját. Két kedvenc nótája volt az öreg urnak: a Rákóczi és a »prímás« nótája. Mind a kettőt, ha ugyan a hírnek hinni lehet, a vén Bihari komponálta. Az elsőt a nagy Rákóczi fejedelem emlékére, s ezért nem is volt azt szabad akkor a katona-bandáknak játszani; fütyülni azonban, legalább otthon, megengedték. A másikról bizonyosan nem állíthatjuk, hogy várjon az esztergomi prímásnak vagy valami cigány prímásnak tiszteletére gondolta-e ki a vén zenész: elég az, hogy nagytiszteletű Keresztszeghy úrnak akkoriban ez a két kedves nótája volt, melyek közül ma az elsőt fütyörészte, hogy teljék az idő, mert várt valamit. Várta a tegnapi levelére adandó választ Morvaiéktól. Be is állított azzal nem sokára öreg gazdaszszonya, kémkedő titkos mosolylyal fürkészvén gazdájának arcizmait a levél átvételekor, melyek azonban az ő jelenlétében következetesen meg szokták tartani egyforma szigorú formájukat. Ebből tehát a kandi vén asszony ki nem okosodhatván, még egy pár bőrszékről letörölgető kötényével a port, s miután a nagytiszteletű úr egész állhatatossággal játsza a karthauzi szerepét, nagy alázatossággal kisompolygott a szobából, abban a biztos reményben, hogy holnap majd jó öreg ura magától is el fogja mesélni neki az egész históriát. Alig maradt Keresztszeghy úr egyedül a szobában, azonnal egész ünnepélyességgel bocsátkozott, már egészen fényesre koptatott nagy zsöllyeszékébe, s már rég jubileált papírvágó ollóját, jobb kezének hüvelyk- és középujjára akasztva, óvatosan vágta fel azzal a nagyfontosságú levélnek akkoriban úgy nevezett kopertáját. A megszólítás tiszteletteljes és rangjához egészen illő lévén, nagy lelki gyönyörrel igy kezdé azt olvasni: »Nagytiszteletű rektor-professzor Úr.« Mélyen tisztelt Uram! Tegnap hozzám intézett igen becses levelet, melylyel szegény házamat oly nagy mértékben megtisztelni méltóztatott, a legnagyobb örömmel vettem.« — Pompás, — nagyon jó! — mormogá magában Keresztszeghy úr. — Elég ebből ennyi. A többi, a mi következik, úgyis csak frázis. Nézzük a végét. S a nélkül hogy tovább olvasná a levelet, átugrott annak túlsó lapjára, hol még ezeket olvasá: »Fogadja tehát tőlünk nagytiszteletü ar e megtiszteltetésért legforróbb köszönetünket és hálánkat, — s mind a mellett engedje reménylenünk, hogy eddigi nagybecsű szívességébe, ha megengedi — barátságába bennünket továbra is megtartani kegyes leend!« — Az exordium pompás, a konklúzió sem rossz, csak az a »mindamellett« nem korrekt kifejezés ott, ahol van. No de ez legfelebb csak egy kis stiláris hiba, s egy szegény nő-személytől nem is követelhetjük, hogy cicerói elokvenciával s argumentációval adja elő gondolatait. Jó ez nekem így is, ahogy van! Ezzel fejezte be az érdekes levél fölötti kritikáját a nagyérdemű tanár úr, s mivel levelére a válasz ily kedvező volt, további olvasás nélkül zsebre dugva azt, egész elégültséggel s tőle kitelhető virtuozitással kezdte a második, vagyis a »prímás« nótáját fütyörészni. Morvaiék ezalatt szinte remegve várták a nagytiszteletű úr levelére adott válaszuk hatását. Iparkodtak ők abban elkerülni minden fenhéjazó, bántó vagy csak távolról is sértő kifejezést, s azon voltak, hogy a beadásra szánt keserű labda is legalább lehetőleg megcukrozva legyen. Mit fog majd erre a piaci közvélemény mondani ? A szakácsné már egy órát késett, s bizonyosan érdekes hirei lesznek. . Végre megjött, s a hölgyek szivei hangosabban kezdettek dobogni.— Naiszen, csak nost van ám még nagy újság! — kezdé a hű cseléd, húsos kosarát szokott helyére téve, hol az, minden macska-invázió ellen óva volt, magát pedig vastag nagykendőjéből nagynehezen kibontva. — Hogy-hogy? — kérdé a két hölgy egyszerre. — Tehát az egész csak annyiból áll lelkem teni asszonyom, hogy kisasszonyunkat a nagytiszteletű professzor úr tegnap megkérte s annak kezét meg is kapta. Már pedig ez bizonyos, mert a kézfogó mához egy hétre meg is tartatik. A két hölgy bámulva nézett össze. — Piaci hir az egész, — monda immel-ámmal Morvainé. — Nem is lesz abból semmi! — tette hozzá közönyösen Betti kisasszony, s anyjával együtt bevonult a szobába, az érdekes bírhordót egész bizonytalanságban hagyva. Pedig ő már egész után arról gondolkozott: milyen vacsorát készítsen majd a kézfogóra? melyik pulykát vágja le? s hány font vesepecsenyét rendeljen meg a székben ? Mindezekhez járult még az a kellemetlenség, hogy az iparosok is kezdték ostromolni Morvainét kiházasítási ajánlataikkal. Jött a vászonkereskedő, a cipész, a szabó, a lúdpelyhes kofa, az asztalos, a lószőrrel kereskedő zsidó s ezek mind a kisasszonyok menyasszonyságára s annak közel kilátásban lévő férjhezmenésére hivatkozva, ajánlották portékáikat, kelméiket, készítményeiket a leendő ifjú nagy tiszteletű asszonyság számára. Mindez Morvainé előtt a mily boszantó, épen oly megfoghatatlan is volt. Épen akkor törnek reá mindenünnen, mikor ő már a kosarat meg is küldé az illetőnek. Hallatlan! Már Gombosné és Kislakiné asszonyságokra is gondolt. Nem ők uszították-e rá a mesterembereket, gúnyból, csupán az ő boszantására ? Alig győzte már őket a nyakáról lerázni, s a lószőrös zsidó nem is akart tágítani. Hisz a nagytiszteletű urnák is mindent ő literál, meg is rendelt már parancsára egy uj atillát Pestről bostyálól, gyűrűket, brassetteket s más egyéb uriás ajándékokat a tekintetes nagyasszony részére. S a tekintetes Morvainé asszonyság bizonyára csak azért tagadja ezt hogy Bécsből hozathasson mindent. Na ez már mégis több volt a soknál. — A nagy tiszteletű ur tehát maga dicsekszik mindenfelé vőlegénységével s terjeszti a hirt az ő leányának menyasszonyságáról! De jó isten, micsoda alapon ? S a lemondó levél után! — töprengett magában a minden oldalról szorongatott, leendő örömanya, s oly zavarban volt gondolataival, s úgy belemerült a valóban rejtélyes helyezet tisztázásába, hogy másnap alig ismerte fel az előtte tiszteletteljes hódolattal, egész parádéban megjelent nagytiszteletű Keresztszeghy Márton rektor-professzor urat. Nem tudta, mit csináljon vele? Jó reggelt mondjon-e neki vagy jó éjszakát? Leültesse-e az ambituson, mindjárt az ott magában unatkozó rongyos borszékre, vagy pedig . De a nagytiszteletű úr nem az az ember volt, kit az efféle váratlan rendetlenségek kihozhatnának sodrából. Ő a tekintetes asszony igen szembeötlő zavarát nagyon természetesnek találta a legújabb viszonyok közt történt első látogatás alkalmával, azért az álmélkodó Morvaynét karján fogva, maga vezette őt az úgynevezett ülő szobába. — Hagyjunk fel ezentúl minden ceremóniával, drága tekintetes nagyasszony, kezdé a bevezetést Keresztszeghy Márton úr, miután magát a pamlagon kényelmesen elhelyezte. Ama boldog viszonyok közt, melyekbe kölcsönösen lépendők vagyunk, nem lesz erre többé szükség. — Köszönöm ássan! — hogy tetszik magát érezni ? Az a boldogtalan asszony leíratlan zavarában nem tudott egyebet hamarjában mondani a nagytiszteletű urnak. — Már hogy én, hogyan érezem magamat? —kérdé viszont Keresztszeghy úr, nagy szemeket vetve a színeit változtató szegény Morvainéra. — Hát hogy érezhetném én most magamat másként, mint igen jól. — Részemről a szerencse, örülök! De ez az állapot, ez a modor az igazgató úrnak feltűnő kezdett lenni. Beszéljünk a legérdekesebb tárgyról!, gondola magában s legcélszerűbnek látta ezt az egyszerű kérdést kockáztatni: — Hát a mi kedves kis menyasszonyunk hol van ? Na csak ezzel forrázta aztán végig a szegény szenvedő anyát. — Mi tetszik kérem ? — kérdé nagy zavarában Morvainé. — A menyasszonyt kérdezi kegyed ? Oh, de hát kiét ? — Kiét ? Hát a miénket ? Úgy hiszem, most már énnekem is van annyi jogom hozzá, mint a tekintetes asszonynak? Morvainét az ájulás kerülgette, s ha közelében egy ecetes üveget lát, bizonyosan beleszagolt volna. (Vége köv.) Valentine. (Francia elbeszélés.) Írta Frédéric Béchard. (Folytatás.) VII. Bajos lenne e történetet tovább folytatnunk, mielőtt néhány szóval Sevrellenének a múltját el nem mondanánk. Reber kisasszony egy vagyontalan altábornagynak a leánya volt, ki egykor részt vett a spanyol hadjáratban s nagyon tisztelték, becsülték úgy a hadseregnél, mint a hazában. Reber kisasszony ama kerület főpénztárnokához ment férjhez, ahol atyja parancsnokolt, midőn egyszer csak az a hir terjedt szét, hogy az altábornagy leánya eltűnt. Reber kisasszony, ő