Fővárosi Lapok 1880. szeptember (200-224. szám)
1880-09-12 / 209. szám
Vasárnap, 1880. szeptember 12. 209. szám. Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani utca 8. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre ..........................8 frt. Negyedévre ...... 4 „ Megjelenik ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintugy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Eljött az idő: bátor férfiak ! Győzedelmekre szült hazafiak ! Oh menjetek hazátoknak szent védelmére . Dicsősége Idvessége Hí segédére. Boldog atyáink vitéz fegyverrel, Ezer csaták közt kiöntött vérrel, Midőn szerte-széjjel járnák a nagy világot, Fölkeresték, Megszerezték E szép országot. Szépek erdei, szépek mezei, Szépek hegyei, szépek völgyei, De ezeket felülmúlja szebb szabadsága, Ezt őrzötte, Megmentette Árpádnak ága. Örökségteket megbecsüljétek; Észszel, fegyverrel védelmezzétek; Úgy jöjjetek aztán haza nagy dicsőséggel. Áldás rátok ! Induljatok Jó reménységgel! ------------------ V . Virág Benedek emléke. (A holnapi ünnep küszöbén.) (K.) Nyolcvannégy éve csendült fel Budán az az »Ének a hazafiakhoz«, melyet mai számunk élén viszhangozunk, legméltóbb üdvözletéül a holnapi ünnepnek, midőn ez óda költőjének, a »nemzeti lélek tüzes ébresztőjének« egykori szerény lakásán emléktáblát leplezünk le s emlékezve nemes életéről, egyszersmind felkeressük a temetőt, hol az utókor kegyelete síremlékkel jelölte meg az ő drága hamvainak nyughelyét. Egy elsárgult régi röplapról, mely 1787-ben látott napvilágot, jegyeztük le — a mai idő írásmódjával — e buzdító éneket, melyben Virág tüzes hon- és szabadság-szeretete oly egyszerűen és erőteljesen nyilatkozik, hogy ma is élénk viszhangot ébreszthet minden szívben, mely a hazáért dobog. Ez ének, mely csak egy a sok közül, egészen visszatükrözi az ő szellemét, mely oly termékenyítő hatással volt a hazai irodalom fejlődésére s az elnémetesült főváros magyarosodására. Mint költő és történetíró nem volt ő lángelme, ki századokra szóló műveket alkot, hanem olyan lángélek volt, mely egy csenevész kor sötétében égett szent tűzzel, hogy lángra gyújtson másokat, mások közt magánál nagyobb irodalmi tehetségeket is. A lelkesedésnek igazi kútfeje volt, melyből nemesen törekvő nemzedékek táplálkoztak. S ezért méltó megújítani az ő emlékezetét s hálásan beszélni életéről ma is, midőn a nagy törekvés, a nemzeti szellem ébresztése és a főváros megmagyarosítása ma sincs még befejezve s kevésbbé van a főváros ép ama részében, hol a kegyelet holnapi ünnepét tartjuk. Ki volt Virág ? — halála óta soha sem volt elfeledve. Irodalmi tanítványai mindig hálásan igyekeztek fentartani emlékezetét s ha költői és történeti munkái nem is forognak már közkézen, mindig akadt egy-egy író, ki az ő hatásával koronkint örömest foglalkozott s keletkezett egy ifjúsági kör is, mely pár évtized óta egy évben sem feledte el megkoszorúzni sírját a krisztinavárosi temetőben, hol egy hű tanítványa (Reseta János nyug. egyetemi tanár) díszes kereszttel jelölteté meg nyughelyét, melyet most a Virág-bizottság új gránittalappal és vasrácscsal látott el. Lánglélek és nagy szerénység ékesíték e régi óda-költőt. Karacs Teréz, ki a »Fővárosi Lapok« ez évi első számában érdekesen beszélte el emlékeit Virágról, írja, hogy midőn tisztelői életrajzi adatokat kértek tőle, azt szokta volt mondani: »Születtem, szerettem hazámat s dolgoztam értte. Ez az én életem története. Tegyetek ti is igy, tanítsátok utódaitokat s ha ezek is ezt teszik, akkor Magyarország boldog lesz.« Ez volt élete egyedüli célja, gondja, öröme — s ezért méltó minden idők hálájára, tiszteletére. A hiúság oly távol maradt tőle, hogy múltjának adatait nem lehetett megtudni tőle. Azt is, hogy Nagy- Bajomban (Somogyban) született, onnan állapíták meg barátai, mivel egy lelkes nő kérdezősködésére tréfásan azt felelé: »Ott születtem, hol a bajt nagyban osztogatják.« De mert mindig a közjónak élt, életének főbb adatai mégis ismeretesek. Tudjuk, hogy születési éve 1752, hogy a Pálosok rendjébe 1775-ben lépett, a bölcseimet Pesten, az egyházi tudományokat Pécsett tanulta, 1781-ben a fehérvári gimnáziumban tanár lett s öt esztendő múlva ott érte meg, hogy szerzetét József császár feloszlatta. Ekkor jött Budára, hogy ott csekély nyugdijából szerényen éljen s egyszersmind lelkesen munkáljon a nemzeti szellem és hazai irodalom fejlesztésén. Itt fordítá le Horátiust, itt irta szatíráit és ódáit, »Poétái munkái«-t, melyek két kiadást értek, phedrusi költeményeit, Horátius poétikáját magyar jegyzetekkel, magyar prozódiáját, »Magyar Lant«-ját s a »Magyar Századok«-at, melyet azért nem akart az újabb időkig folytatni, mert mint mondá: »Lelkiismeretes iró csak a rég kihalt ivadékok történetét írhatja meg s bocsáthatja közre; a ki élőkről ir, hizeleg vagy rágalmaz, mert részrehajló.« Irodalmilag igen munkás és termékeny férfi volt. Sok jelent meg tőle, mig sokat a budai 1810-diki nagy tűz emésztett meg, sok meg kéziratokban maradt, melyeket dr. Ompolyi, a holnapi Virág-ünnep egyik irodalmi előmozdítója, gondos tanulmány tárgyává bír, hogy ily irodalmi ünnepeken nincs náluáis szokásban az ünnepeltek régi munkáiból egy-egy válogatott gyűjteményt bocsátani közzé, hogy ne csak az író emlékezete újúljon meg, hanem munkáinak javarésze is. Még az országos Kazinczy-ünnepélyek sem bírtak létrehozni egy Kazinczy-kiadást, s csupán az egri Vitkovics-ünnep bizottsága volt az, mely ünnepeltjének azzal is emléket állított, hogy újra kiadta elfeledett szép munkáit. Virágnak azonban magának sem az volt becsvágya, hogy művei örökké éljenek; inkább buzgótt azon, hogy az utána jövő ifjúságot nagyobb, halhatatlanabb munkásságra serkentse. Ő a »jobb lelkek« buzdítója volt. Mily örömmel énekelte: »íme, múzsám szent szavára, Nagy sereg fellobbana, Es buzogás fáradhatlan A hazának áldozik.« Arra munkált, hogy a magyar szellem és erények terjesztésére mennél több lelkes apostolt avasson fel. Hatása oly nagy volt, hogy rácvárosi szegényes lakása egész búcsújára helye jön szépért és jóért hevülő ifjaknak. Ő beszélt nekik átható lelkesedéssel a nemzet régi dicsőségéről és jobb jövőjéről. A németség közepett az ő szobája volt a hazafiság melegítő tűzhelye. Bajzát, ki legelső költeményét is Virágról írta, s Toldy Ferencet ő avatta fel egy csókkal az irodalom szolgálatába, intve őket: »ne feledjétek, mivel tartoztok a közös anyának s maradjatok hívei érzéssel és tettel.« Vörösmarty is őt, a»Kelenföld koszorús szerzőjét« vallá mesterének. Munkácsy és Mátray Gábor, a régi »Rajzolatok« és »Honművész« szerkesztői szintén tőle kapták a buzdítást. Kisfaludy Károlyra is nagy hatással volt, bár a »szent öreg« nem szerette, hogy ez az »athleta-termetű« ifjú anynyit énekel a szerelemről, holott a hősi szellem, dicsőség és férfi-erények dalnoka lehetne. Egész az elfogultságig működött azon, hogy a hon- és szabadságszeretet, a nemzeti szellem erősítése legyen minden költő és tudós egyedüli gondja. A jövő nagysága és az ősi emlékek foglalták el egészen. Még Budát is úgy szerette nevezni: a »Kelenföld hegye mellett.« Fájdalmat okozott neki, hogy az ős Budán oly kevés magyar szót hall s arra munkált, hogy a boldogabb utódok többet hallhassanak. A háború idején győzelemre buzdított s hadi erényeket magasztalt; békében egyre szította a magyarság lankadó tüzét; gúnyolta az idegen köntöst viselő magyart: »Vitéz scythák vére, mi csúf bőrben pipeskedel!« Maga prémes magyar köntösben járt. A hol megjelent, tisztelet környezte. Ősz haja, erős tüzű szeme, szilárd erőre mutató arca imponált s lelkes szavai mélyen hatottak. A legnagyobb irók mindig örömmel emlékeznek vissza amaz időre, melyen Virágot ismerték s budai lakásán vagy a hajóhíd budai oldalán, ahol üldögélni szokott, fölkereshették. A rókus kórház derék öreg lelkésze, Déry Mihály, ki tanuló korában egy költeménynyel kereste föl a »szent öreg«-et, egész ifjú hévvel és bálával fogott tavaly a munkához, midőn megpendült a terv, hogy Virág lakhelyét emléktáblával jelöljük. Mondhatni, a kegyelet és lelkesedés igézete alatt állt mindenki, aki Virággal valaha érintkezett. S ez igézet egy része átszállt azokra is, kik őt csak híréből és munkáiból ismerték. Ez az igézet tette sikeressé a Virág-bizottság gyűjtését s ez az igézet fog uralkodni a holnapi ünnepen is. Bámulat és hála érzetével fognak visszaemlékezni az agg szerzetesre, ki a magyar hazafiság fenkölt papja volt, oly régi évtizedekben, midőn pangásnak, pusztulásnak indúlt az igaz magyar szellem. Midőn ő 1830 jan. 23-án, tehát több mint félszázada hirtelen elhúnyt, magányosan, szegénységben, csupán házi állataitól környezve. Vörösmarty egy magánlevélben, mély levertséggel írt haláláról, s utolsó éveiről »melyekben szükséget csak azért nem szenvedi, mert egyszerű, bölcs élete kevéssel megelégedő volt.« A »Hazai és Külföldi Tudósítások« nagy gyászhangján jelenté: »Oda van magyar Horátiusunk.« .. Temetése, melynek költségeit Ürményi József országbíró özvegye viselte, fájdalmas gyászertartás volt. Egy püspök (Marich János) temette, koporsóját sok tisztelő kísérte, fáklyákkal vitték ki a temetőbe, mialatt a plébániatemplom nagy harangja egyre zúgott, búsan hirdetve, hogy »a nemzeti szellem tüzes ébresztője« meghalt. Holnap egy sokkal tömegesebb gyülekezet ünnepe fogja hirdetni örömmel és hálával,hogy élt! Esthern hiába élt! Nette, emléke fenmaradt dicsőn ápolva hű utódok kegyeletétől; hatása érezhető az irodalmi fejlődés és fővárosi magyarosodás folytonos munkájában, s a mi utódaink, ha egy újabb félszázad múltán fogják olvasni a Virág-utca Ajkay-féle házán a holnap leleplezendő emléktábla feliratát, bizonyára örömteli szívvel mondják el: az agg szerzetes vágya beteljesült, Magyarország boldog s fővárosa teljesen magyar! De az a vágy csak akkor teljesedhetik be, ha mindenki követi a Virág Benedek intését: szereti a hazát s dolgozik érette! Az aranylakodalom. (Francia elbeszélés.) Írta Champfleury. (Folytatás.) — És hová helyezte ön nálam azt a borzasztó csúzt ? — Hát, a . . . A jámbor lelkész elpirult és dadogni kezdett. — Csak a lábra ne, apát úr, ha úgy tetszik. Azt csak nem kívánja talán, hogy sántítsak? — tévé utána, élénken járva föl s alá a teremben, mert e szeretetreméltó öreg delnő még mindig teljes rugékonysággal bírt járásában. — Inkább a karomat mondja csúzosnak. . . Olykor-olykor, nem bánom, magamra tukmáltatok egy-egy kis csúzt, ha ez ennek örömére válik; legalább ekkér hazugságának vétke részben engem is illet. Brétoliérené asszonyság minden kedélyessége és humora mellett is észrevette, hogy csevegései mindinkább nagyobb zavarba hozzák a lelkészt; más irányt adott tehát a társalgásnak s visszatért a templom ékítésének kérdéséhez. — Őrgrófné asszony kegyes bőkezűsége következtében, — viszontá a lelkész — bátorkodtam a szomszéd helység üvegesét áthívatni, hogy a rózsabetét hiányzó üvegeit rakja be. — Oh, szent atyám, mily kevéssé következetes ön ötleteiben! Nem lenne-e szives a kedvemért a levegőt, a betét-rózsán át, beengedni a templomba ? Ha ön becsináltatja a nyílásokat, akkor én télen át járhatok a templomba s nem élhetek semmiféle ki-