Fővárosi Lapok 1881. augusztus (174-197. szám)
1881-08-02 / 174. szám
Egy papné életéből. (Rajz a falusi életből). Gyarmathy Zsigánétól. (Folytatás. — Késő — felelt Pál szeliden — most már roszul esnék hallgatóimnak, ha bizalmamat megvonva tőlük, más rendet kezdenék. Aztán én nem is látom ily sötét színben a dolgokat s hiszem, hogy a módosabbak nem akarnak megkárosítani, a szegényétől pedig úgy sem venném el darab kenyerét. .. ezt csak nem tehetem ? — Igen, kímélni kell az ügyefogyott földhöz ragadtakat. . . én értem önt s azért kérem, engedje meg egy tapasztaltabb koros pályatársának, hogy minden érdekeket szem előtt tartva hozza rendbe ügyét. Az olyan hátralékosokat, kiknek módjukban van a fizetés... szóval bízzék bennem, én értem a helyzetet s úgy fogom azt tisztázni, hogy se családja, se hallgatói ne szenvedjenek rövidséget. Maga Krisztus is azt mondja: adjátok meg mindenkinek a magáét. Látszott, hogy Pál teljesen bízik Mártonban, de mielőtt elfogadhatta volna ígéretét, én kiléptem a mellékszobából. Márton mosolygott, egy dicsbeszédet tartott nekem melyből, megtudhattam, hogy én vagyok a legtökéletesebb teremtés, ő pedig maga a szív, s a legközelebbi viszontlátásig ajánlva magát, távozott. — Pát, ugye nem fogadod el ezen ajánlatot? Ha valamit elmulasztunk, azt csak magunk tehetjük jóvá. — Épen csak is ezért nem fogadom el, mert különben teljesen megbiznám e jószivű gyakorlati emberben. Másnap az egész Márton-család látogatásunkra jött s velünk is megigértették, hogy rövid idő múlva átmegyünk. Biztosítani is akarták e látogatást és meghívtak egy kirándulásra a »völgyi kert«-be. Én is elfogadtam e meghívást, mert mióta az özvegy — szegény jó Mari — Csipkésre költözött, s igy nem méltatlankodhattak vele, enyhült boszúságom e család iránt. A legragyogóbb májusi nap volt. A patak fodrocskái csillogtak a napfényben, a fényes levegőben fénylő mellű, vidám fecskék röpködtek, a kertek virágos fái alatt hosszú vásznak fehéredtek, a csipkerózsabokrok festő bimbóiról zománcos szárnyú kis pillék lebbentek fel, a sövénykerítések barna töviseire hófehér labdarózsák és fehér virágú kökényfák borultak. A kis kertekben az orgonabokrok teljes virágzásban voltak és szétárasztották azt a pompás májusi illatot. Mivel anyósom is velünk tartott, szekeren mentünk s ugyancsak kellett ügyelnem, hogy a virgonc kis Palkó ki ne szökjék egy-egy állat megpillantásakor. Ilyenkor nagyanyja mindég felemlítette, hogy ebből a fiúból soha, mig a világ áll, nem lesz első eminens,mindenki meglássa.Hiszen Pál ennyi idős korában úgy ült, mint egy nagy ember. Aztán ez a gyerek még a betűket sem ismeri, bezzeg Pál öt éves korában úgy olvasott, mint a viz. A kicsi Saroltát az én jó Marim gondjára bíztam s igy egész figyelmemet arra a kis erőteljes vasgyúróra fordíthattam. Mikor az öreg hatodszor mondta el kifakadását, Pál fia védelmére kelt: — Édes anyám, lehet, hogy ennyi idős koromban én tudtam olvasni, de azért e gyermek már is tud olyat, amit én soha nem fogok tudni, szóval anyám, élni való esze sokkal több van e parányi jószágnak, mint nekem. — Teremtő szent isten! Még csak ő volt hátra! Eddig a feleségedet állítottad okosabbnak magadnál, most már ezt teszed a gyerekkel is, ez már sok! — Anyám, még én egy darab marhánkat sem tudnám megismerni, ha mindég csak azt tanulnám is. Palkó ismeri a faluban minden embernek a jószágát , ha künnülök vele az utcaajtóban, mikor a nyáj hazatér, rendre nevezi meg, melyik kié. Míg Pál több ilyen dolgot adott elő életrevaló kisfiáról, én igyekeztem elfoglalni, hogy ne vegye észre apja csodálatát. Az elfoglalás csak annyiból állott, hogy engedtem csacsogni kedvére. — Ni, mama, szép bárányok, nagy utcai Kovácséké, tudja mama,mért sírnak most?hát azért,hogy nem rég választották el a mamájoktól szegényeket! Ni, mama az a rektor tehene, még nincsen hornya, de lesz. Mama! hajtsuk ki már mi is a libákat a mezőre, hogy ne egyenek otthon, Gáspárné is azért hajtotta ki ... én majd megőrzöm őket egy nagy bottal, jó lesz mama? — Oh, te kis libapásztor! És meg kellett csókolnom azt a hadonázó kis öklöt, melyet ugyan nem volt csekély munka tisztán tartani. Aztán amint haladtunk a nyíló csipkerózsákkal szegélyzett utón, a madárdaltól zengő zöld mezőn, elgondoltam, hogy lesz idő, mikor e kisfiú nem közli velem mindazt, ami lelkében és szívében megfogamzik. Lesz idő, mikor egy olyan közönséges vén asszonynak fog tekinteni, aki nem értené meg az ő szellemét, akit szeretni fog, de már azzal a mellékszócskával, hogy »szegény«. Hiszen Pál maga a jóság, a gyöngédség és mégis tőle is hallottam már — anyja beszédei után — ezt: szegény anyám! És akkor eszembe fog jutni, hogy mikor a pezsgővérű ifjú még kicsi Palkó volt, mint nyomta oda kis rózsás arcát térdemhez, miközben ragyogó tekintetével nézett fel rám és leste, hogy várjon figyelek-e szavaira ? S az volt legnagyobb gyönyörűsége, ha rá mosolyogtam és megsimítottam fürtös kis fejét . . . Megérkeztünk. Irtáson túl a völgytorkolat öblében volt az a hely, melyet a völgyi kertinek neveztek s melyben hajdan az én kedves Marimmal oly kellemes délutánokat töltöttünk. A gyepű alja fehérlett a rezgő gyöngyvirágoktól, a fákat tömötten borította a hófehér virág s minden szellő lebbenésre fehér levélkék röpködtek s hulltak alá az élénkzöld pázsitra. A legrégibb, legterebélyesebb almafa alatt már fel volt terítve az ozsonára kihozott sok minden. Mártonna és lányai »szörnyen örvendeztek és még szörnyebben kiabáltak s különösen a »jó nagymamának« (mert mióta Lenke igy nevezte, ők sem hívták másként) nem győztek eleget örvendezni. Szegény öreg, ha tudtad volna, hogy ez lesz utolsó kirándulásod, kevesebbet fogadtál volna el a hízelgésekből és hazatérsz, mikor hívlak! De így, arra a megjegyzésemre, hogy nagyon büvösödik, jó lenne hazamenni, azt felelte, hogy nekem sem büvösödött régebben olyan hamar ebben a kertben. Jól van, gondoltam, maradjunk a meddig tetszik, s egész figyelmemet a kisfiúra fordítottam, nehogy igen felhevüljön és meghűljön. Feltűnt nekem, hogy a házigazda távol van; felesége azt állította, hogy a »papom«-hoz egy beteg gyermeket hoztak keresztelni; mert most, tudja isten miért, annyi a beteg gyermek, hogy Különös járvány lehet — gondoltam — mikor mind betegen születnek a gyermekek. Aztán beszélgetni kezdtek a Tőry családról — aki úgy szereti mindnyájokat — azután pedig a vidék mende-mondáin évődtek s mondták anyósomnak az érdekesebbnél érdekesebb újságokat, melyekből világosan kitűnt, hogy mily gyarló minden ember, az egy Márton-családon kívül. Örvendettem, mikor Palkónak kedve jött, hogy a völgynyíláson át arrafelé vigyem, hol két csikó a patakból szürcsölget. Kézen fogva, megindultam vele. Gyönyörűség töltött el, amint széttekintettem a virágos tájon, a hullámzó zöld vetésen. Egy emelkedettebb ponton megálltam s innen észrevettem, hogy a csipkésről jövő után épen egy olyan alak, mint Márton Elek, tart Irtás felé. Bizonyosnak tartottam, hogy Csipkésen járt; de hát mit kereshetett ott épen akkor, midőn Pált magához hivta ? Későbben— csak hogy már igen későn — megtudtam, mit keresett. A hirtelen átdült levegőt éles, hideg szél hasitotta, mikor a szél megszűnt, a nap oly tisztán sütött vissza nyugatról s a havas ormok körvonalai élesen rajzolódtak a ragyogó mennyboltozat aljára, szóval egyike volt ama májusi napoknak, mikor az ember összeszoruló szívvel tudja, hogy a következő éjjel fagyos kézzel fogja letörölni mindazt, ami most oly bájos, fiatal üdeségben zöldel és virágzik. Soha sem fogom feledni e ragyogó hideg tavaszi délutánt, úgy áll az mindég emlékemben, mint egy élesen kiszögellő határköve eddigi boldogságomnak. A határkövön innen is vannak szép helyek, talán még nyugalmasabbak és árnyasabbak is, mint voltak azontúl, de már mégis egy figyelmeztető pont, mely arra int, hogy a napfényes, virágos mezőnek is van határa, s hogy miközben egy új szép táj felé törünk, addig meg kell taposni az árkos, göröngyös ugart is. Azt hiszem, mindnyájunk életében van egy pont, mely körül több sötétség tömörül, mint más helyre. Gyors egymásutánban szoktak következni: a nem szeretem napok. S mintha a sors kezének egy irány különösen megtetszenek, úgy sújt többször egymás után ugyanegy helyre. (Folyt, következik.) , Kedd, 1881. augusztus 2. 174. szám. Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................. frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A nők gyilkosa. (Francia regény.) Írta Hippolyte Audeval. (Folytatás.) Cecilia sápadtan, remegve várta a bárónét. — Nos ? — kérdé. — Nos, ő hazatért. — Nem hagyta önöket magukra? — Nem. — S miről beszéltek ? — Közömbös tárgyakról. Csaknem mindig Gyula úr beszélt. — Bizonyos kegyed abban ? Megesküszik-e nekem erre ? — De hát mi lelte kegyedet, Cecilia? Higgye meg, egészen elrémít. — Ön az én barátnőm, Helén. Ön segélyemre lesz, védelmezni fog. Különben e titok engem egészen lever . .. érzem, hogy megtébolyodom. Tudja meg tehát. . . Cecilia nem végezte be a mondatot. Nem birt többé egy szót sem kiejteni. Ideges mozdulattal emelte föl a kandallón levő márvány kölyhet, fölkapta a levélkét s gyorsan szétnézve, nem jön-e valaki, visszatért Helénhez. A báróné nem érte először a dolgot s azt képzelte, neki volt az a levélke szánva. — Légyott! — kiáltott föl Helén. — Hát ő oly vakmerő, hogy nekem légyottat tűz ki! — Mily esztelenség! Ez a papír kétségkívül abban a bokrétában volt, melyet nekem adott! És én észre sem vettem ezt! Mily kábult vagyok! Oh, önnek van oka félni! Ha ezt Gyula úr megtudná! Első dolga is az lenne, ugye, hogy megverekednék vele ? Oh én őt nagyon jól ismerem! A grófné kitekintett. — Mit csinál a férjem ? — kérdé aztán visszatérve. -Miért nem jött be ?.. Ön rosszul látott, rosszul hallott... Ők együtt vannak! — A gróf levelet kapott Párisból. Ép az én jelenlétemben adták át neki. Átolvasván, alkalmasint most válaszol rá... De, beszéljünk komoly dolgokról... Azt tanácsolja ön, hogy férjhez menjek ? — Kihez ?