Fővárosi Lapok 1882. szeptember (200-224. szám)
1882-09-12 / 208. szám
208. szám Tizenkilencedik évfolyam. Kedd, 1882. szeptember 12. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Bérért v...............................Sírt. Negyedévre ..... 4 frt. Megjelenik Vistasep utáni napokat kivéve rövidenK&p. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy , mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Csodabogarak. (Elbeszélés.) Im Fanghné Gyűjtő Izabella. (Folytatás.) — Menjen dolgára! — utasitá rendre Kleona Sándort, a ki úgy tett, mintha végre is akarná hajtani szándékát. — Ne haragudjék, lelkem, de olyan júnai szépség, mint maga, gerjedésbe hozza az embernek a vérét, mint az uj bor. De hát a kis Edith ! még ránézni sem merek, megint odaképzelem a bárónő szalonjába s vége a falusias bizalomnak. — Pedig éppen egy bizalmas kérést akartam magához intézni, édes Sándor — szólt Edith s félre vonva őt azon ürügy alatt, hogy újon szerzett virágait mutogassa, arra kérte őt, tenné’ meg atyjával, a mit ő tett Eleonával s hozza egy kissé rendbe öltözetét. — Bízza rám — felelt önérzettel Sándor, — félóra múlva olyanná teszem, mint egy városi dandy vagy egy tisztességes falusi táblabíró, melyik tetszik jobban ? Aztán fontos képpel bevitte az öreget egy mellékszobába, útközben odasugva Edithnek, ne felejtse egy új szalagot kötni atyja guitárjára. Ez is megtörtént s nem sokára tisztán terített, új ép készlettel ellátott asztal körül ült a díszes társaság ; a kis Izidora is belátta, hogy ha az ember ilyen szépen van öltözve, nem illik az asztalnál helytelenkedni, semmit fel nem döntött, senkit be nem mázolt, hanem szépen, hegyesen ült helyén, mint egy kis delnő, amiért Sándor nem is mulasztotta el, szokott modorában dicséretet zengeni a rózsabimbóvá vált barackvirág felett, így az ebéd kedélyesen folyt le, bár Editben, minden igyekezete mellett is, hogy nyugodtnak látszék, izgatottság volt észrevehető. Majd félénken beszélt, majd hallgatásba merült s egy hozzá intézett kérdésre szinte ijedten rezzent össze, minden kis neszre az ablak felé forditá fejét s ismét mintegy megszégyenülve kapta vissza. — Vár valakit, Edith? — kérdé, midőn az asztaltól felkeltek, Sándor! — Én ? — kérdé hirtelen felkapva fejét amaz. — No természetesen — folytatá mosolygó arccal,de mélyen elpirulva — várok bizony egy egész nagy társaságot. Ez a felelet még jobban megerősité Sándort amaz eszmében, melyet Edith szorgos, mondhatni lázas igyekezete az ünnepély rendezése, az egész ház újraszervezése körül fejében támasztott, hogy mindez nem csupán a vidék notabilitásai miatt történik, hanem valami érdekesebb vendég is van várandóban. — Figyelni fogok — gondolá, mialatt karját nyujtá Edithnek s kivezette őt a tornácra, hol javában folyt egy nyikorgó hegedű és folytonos kurjongatás hangja mellett, a szőlőtaposás három, egymásvégtében fölállított kádban, mihez az anyagot négy és hajtogató ökörszekerek szállították hordókban a hegyről alá. — Ez csak az alsó hegyből való — magyarázta az öreg úr, — a többit ott künn szűrtük meg. — Mennyit kaptak már ? — Hétszáz vedret s négyszázat ebből is kapunk. — S mégis a szegénységről panaszkodnak! — mondá Sándor, — hiszen tizenegyszáz veder ebből a borból négy öt év múlva megéri a hét, nyolcezer forintot. — Igen bizony, ha nagyobb részét mástül el nem kellene adnunk — sóhajtott az öreg; — nincs pincénk, hova elrakjuk — Bátyám! hát az úristen kedvéért még sohasem igazittatta ki azokat a pincéket? mennyit beszéltem egész nyáron át! két heti munka lett volna az egész — Nem volt pénzem reá, hiába, ha az ember szegény! S hogy a további vitatkozásnak végét szakítsa, Báli bácsi húrjai közé markolt s énekelni kezdett: »A dalnokot hagyjátok, hagyjátok álmait!« — Edith, leánykám, találtál már kíséretet e dalhoz a zongorán ? — Nem még, édesapám; tudja, sok volt mostanság a dolgom, de rögtön megkísértem. Ezzel beszaladt a szobába, leült zongorája mellé s rövid keresgélés után kikapva a találó accordokat, kellemes, lágy hangján eléneklé az atyja által szerzett, szép búskomoly dallamot, ami az öregnek végtelen gyönyörűséget okozott. — Ne, ne tovább! vagy mégis, fújjad, fújjad drága angyalom — rebegő könyek között, érzékeny hangon — éht be szép, de boldog vagyok, hogy igy hallhatom azt a szegény éneket. És Edith tovább énekelt, egyre másra vette elő atyának régibb és újabb dalait, mígnem az öreg egészen ellágyulva hozzá ment, megölelte, összecsókolta s fuldokló zokogás közt rebegé: — Nem lehet, nem állom ki tovább, darázs csípjen meg, te, te gyermek honnan veszed e hangokat ? — Félek rajta, hogy a szívéből — mormogá sötéten Sándor. Csengetyüző, szekérzörgés zavarta meg az érzékeny hangulatot. — Ahá! itt a Noé bárkája! — mondá Sándor — itt a mádi tisztelendő ; tudtam, hogy első lesz, mindig az, hadd legyen idejök’a kedves csemetéknek kényelmesen felforgatni a házat, mig a többiek megérkeznek. Három erős igáslótól nehezen vonszolva, roppant nagy fedeles szekér hajtott a ház elé. — Jó napot adjon isten nagyságodnak s egész úri famíliájának! — mondá a legelőbb leszálló, egy kicsiny termetű, fekete magyar ruhába öltözött, mosolygó arcú úriember, fekete bajrojttal környezett fényes tarkójáról ünnepélyes mozdulattal emelve le kalapját. — Csókolom a kezeit, kedves Eleona nagysám; csókolom a kezét kedves Edith nagysám, mert azt hiszem, őt tisztelhetem ezen kellemetes nefelejtsszál képében. Adjon isten Benőfi úr! szervusz kedves kis angyalkám! ne busulj, hoztam neked társaságot, élénk fiacskákat, szelíd lánykákat. Zsuzsikám, lelkem! adogasd le a gyermekeket, — fordult a szekér belseje felé, honnan, mint madárfészekből egész sereg apró fej kandikált elő, — csak vigyázz, ne a karját fogd, meg ne üsd a fejét, nehogy lába valamibe akadjon! így itt bemutatom Edith nagyságának; ez itt Mózes, ez József, ezek a diákok, nagyreményű, kitűnő gyerekek. Ez itt Sárika, Márika, két nagyobb leányom, kész gazdaszszony mind a kettő. Ez itt Kali és Pali, kapitális két gyerek, mindent összerontanak, ami a kezek ügyébe kerül, de épek, erősek, mint a vas. És itt Jucika, Rózsika, két szelíd bárányka és ez, a folytató egészen elérzékenyülve, egy kis pályás babát helyezvén Edith karjaira, — ez itt a kis Benjamin. — Hogyan tisztelendő uram, tán nem azért nevezte igy, hogy utolsó lenne ? — kérdé pathoszszal Sándor, — csak nem akarja ezzel azt mondani a világnak, hogy több ily nagyreményű sarjadékban nem fog gyönyörködni? — Mentsen isten, kedves Benőfi úr, hogy ilyen istentelen eszméket táplálnék; ha Benjáminnak neveztem, azért tettem, mert hát megtörténhetnék az is, hogy utolsónak maradna, de remélem, a kegyes úristen még nem tagadott ki annyira jóságából, hogy újabb apai örömök elé ne nézhetnék. Ezalatt egy kellemes arcú nő szállott le utolsónak a szekérből, a szelíd, halvány »resignation Az első pillanatban megnyerte Edith rokonszenvét, aki barátságosan sietett üdvözlésére, amint a gyöngéd apa átvette tőle Benjáminját. — Zsuzsikám lelkem, vetkőztesd le a gyermekeket, rakd egy csomóba a ruhákat, hogy kapjuk meg, mikor haza akarunk menni; aztán kérd meg Eleona nagyságát, adasson egy kis harapnivalót a nagyobbaknak, egy csepp tejet a kislánynak, te meg a kicsikének add ki a maga részét, aztán, ha elaludt s jó helyre letetted, láthatsz a magad mulatsága után. — Nos nézze meg, — súgta Sándor, midőn a szegény asszony, a ki megérkezése óta még szóhoz sem juthatott, a csiripoló gyermekseregtől körülvéve a házba lépett, — nem mondja-e ama méla kékszemeknek fájó tekintete: »Auch ich bin in Arcadien geboren?« Hanem azt mondom, internálja az egész gyermekhadat a legbelső szobába, mert különben hiába rendezett, mindent felforgatnak. Új vendég érkezett, az erdészné az ő csinos, piros arcú leányával. — Jaj lelkem Edith kisasszony, de szépen van öltözve, pedig milyen egyszerű, — szólt jobbról-balról összecsókolva a leánykát, — s milyen nagy mester, mint kicsinosította a házat s kedves nővérét is de széppé tette! ugyan könyörüljön meg már ezen az én Julcsámon is és igazítson rajta valamit; én mindent ráraktam, amit csak gondoltam, s mégis úgy néz ki, mint egy madárijesztő. Edith mosolyogva vezette fülkéjébe a piruló leányt, leszedett róla néhány fölösleges szalagot, ékszert s kissé igazított a haján, ruhája redőzetén. — Oh kedves kisasszony, de jó kegyed, hogy nem restek velem bajlódni, — mondá a kis leány, bámulattal tekintve Edithre. — Kérlek, szólíts a nevemen s nevezze-nek, — felelt ez, a lánykát megcsókolva. — Na, mintha nem is a az leány lenne, mint azelőtt ! — szólt az anyja, — bizony csak a városiak értenek az efféléhez. — A helyett a falusiak egyébb dolgokban jártasok. Újra vendég érkezett, ócska, magasan libegő hintóban, egy pár sovány gebétől vonva. Laskadiné érkezett, egy magas, sovány öreg asszony, talpig sötét kávészínben, két elvirágzott, anyjukhoz nagyon hasonlító leányával, akik sötét szürke ruhát viseltek. Keveset szóltak, ünnepélyes komolysággal, mintha temetésre jöttek volna, foglaltak helyet az ablakmélyedésben, honnan alig mozdultak ki többé a mulatság folyamában. Annál nagyobb zajt csapott a család fisarja, Laskadi Győző, aki csodásan összekenszorítva sárgaföld színű ruhába bujtatott vézna termetét, sajátságosan elferdítve különben is csúf faun-arcát, mely fölött valami lomtárból előkapott, piros béllésű csalina pompázott, élethű képét nyujtá egy kokkinkinai kakasnak, melynek kukorékolását a csalódásig híven utánozva, ugrott be a szobába. (Folyt, köv.) Evans kisasszony. (Francia elbeszélés.) Írta Adolphe Badin (Folytatás.) A porosz dühösen rántva elő a kését, levágta a birtokos lovának egyik fülét, mit a ló tulajdonosa látván, megrohanta a tiszt durva szolgáját s ugyancsak ütlegelte. E pillanatban érkeztünk a harc színhelyére. De ezzel a dolognak még nem szakadt vége. Míg a győztes felénk fordulva, velünk beszélt, a katona, minden erejét megfeszítve, kiszabadítá magát, de csak pillanatra, mert újra összeölelkezve, ismét ellenfele alá került, ki ugyancsak döngette öklével. A katona legyőzetése fölött dühbe jőve, kezébe harapott ellenfelének, ki fájdalmában és haragjában kirántotta kését s egy kanyaritással lemetszve a katona egyik fülét, igy szólt: — Fület fülért, te porosz eb!