Fővárosi Lapok 1880. október (225-251. szám)

1880-10-01 / 225. szám

a társaságot, és annyira imádta a tudományokat. A­­ nap legnagyobb részét könyvei közt töltő s nem is­­­­gen láttuk egyébkor, mint étkezés idején. Átalában nem örömest ültek asztalunkhoz, mivelhogy Orbán épen nem nevetgélt a többi vendég izetlen tréfáin, úgy tekintették őt, mint egy még szelidítetlen medvét, mert gyakran egész ebéd alatt egyetlenegy szót nem váltott senkivel. Pedig hát nagyon csalódtak az embe­rek, minthogy ő élénkszellemű, érzékenyszivű fiatal ember volt, tudott lelkesülni s elég képzelőtehetség­gel bírt. Én is csak később ismertem be ama vastag tévedést, a melyben ő vele szemben éltünk s meg valék győződve, hogyha mindama szép tulajdonai nem fejlődnek ki annyira, mint kellene, egyedül annak lehet majd tulajdonítani, hogy itt e polgári elemek közepett, a sivárlelkű utazó-ügynökök és számadásban megbutult kalmárok megvesztegető légkörében élt, mi öldöklőleg hathatott tehetségeire. Orbán a Szent­ Porcikula-téren lakott, egy ház tornyocskájának első emeleti kis cellájában, melynek ablakait egy hatalmas jázminfa ágai árnyalták be. Az ablakok alatt egy kő-párkánykoszorú nyúlt el, melyen minden reggel, napkeltekor, csiripelő verebek jelen­­keztek, mivelhogy Orbán morzsát hintett oda, lesve e naponkinti korai látogatókat. Ha aztán e szórakozá­sával betelt, könyveihez vonult vissza. Déltájban gyakran el-elment a Café de Cas­­tille-be, egy csésze tiszta mokkát felhörpenteni; szé­két a bejárattal szemközt helyezte el s szivarjának kék füstjén át kisérte szemével a szép nőket, a kik a szomszéd utcákból ott haladva el, a fegyvertérre mentek. Mindez neki csupán egy órába került s aztán folytatta irodalmi kirándulásait a legnagyobb buzga­lommal, Róma és Görögország felé. Azonban, ha át­forgatta a persa szatirákat, Apollonius »Medeá«-ját s megemésztette Wolf és Plutarch Analectáit, a ■»Lecture des poétes“-ot, messze eldobta magától e zagyvalékot s jó kedvvel kereste föl jó barátait: Rabelais-t, Régnier-t, Moliere-t és Lafontainet, kik­kel torkaszakadtából kacagott, jól mulatván az emberi gyarlóságok fölött. ___^Jl^la.olvasmányokkal azonban csak a zord évszakban élt. Ha virulni kezdett a tavasz, örömest odahagyta a régi gall irodalom e mestereit s álmo­dozva sétálgatott ama zöld ösvényeken, melyek a Clan folyása mentén tova vonultak. Pár ízben, e szóra­kozása közben, a szép holdvilágnál a legbizalmasabb beszélgetésbe ereszkedett velünk, fejtegetve eszméit a világ és az élet felől. Mi, társai, figyelmesen halgat­­tuk, hol mosolyogva, hol föllelkesülve, abban a mér­tékben, a melyben ő lelkesült. Az igazat megvallva, a legkülönösebb bölcseletet nyujtó eszméinek ösz­­szesége. — Isten azért küldi az embert a földre, — mondá, — hogy ezen ő bizonyos értékű boldogságot tartózzon, fizikai és értelmi szervezetéhez képest. Ha valaki azt az észrevételt tette, hogy az élet útját, mely tövisekkel van behintve, számtalan görön­gyös ösvény metszi keresztül-kasul, imigy szólt: — Megengedem ; de isten oly jóságos, hogy az utakat némi jó földdel is elborítja s a tüskebokrot nehány díszes rózsával szegélyezi körül, csak azért, hogy elkerüljük a szakadékokat s mennél több virá­got szakíthassunk le. Nyilván látható volt, hogy ő sokáig élt Panurge és Jean des Entommeures testvérrel s hogy a théle­­mei apátság némileg visszatükröződött az ő erkölcs­tanában. Azonban mindezt nála jó adag spiritualizmus sze­­lidíté s ez erkölcstan fölött oly vallási rendszert emelt, melyben a magasztos a képtelenséggel közvetlen súr­lódásba jött. Az ő véleménye szerint, a csillagok ép oly lakott világok, mint a mi földünk, hol, a halál után, telkeinknek többé-kevésbbé boldog életet kell élni, a szerint, a mint itt lent többé-kevésbbé tökéletesítet­ték magokat. — Eme világok száma végtelen, — jegyző meg, — s mi valamennyit bejárjuk; igy fejthető meg az öröklét rejtélye. Mindemez eszmék, mint önök láthatják, nem voltak szigorúan orthodoxok, s még a legszigorúbb, szőrszálhasogató emberek is egy­etér­thetnek abban, hogy Orbánnak alapelveiben hiányzik a kellő komoly­ság. Igaz, nem tagadom, némi kis jóakarattal festhet­ném én hősömet a legerényesebb színekkel, ám én abban a véleményben vagyok, hogy az egyéniségeket úgy kell előtérbe állítani, a m­inők voltak ép, nem pe­dig a minők lehetnének. Én istenem!, hisz az ember nem tökéletes, s a művészet, mely a teremtés tükre, nem képes egészen tökéletes jellemképeket előállítani. Nem akarok oly erényhősöket rajzolni, kiknek kö­vetésétől visszariadunk! Nem tartozom azok közé, kik egyeseknek erkölcsiségével leplezik elbeszéléseik erkölcstelen voltát; én, asszonyom, a saját valóságuk­ban adom elő a dolgokat s legyen meggyőződve, hogy Orbán sem jobb, sem rosszabb, mint az embereknek legnagyobb része. Ő nagyon ritkán találkozott diáktársaival; nem igen volt több egy-két barátjánál és senki sem vette észre, hogy kedvese lett volna. Valóban, én azt hiszem, ő soha nem is érzett vonzalmat egyébhez, mint a ter­mészethez és a tudományokhoz, emez isteni kedvesek­hez. Egyébiránt ő egy talpalatnyi vagyonnal sem rendelkezhetett s azonkívül csúnya is volt. Ugyan, kérem, ki szerethette volna őt ? Igen, ő csúnya volt s én fölmentem magamat ama fáradságtól, hogy arcképét adjam. De miért is adnám én képmását, hacsak azért nem, hogy személye iránt kiábrándítsam kegyedet? Göthe nem mondta meg nekünk, minő volt Werthernek és Saroltának a külseje, Prévost csak alig vázolta előttünk a Manon és Des Grieux vonásait és mégis, nem lebegnek-e ők megannyian szemünk előtt ? Ellenkezőleg, fantáziánk felöltöztetheti őket a legelőnyösebben, lelket önthet beléjök tetszése szerint, s legkedvesebb bálványait láthatja bennök visszatükröződve. Én tehát egyenesen az ön képzelőtehetségére bízom, asszonyom, hogy Or­bánnak arcvonásait kénye-kedve szerint megalkossa, adva neki tisztességes külsőt, tűrhető ábrázatot. Én csupán azt jegyzem meg, hogy eredetéhez képest dél­szaki vérmérséklettel bírt, heves fő volt, imádta a nyári napokat, a derűit, kék eget, az élénk színeket, az illatos mezőt, gömbölyű, hófehér vállakat, tömött hajfürtöket; hogy kerülte a megszokott, egyenes vo­nalakat és utakat, ellenben a mi pénze volt, könnyen elköltötte s ha esténkint nyugalomra hajtotta a fejét, nem sokat törődött a holnapi nappal. — íme, — fogják mondani a komoly gondolko­­zású, higgadtvérű emberek, — ez a fickó sem fog soha kincset összehalmozni! Megengedem, uraim, hogy Orbánból nagyon gyarló kalmár vált volna, de ezzel mi most keveset törődünk. (Folyt, köv.) Egy régi könyv. E napokban irgalmatlanul elpáholtak egy sze­gény ördögöt, ki a piacon egy zsemlyét lopott, hogy éhségét csilapítsa. Kedélyem fölháborodott e durvaság miatt s eszembe jutottak ehhez hasonló többféle kínzások, melyeket az emberek még sokkal csekélyebb okokból egymás ellen, s egyéb tárgyakon elkövetni szoknak. Azokra a különféle barbár kísérletekre gondol­tam, melyekkel a pajzán gyermekek a lepkéket és cse­rebogarakat gyötrik; ami nem kevésbbé kegyetlen műtétekre, melyeknek az ítészek a szegény irók és művészek munkáit alávetik s végre ama kétségkívül legmostohább sorsra, melynek egy régi könyv előbb-utóbb áldozatúl esik. Tessék belépni ebbe a góthszerű terembe, mely­nek festett ablakai tarka árnyékot vetnek a számos könyvsorra, mely a falakat egészen föl a boltozatig elfoglalja. Mennyi régi könyv találkozik e sorokban s ásítozza el éveit egyforma nyugalomban ! íme az a vaskos négyrétű kötet, mely a cifra gótafaragványoktól félig eltakarva az utolsó polc szögletében áll s kínos unalomban tölti el örömtelen létét! Mily keserű érzéssel kell magas állásáról min­dennap látnia, mint szedik ki majd az egyik, majd a másik kötetet az alsóbb polcokról s részesítik az irigylésreméltó szerencsében, hogy átlapozzák, vagy olvasgatnak benne s ez alkalommal a hosszú szender által elzsibbadt tagjait ismét kényelmesen kinyújt­hatja. Sok év előtt az a kötet is az alsóbb sorokban állt, s hasonló gyönyörűségben részesült. De lassan­­kint mindig magasabb polcra jutott s mindig kevesebb figyelemre méltatták, (az embereknél ezt épen ellen­kezőleg lehet tapasztalni,­ mig több évi vándorlás után egészen a boltozat alá került, hol ama sötét zug­ban szomorkodva várja be haszontalan létének utolsó perceit. Ott áll most egyedül és elhagyatottan s rossz kedvében hátat fordít a világnak; egy féreg rágódik belsejében s már előre ellepi őt, a­mivé ő is lenni fog: a por. Egyébiránt nem a legnehezebb napok azok, me­lyeket ott a magányban eltölteni kénytelen. Még rosz­­szabb idők is vannak a mostoha sorstól számára fön­­tartva. Egy szép délután elszundikált, ahogy ez a lusta és dologtalan teremtéseknél gyakran megtörténni szo­kott. Egyszerre úgy tetszett neki, mintha valaki nya­kon csípné , mire fölocsúdott, egy ismeretlen úriem­ber kezei közt találta magát, ki egy magas létrán állva, fölnyitá a disznóbőrös borítékot s a lapokat for­gatni kezdé. A vén jószág reszketett örömében. Kétittasan mutatta a szemlélőnek megaranyozott, tarkaszinű be­tűkkel kicifrázott sorait s magánkívül ragadta őt az örvendetes gondolat, hogy fogságából valahára ki fog szabadulni, hogy méltó figyelemben részesüljön. E kellemes mámor azonban csak rövid ideig tartott, mert alig hogy megpillanta az­­olvasó a címlapon e számot: 1675, a könyvet hirtelen becsapta s oly ha­talmasan dobta le a padozatra, hogy a fölkavart por azt egészen ellepte. Ott hevert a szegény pára, képzelt édenéből a földre bukván s irgalomért rimánkodván annál, ki őt oly mélyen megalázta. De hiába volt minden könyörgése. A hasonló sorsra kárhoztatott régi könyvek egyenkint ráhullot­tak, s elfojták végre terhek alatt keserves panaszait. Bélholtan feküdt itt a sötét sirban s a lezuhanó könyvek tompa moraja olyannak tetszett neki, mint egy lapát föld, melyet a sirásó a koporsójára vetett. Nemsokára a végítélet napja látszott hősünkre fölviradni, mert sírja egyszerre megnyílt. De alig tartozott ő azok közé, a­kik az üdvözöltek soraiban foglalnak helyet, minthogy rövid idő múlva, a­mint sírjából kikelt, őt a többi kimustrált könyvvel együtt egy nyomorult kordéba vetették s a könyvtár­ból ki az utcára hurcolták. E méltatlan bánásmód által annyira megsértve érzé magát, hogy elveszté eszméletét. Mire magához tért, előtte egészen ismeretlen helyen ocsúdott fel, mely­­ egy jókora tágas szatócsbolt volt. Alig maradt ideje magát tájékoztatni, midőn egy gyilkos kéz durván megragadta, s címlapját irgalmatlanul ki­tépte. Könyvünk följajdult fájdalmában, mit kegyet­len kínzója alig vett észre, s legfölebb csak az elsza­­kasztott papiros recsegésének tartott. A nyomorult szatócslélek nem gondolt egy agyongyötrött szellem kínszenvedéseivel s nem volt fogalma a botrányról, melyet rajta elkövetett. Hidegvérűleg megfosztotta őt címétől, s mit érnek a könyvek és emberek — cím nélkül! Követte ezt az első kínzást a többi, s darabon­­kint marcangolták szét a szegény könyvnek belsejét. A ki tudja, mily rendkívüli szívós élete van egy könyvnek, mely — bár darabokra tépve — addig él, míg abból csak egy betű is látható, az könnyen el­képzelheti, mennyit kellett e szerencsétlen elmeműnek szenvednie? Annyi különféle kínt kellett kiállania, ahány lapot számított; ezek pedig a félezeret majdnem meghaladták! Tekintsünk csak néhányat közülök. Itt az egyikkel, mely ékesen leírja egy nemes szív érzelmeit, s a gyönyörűséget, melyet a tiszta sze­relem okoz, most egy rüpök gyújtott szivarára; ott egy másik, melynek sorai világosságot terjesztettek a vakhitűek között, egy kitört ablaktábla helyét pótolja a kuckóban, s ezzel azt még sötétebbé teszi; egy har­madikba, mely csupa madárhangról és illatárról öm­­ledez, egy darab hering van betakarva; egy negyedi­ket, melynek kitörölhetetlen betűkkel kellett volna írója számára biztosítani az utókor elismerését, most piszkos bútor letörlésére használnak; az ötödik — de minek folytassam még tovább is hosszú sorát ama kegyetlenségeknek, melyeknek minden egyes lap na­ponkint kitéve van, s a melyek addig tartanak, mig a levelek mind ellenállottak, s csak a merev, érzés- és öntudatnélküli boríték marad meg — a férgek elede­lének. Addig pedig még ez utóbbit is minden kitel­hető módon iparkodnak meggyalázni s lealacsonyí­tani , midőn az annyi szép és magasztos eszmék díszes hüvelyét a szatócs felesége a vajas dézsák befödésére, vagy ennek gyermekei a cinegefogók tetejére hasz­nálják. Íme, egy régi könyv szomorú sorsának egyszerű rajza ! Igen örülnék, ha sikerült volna ez által íróin­kat figyelmeztetni, mily sokféle bajoknak teszik ki elmeszülöttjeiket, midőn azokat világra bocsátják, s mily kegyetlenül cselekesznek, ha oly műveket terem­tenek, melyek nemcsak késő éveikben, hanem már kora ifjúságukban ily mostoha sorsra vannak kárhoztatva. Frankenburg Adolf, 1110

Next