Fővárosi Lapok 1881. szeptember (198-222. szám)
1881-09-17 / 211. szám
Szombat, 1881. szeptember 17. III. szám Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. I. emelet. Előfizetési dij: Pelerre ■ ngyedévre 8 írt. 4 írt. Megjelenik ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívás „FŐVÁROSI LAPOK“-ra. Szépirodalmi napilapunk az október-decemberi évnegyeddel tizennyolcadik évi folyamát tölti be. E hosszú idő alatt az írói körök és az olvasó közönség évről évre emelkedő támogatásban részesítik. Kérjük e támogatást jövőre is. Szerkesztője, Vadnai Károly e bel- és külmunkatársai folyvást arra törekszenek, hogy változatos, ízléses és bő tartalom által kielégítsék ama nagy és művelt közönséget, melynek a »Fővárosi Lapok« régóta kedvelt közlönye. A lap kiadója: az Athenaeum-társulat, mely a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondoskodik, kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. A lap ára: évnegyedre 4 ft, félévre 8, egész évre 16 forint. A felírandó cím ez: »a Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Budapesten.« A boldogságra pályázók. (Elbeszélés.) Báró Horváth Miklóstól. (Folytatás.) Zöldes fényben röpdöstek a fölriadt madárkák, be lehete látni az erdő sűrűjébe, s mit lomb a napsugár ellen véde s mi fölött a magány tündére virraszt, a titokzatos eloszlott, világosság verte föl a homályt. — Kezdek félni öntől, Elemér, — rebegő a grófnő. E percben csillagszálak ereszkednek le a magasból, s a tűzszálak mind sűrűbben sorakoznak egymás mellé, mintha tündér szőne a magasban fényszövetet. Röppentyűk szállnak a jégbe, s mikor azt hihették egy villanat volt s hamvadó szikrájuk többé fel nem éled, im, a hulló zsarátnok fénybetűkké alakúl és a grófnő monogrammját tünteti föl. A bozót mellett rég elhaladtak már, a narancsligetben kivülök senki sincs, egymás mellett ülve suttognak bizalmasan, a hajó gyorsan röpül s tulajdonosa, a bűvész, mindenütt a merre haladtak, lángecsettel imádottja nevét rajzolá az égre. S midőn, egy magános sziget partján a sötétben, az óriási nyárfák mellett haladnának, a levelek zörgése közé misztikus zene vegyül, méla, halk, bánatosan esdeklő. Tán a szellő rezgette egy régen ott felejtett koboz húrjait, s a berkek viszhangja volt a misztikus szózat, e szívhez szóló édes zene, mely fájó vágyról és szerelemről regélt. Mindenütt, a merre haladtak, szirén énekhez hasonló csábítgatás környezte a nőt, hatott a képzeletre, s ébresztő hangulatot. Csoda-e, ha a ragyogó fénytől kápráztatott szemek, elvégre lankadtan tűrték, hogy egy mindenható férfi legeltesse rajtuk tekintetét, s a kábult lélek elvesztvén egy percre ellentállási képességét, hallgatta a vallomásokat, s fogadta egy férfi hódolatát . .. A narancsfák lombjai köztegy rejtett zugban, hová a holdvilág nem hatolhatott be, e közben egy ember leselkedik, figyelve minden szóra. A gróf Horti kéme volt. XIV. Mielőtt tovább mennénk a meglepő és csodás dolgok rajzában, melyekkel a nábob vendégeinek, s jelesen a grófnőnek érdeklődését fölkelté, kötelességünk számolni azok létesítése módjáról, nehogy olvasóink azzal vádoljanak, miként féktelen fantáziával egy csoport regényes dolgot ecseteltünk, szemkápráztatót talán és csodaszerűt, de lehetetlent. Várai magához hivatta volt azt az építészt, ki a Tárai kastély tervét készítette, s megrendelt nála két szobát ugyan ama mintára, hajója számára. — De a kivitel majdnem lehetetlen, újra átalakítni, toldani, fúrni, bontani kellene; a hajónak egy zuga sem maradhatna a régi. — Éz azért kap ön tőlem százezer forintot. S a tervszerű átalakítás megtörtént egy hét alatt. A grófnő bútorait kellett utánoztatni, híven, pontosan, az eredetiek mintájára, de az önként érthetőleg csak úgy volt kivihető, ha az illető iparosok a különböző tárgyakat láthatnák egyes remekek művészi utánzata csak úgy lehetséges ha a háztól elszállítják. Hogyan dolgozzék a vésnök, ha mintáját nem szemlélheti ? Várai azt a kérdést intéztette tehát titokban a grófnő meghitt komornájához, mily összeg fejében követne el egy kis visszaélést úrnője bizalmával. A komorna azt felelte, hogy a bizalommal való visszaélés meg nem egyezvén az ő lelkével, csak nagy összegért szánhatná magát reá, oly cselekvényre pedig, mely által állását kockáztatná, csak úgy, ha a kárpótlás mesés nagyságú összeg volna, de ez esetben aztán örömest. Várai egy csomó ezrest küldött a komornának, s e tiszteletdij fejében iparosai ki és bejárhattak a kastélyba, valahányszor az uraság távol volt ; fölmérhettek pontosan mindent, az esztergályos az ódon szekrények cikornyáit, a kárpitos a nyoszolya menyezetét, a függönyöket, melyek a szép asszony nyughelyére fátyolt borítottak még meghitt komornája szemei előtt is. A képíró megjelent olyan órákban, midőn a komorna bizton tudta, hogy úrnője távol lesz, s lemásolhatta egész kényelemben Adél grófnő életnagyságú képét. Ily módon kerültek a bájos nő ingóságos udvarlója kastélyába, mintha házastársa, hitvese volna s ide hozta volna nagyértékű hozományát. A bizarr eszmének volt bizonyos varázsa a képzelődésre, mely férfiaknál olykor vakmerő szokott lenni, de rendkívüli hatást gyakorolt a nőre, midőn lakosztályában a hajón körül tekintve, a falon képmását szemléli, az imazsámolyon olyan könyvet, melyből lefekvés előtt fohászkodni szokott, ágya előtt épen olyan függönyöket, minőkkel otthon leplezi el szemérmes kézzel nyughelyét, hogy a pislogó lámpa fénye se lássa hullámzó keble bájait s volt valami kacér és csábító ama gondolatban, hogy tűzhelyét, bizalmas otthonát találja ama férfi lakában, ki neki udvarol s kiről tudja, hogy szereti. Allegorikus hódolat volt, a gyöngéd figyelemnek meg annyi, jelvénye, mi a tetszvágyó nő hiúságának hizeleg. A másnapi programm szintén élvezetes volt, legfőbb érdeme pedig a változatosság. A vendégek nem győztek kifejezést adni meglepetésüknek s Tárai grófnő kénytelen megvallani magának, hogy az egész út hosszán egy percig sem unatkozott. Az egész társaság a legjobb hangulatban érkezett Szendrei gróf birtokára. — Hogy mulatott improvizált kéjutazásunk alatt ? — kérdé a gróf Adeitől, midőn partra szállva karját ajánlá, hogy kastélyába vezesse. — Pompásan, minden képzelmet felülmúlón! A nagyvilági delnő nyilatkozata ezúttal oly őszintének tetszett, hogy Szendrei gróf maga, kinek elve volt semmi fölött sem csodálkozni, meglepetéssel tekintett húgára. XV. A grófi kastélyban a vadászatokra a környékből sokan jelentek volt meg, kik az érkezőkre várakoztak ; köztük volt gróf Horti is, ki a középbirtokosokkal nem sokat törődött, s mint egy középkori spanyol grand, inkább ősei szellemeivel társalkodott. Végre valahára érkezett egy ember, a házi úr, kivel minden habozás nélkül kezet szoríthata. Szendrei Viktor gróf csak annyi időt kért a társaságtól, mig intézkedéseit a másnap tartandó versenyfuttatásra megteheti; kérte az úrlovasokat még arra is, hogy az akadályverseny alkalmával senki a lábát vagy nyakát ne törje, de ezt már csak udvariassági forma tekintetéből kérte. A szereplő gentleman-ek egy része az istálókba sietett a paripák megtekintésére. Várai Elemér azonban nem távozott a grófnő mellől, a kacér nő teljesen lebilincselte, pedig a versenyzők közé ő is beíratta volt nevét, s esze ágában sem volt bánatpénzzel megváltani. Horti, ki szintén futtatni készült, szobájába vonult és várt valakire, ama titkos kémre, ki a szerelmesek párbeszédét, a narancsligetben kihallgatta volt, s most megjelent, hogy tapasztalatairól számot adjon. Hogy az arc a lélek tükre, a legkopottabb, de legkétségbevonhatlanabb igazság, mit a tapasztalat ezerszer igazolt. Vannak arcok, melyek a gonosz indulatok élő kifejezései, amit bizonyos egyének egy nyomorult élet folyamán gyakoroltak, min törpe szellemük tusakodott, vagy amit alacsony tettek következtében vétkeztek, rá lehelte annak bélyegét a természet, s mély barázdák gyanánt fenmaradt képükön. Ilyen arc volt a Rotterdam Henriké, rút és elrettentő. — Mit tapasztalt, kérdé a gróf, hiszed-e, hogy az a meggazdagodott szatócs, az a húszszoros millió, mos elég vakmerő arra, hogy Tárai Adél grófnőnek udvaroljon ? — Hiszem és tudom, mert kihallgattam párbeszédüket. — Hallottad, amit ez az önhitt ember pórias rigmusokban elmondhatott, de valószínűleg nem sejted, minő hatással voltak bókjai a grófnőre s miként fogadta udvarlásait ? .. . Megelégedéssel fogadta, mint ami hiúságának hizeleg, s úgy fogadta, mint asszony, kinek kacérsága törekszik visszafoglalni azt, amit gyarlósága föladott, de gyarlósága jóval nagyobb kacérságánál. — Következtetésekre nem hatalmaztalak föl, csak a tények elősorolására. Udvarolt-e amaz ember a grófnőnek ? — Udvarolt. — S fogadta-e udvariasságait a grófnő ? — Fogadta. — Jól van, Rotterdam, ma estve jöjj ismét szobámba, dolgom lesz veled. Horti arca bősz indulatot árult el, a Rotterdamé szolgai lelket és gonosz természetet. Rettentő volt az egyik, mint aki bűnöket tervel, undorító a másik, mint a gyilkolásra gyártott kés, mely vak eszközül szolgál. (Folyt. köv.) A Jakab leánya. (Francia elbeszélés. Irta Dessys. (Folytatás.) György, midőn a leányok közelébe ért, megcsókolta Zoénak a homlokát s kezet szorított Toncsikával s a még ismeretlen látogatóhoz fordulva, igy szólt: — Marville Henrik algróf, egykori tanulótársam és barátom. A két fiatal leány kecsesei fogadta a vendég tiszteletteljes üdvözlését. — Ő velünk fog reggelizni, — mondá György. Henrik először vissza akarta utasítani a meghívást. Kétségkívül azt tette föl magában, hogy e polgári ház körében nem fog sokáig időzni. Azonban csakhamar megváltoztatta szándékát. — Elfogadom, — viszontá őszintén, — s annál nagyobb örömmel fogadom el, mert hajdan is, midőn a párisi egyetemben tanultunk, gyakran fölszólítottál, hogy a vasárnapot együtt töltsük. — Es te nem jöttél soha „.. abból az okból, mert.. . — Mi okból nem ? — kérdezte kiváncsian Zoé.