Fővárosi Lapok 1881. szeptember (198-222. szám)

1881-09-17 / 211. szám

Szombat, 1881. szeptember 17. III. szám Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. I. emelet. Előfizetési dij: Pelerre ■ ngyedévre 8 írt. 4 írt. Megjelenik ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívás „FŐVÁROSI LAPOK“-ra. Szépirodalmi napi­lapunk az október-decemberi évnegyeddel tizennyolcadik évi folyamát tölti be. E hosszú idő alatt az írói körök és az olvasó közönség évről évre emelkedő támogatásban részesítik. Kérjük e támogatást jövőre is. Szerkesztője, Vadnai Károly e bel- és kül­munkatársai folyvást arra törekszenek, hogy változatos, ízléses és bő tartalom által kielégít­sék ama nagy és művelt közönséget, melynek a »Fővárosi Lapok« régóta kedvelt közlönye. A lap kiadója: az Athenaeum-társulat, mely a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondoskodik, kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. A lap ára: évnegyedre 4 ft, félévre 8, egész évre 16 forint. A felírandó cím ez: »a Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Budapesten.« A boldogságra pályázók. (Elbeszélés.) Báró Horváth Miklóstól. (Folytatás.) Zöldes fényben röpdöstek a fölriadt madárkák, be lehete látni az erdő sűrűjébe, s mit lomb a napsugár ellen véde s mi fölött a magány tündére virraszt, a ti­tokzatos eloszlott, világosság verte föl a homályt. — Kezdek félni öntől, Elemér, — rebegő a grófnő. E percben csillagszálak ereszkednek le a magas­ból, s a tűzszálak mind sűrűbben sorakoznak egymás mellé, mintha tündér szőne a magasban fénys­zövetet. Röppentyűk szállnak a jégbe, s mikor azt hihették egy villanat volt s hamvadó szikrájuk többé fel nem éled, im, a hulló zsarátnok fénybetűkké alakúl és a grófnő monogrammját tünteti föl. A bozót mellett rég elhaladtak már, a narancs­­ligetben kivülök senki sincs, egymás mellett ülve sut­tognak bizalmasan, a hajó gyorsan röpül s tulajdonosa, a bűvész, mindenütt a merre haladtak, lángecsettel imá­­dottja nevét rajzolá az égre. S midőn, egy magános sziget partján a sötétben, az óriási nyárfák mellett haladnának, a levelek zörgése közé misztikus zene vegyül, méla, halk, bánatosan es­deklő. Tán a szellő rezgette egy régen ott felejtett ko­boz húrjait, s a berkek viszhangja volt a misztikus szó­zat, e szívhez szóló édes zene, mely fájó vágyról és sze­relemről regélt. Mindenütt, a merre haladtak, szirén­ énekhez ha­sonló csábítgatás környezte a nőt, hatott a képzeletre, s ébresztő hangulatot. Csoda-e, ha a ragyogó fénytől kápráztatott sze­mek, elvégre lankadtan tűrték, hogy egy mindenható férfi legeltesse rajtuk tekintetét, s a kábult lélek el­vesztvén egy percre ellentállási képességét, hallgatta a vallomásokat, s fogadta egy férfi hódolatát . .. A narancsfák lombjai közt­­egy rejtett zugban, hová a holdvilág nem hatolhatott be, e közben egy em­­ber leselkedik, figyelve minden szóra. A gróf Horti kéme volt. XIV. Mielőtt tovább mennénk a meglepő és csodás dolgok rajzában, melyekkel a nábob vendégeinek, s je­lesen a grófnőnek érdeklődését fölkelté, kötelességünk számolni azok létesítése módjáról, nehogy olvasóink azzal vádoljanak, miként féktelen fantáziával egy cso­port regényes dolgot ecseteltünk, szemkápráztatót ta­lán és csodaszerűt, de lehetetlent. Várai magához hivatta volt azt az építészt, ki a Tárai kastély tervét készítette, s megrendelt nála két szobát ugyan ama mintára, hajója számára. — De a kivitel majdnem lehetetlen, újra átala­­kítni, toldani, fúrni, bontani kellene; a hajónak egy zuga sem maradhatna a régi. — Éz azért kap ön tőlem százezer forintot. S a tervszerű átalakítás megtörtént egy hét alatt. A grófnő bútorait kellett utánoztatni, híven, pon­tosan, az eredetiek mintájára, de az önként érthetőleg csak úgy volt kivihető, ha az illető iparosok a külön­böző tárgyakat láthatnák egyes remekek művészi után­zata csak úgy lehetséges ha a háztól elszállítják. Ho­gyan dolgozzék a vésnök, ha mintáját nem szemlél­heti ? Várai azt a kérdést intéztette tehát titokban a grófnő meghitt komornájához, mily összeg fejében kö­vetne el egy kis visszaélést úrnője bizalmával. A komorna azt felelte, hogy a bizalommal való visszaélés meg nem egyezvén az ő lelkével, csak nagy összegért szánhatná magát reá, oly cselekvényre pedig, mely által állását kockáztatná, csak úgy, ha a kárpótlás mesés nagyságú összeg volna, de ez esetben aztán­­ örömest. Várai egy csomó ezrest küldött a komornának, s e tiszteletdij fejében iparosai ki és bejárhattak a kastélyba, valahányszor az uraság távol volt ; fölmér­hettek pontosan mindent, az esztergályos az ódon szekrények cikornyáit, a kárpitos a nyoszolya menye­­zetét, a függönyöket, melyek a szép asszony nyughe­lyére fátyolt borítottak még meghitt komornáj­a szemei előtt is. A képíró megjelent olyan órákban, midőn a komorna bizton tudta, hogy úrnője távol lesz, s lemá­solhatta egész kényelemben Adél grófnő életnagyságú képét. Ily módon kerültek a bájos nő ingóságos udvar­­lója kastélyába, mintha házastársa, hitvese volna s ide hozta volna nagyértékű hozományát. A bizarr eszmének volt bizonyos varázsa a képzelődésre, mely férfiaknál olykor vakmerő szokott lenni, de rendkívüli hatást gyakorolt a nőre, midőn lakosztályában a hajón körül tekintve, a falon képmását szemléli, az imazsámo­lyon olyan könyvet, melyből lefekvés előtt fohászkodni szokott, ágya előtt épen olyan függönyöket, minőkkel otthon leplezi el szemérmes kézzel nyughelyét, hogy a pislogó lámpa fénye se lássa hullámzó keble bájait s volt valami kacér és csábító ama gondolatban, hogy tűzhelyét, bizalmas otthonát találja ama férfi lakában, ki neki udvarol s kiről tudja, hogy szereti. Allegori­kus hódolat volt, a gyöngéd figyelemnek meg annyi, jelvénye, mi a tetszvágyó nő hiúságának hizeleg. A másnapi programm szintén élvezetes volt, legfőbb érdeme pedig a változatosság. A vendégek nem győztek kifejezést adni meglepetésüknek s Tárai grófnő kénytelen megvallani magának, hogy az egész út hosszán egy percig sem unatkozott. Az egész társaság a legjobb hangulatban érke­zett Szendrei gróf birtokára. — Hogy mulatott improvizált kéjutazásunk alatt ? — kérdé a gróf Adeitől, midőn partra szállva karját ajánlá, hogy kastélyába vezesse. — Pompásan, minden képzelmet felülmúlón! A nagyvilági delnő nyilatkozata ez­úttal oly őszintének tetszett, hogy Szendrei gróf maga, kinek elve volt semmi fölött sem csodálkozni, meglepetéssel tekintett húgára. XV. A grófi kastélyban a vadászatokra a környékből sokan jelentek volt meg, kik az érkezőkre várakoz­tak ; köztük volt gróf Horti is, ki a középbirtokosok­kal nem sokat törődött, s mint egy középkori spanyol grand, inkább ősei szellemeivel társalkodott. Végre valahára érkezett egy ember, a házi úr, kivel minden habozás nélkül kezet szoríthata. Szendrei Viktor gróf csak annyi időt kért a tár­saságtól, mig intézkedéseit a másnap tartandó ver­senyfuttatásra megteheti; kérte az úr­lovasokat még arra is, hogy az akadály­verseny alkalmával senki a lábát vagy nyakát ne törje, de ezt már csak udvarias­ság­i forma tekintetéből kérte. A szereplő gentleman-ek egy része az istálókba sietett a paripák megtekintésére. Várai Elemér azon­ban nem távozott a grófnő mellől, a kacér nő teljesen lebilincselte, pedig a versenyzők közé ő is beíratta volt nevét, s esze ágában sem volt bánatpénzzel meg­váltani. Horti, ki szintén futtatni készült, szobájába vonult és várt valakire, ama titkos kémre, ki a szerel­mesek párbeszédét, a narancsligetben kihallgatta volt, s most megjelent, hogy tapasztalatairól számot adjon. Hogy az arc a lélek tükre, a legkopottabb, de legkétségbevonhatlanabb igazság, mit a tapasztalat ezerszer igazolt. Vannak arcok, melyek a gonosz indu­latok élő kifejezései, amit bizonyos egyének egy nyo­morult élet folyamán gyakoroltak, min törpe szelle­mük tusakodott, vagy amit alacsony tettek következ­tében vétkeztek, rá lehelte annak bélyegét a természet, s mély barázdák gyanánt fenmaradt képükön. Ilyen arc volt a Rotterdam Henriké, rút és el­rettentő. — Mit tapasztalt, kérdé a gróf, hiszed-e, hogy az a meggazdagodott szatócs, az a húszszoros millió, mos elég vakmerő arra, hogy Tárai Adél grófnőnek udvaroljon ? — Hiszem és tudom, mert kihallgattam párbe­szédüket. — Hallottad, amit ez az önhitt ember pórias rigmusokban elmondhatott, de valószínűleg nem sej­ted, minő hatással voltak bókjai a grófnőre s miként fogadta udvarlásait ? .. . Megelégedéssel fogadta, mint ami hiúságá­nak hizeleg, s úgy fogadta, mint asszony, kinek kacér­­sága törekszik visszafoglalni azt, amit gyarlósága föl­adott, de gyarlósága jóval nagyobb kacérságánál. — Következtetésekre nem hatalmaztalak föl, csak a tények elősorolására. Udvarolt-e amaz ember a grófnőnek ? — Udvarolt. — S fogadta-e udvariasságait a grófnő ? — Fogadta. — Jól van, Rotterdam, ma estve jöjj ismét szo­bámba, dolgom lesz veled. Horti arca bősz indulatot árult el, a Rotter­damé szolgai lelket és gonosz természetet. Rettentő volt az egyik, mint aki bűnöket ter­vel, undorító a másik, mint a gyilkolásra gyártott kés, mely vak eszközül szolgál. (Folyt. köv.) A Jakab leánya. (Francia elbeszélés. Irta Dessys. (Folytatás.) György, midőn a leányok közelébe ért, megcsó­­­kolta Zoénak a homlokát s kezet szorított Toncsiká­­val s a még ismeretlen látogatóhoz fordulva, igy szólt: — Marville Henrik algróf, egykori tanulótár­sam és barátom. A két fiatal leány kecsesei fogadta a vendég tisz­teletteljes üdvözlését. — Ő velünk fog reggelizni, — mondá György. Henrik először vissza akarta utasítani a meghí­vást. Kétségkívül azt tette föl magában, hogy e pol­gári ház körében nem fog sokáig időzni. Azonban csakhamar megváltoztatta szándékát. — Elfogadom, — viszontá őszintén, — s an­nál nagyobb örömmel fogadom el, mert hajdan is, midőn a párisi egyetemben tanultunk, gyakran föl­szólítottál, hogy a vasárnapot együtt töltsük. — Es te nem jöttél soha „.. abból az okból, mert.. . — Mi okból nem ? — kérdezte kiváncsian Zoé.

Next