Fővárosi Lapok 1883. november (256-280. szám)
1883-11-08 / 261. szám
Csütörtök, 1883. november 8. 261. szám Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: félévre ....... 8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendtek. A kit megköveztek. (Történeti elbeszélés.) P. Szathmáry Károlytól. A két ifjú oroszlán. Alig hunyta be szemét Erdély legnagyobb fejedelme, Bethlen Gábor és ime a szép virágos kertet, melyet ő fensége hátrahagyott, dudva, gaz verte fel, — és pedig első sorban magát a fejedelmi kertet! Egy gyönge órájában a megboldogult fejedelem akképen rendelkezett volt, hogy a fejedelemasszony, Branderburgi Kata legyen következője a fejedelemségben, ezt pedig támogassa az ő édes testvére, öreg gróf Bethlen István uram, mint gubernátor, elég észszel és szóval lévén fölruházva, hogy az ország dolgait, ha kell, egymaga is elláthassa. Csakhogy ez a derék férfiú, öreg gróf Bethlen István uram elég vitéz volt arra, hogy bátyja szép örökségét megvédelmezze a csatamezőn; elég bölcs arra, hogy ügyeit vezesse a tanácsban, de már arra nem termett, hogy egy mód nélkül ravasz asszony apró gonoszságait megzabolázza és ármányainak gátat tudjon vetni. Így történt aztán, hogy a fejedelemasszony, ki már régebbi ismeretségben állott a »nagy gróffal«, Csáky István urammal, még ura solennis temetését sem várta be, már is nagy illetlenséggel adta magát a grófhoz, mint egyetlen belső tanácsosához, azzal együtt lovagolt ki a várból még ünnepnapon is; nagy botránkozására a tisztes fehérvári polgároknak, kik nem győzték eléggé a fejcsóválgatást ő fensége illetlen viselete felett; a fehér cselédek e fölött ejtett beszédét pedig még hallani sem volt igen ajánlatos. De még ez mind csak hagyján lett volna; a maga lelkiismerete, erkölcsi dolgairól magának és istennek kiki maga felel, de a nagy Bethlen Gábor solennis temetésének napján ennél még sokkal nagyobb veszedelem is fenyegette az országot. Már elkészítették volt a veneciai kőfaragók azt a pompás fekete-márvány síremléket, melyet a megboldogult által épített fehérvári öreg templom mellékhajójába, a nagy Hunyadiak és Izabella királyné sírja mellé rendelt felállíttatni a gubernátor ő nagysága. Az országot a fejedelemasszony hívta meg a temetésre ; ez a kemény szivű asszony, aki férje ura holtteste boncolásánál jelen volt, sőt annak szívét — a krónikások tanúbizonysága szerint, — kezébe is vette. Az ország fel is gyűlt; mély gyászban vonult fel a nagyszámú tömeg, mintha érezte volna, hogy az ország legszebb napjai letűntek; a néhai fejedelem által fundált kollégium híres, neves professzorai, diákjai fekete tógákban, ünnepélyes sorban vonultak fel a karzatokra és gyászos énekléssel nyitották meg a temetési ünnepélyt; miközben az egyház öreg harangjai zúgtak és Csáky István uram nem rég gyűjtött számos gyalogsága lassú dobszóval jelenté, hogy a fejedelemasszony kiindult a palotából. Elől a nagy fejedelem egy kedvenc óriási erejű és bátorságú palotája fekete bársonyruhába öltöztetve, vitte a nagy nemzetségi gyászlobogót, mert a fejedelem ama kívánságának, hogy őt kedvenc bíborszinében gyászolják, csak annyiban tettek eleget, hogy híres harci ménjét aranynyal áttört bíbor nyeregszerszámmal állították ki. Ezután az udvariak, bojárok, asztalnokok boszszu sora következett és csak ezek után jött a fejedelemasszonynak hat fekete méntől vont gyászhintója, benne maga a fejedelemasszony, a kinek csak is köntösén lehetett a gyászolást felismerni. A fejedelmi palota a nagy templomhoz alig száz lépés, de azért Csáky István uram ugyancsak gavalléros módon ficánkoltatá a fejedelemasszony mellett sárga paripáját és kikent fent arcán, szemében sokkal több volt a rátarti büszkeség, mint a búbánat a nagy fejedelem elveszte fölött. Ellenben a megboldogultnak atyafiai és a tanács-urak mély gyászban és nagy szomorúságtól lehorgasztott fejjel, gyalog jövőnek a kocsi után, vezetve gróf Bethlen István kormányzó uram által, ki bár éppen nem volt még hajlott korú, sápadt arcán igen meglátszott, hogy felséges urabátyját szivéből gyászolja. A gubernátor után, mint a legközelebbi atyafi, saját fia, ifjabb gróf Bethlen István lépegetett, oldalán kedves sógorával és barátjával Zólyomi Dáviddal kiken a gyászruha mellett is, ő nagyságok deli tartása és ifjú vitézi szépsége miatt minden szem megakadott. — íme Castor és Pollux, — suttogták a nézők közül némelyek. — A két ifjú oroszlán — mondák újra mások. És valóban mindkét elnevezés valóban ráillett e két ifjú emberre, kik közül a gróf barna, Zólyomi szőke vala; karcsú, sudár mind a kettő, vállukra omló gazdag hajjal, törökösen fésült bajusz- és szakállal, vitézi bátorságot tükröző tekintettel. A tanácsurak párosával lépegettek egymás mellett, utánuk a fejedelmi fogadott katonaság, az udvari cselédség jött szép rendben ; mindnyájan bevonultak a tisztes székesegyházba, hol megrendült a deákok gyászéneke és Keserű-Dajka István, a püspök, Celeji Katona István, az udvari prédikátor ékes beszédeket tartottak az elhunyt nagy fejedelem holtteste fölött, melyet azután ideiglenes nyughelyéről a nagy aranybetűs szarkofág kryptájába helyeztek el. Azalatt, míg a hosszú cerimonia lefolyt s az egész népség a templomban és annak tornácain foglalt helyet, a gróf Csáky István fogadott katonái között nehéz társzekerek indultak ki a fejedelmi udvar kapuján s vonultak végig a katonaság között a szent Mihály kapun keresztül. Horváth Ferenc uram, Csákynak kedves embere, tartotta szemmel az egész menetet , és amint a hosszú szekér-sor a kapun kiért, intett a tiszteknek, kik menetsorba állították a lovasságot, gyalogságot és ugyancsak rugaszkodtak a kapun kivűl ügetni kezdő szekerek után, melyek gyorsan haladtak az országúton Tövis felé. Midőn e gyászoló közönség az egyházból kiért, csak elcsodálkozott, hogy a tér egész üresen áll, kivéve a fejedelemné hintóját, melyhez időközben még vagy hat kocsi csatlakozott. A fejedelemasszony az egyházból kijőve, hintájához ért, bevárta a gubernátort és magához vntvén, igy szólott hozzá: — Mi gyászunk leteltéig fogarasi várunkba vonulunk, intézze addig kegyelmed az ország dolgait legjobb belátása szerint. Ekkor Csáky István hintójába segité ő nagyságát, ki búcsúra kezet nyújtott neki s azután az uraknak köszönetét intve, a a hintósor megindult a Szent Mihály kapu felé. — A viszontlátásra urak! — kiáltott Csáky István, toporzékoló paripájára ugorva s lovának sarkantyút adva, maga is a fejedelemné hintája után vágtatott. Az urak álmélkodva gyűltek a kormányzó köré, ki maga sem tudta e gyors elhatározás okát megfejteni. — A fejedelemasszony ő nagysága, — mond aztán, — nekem semmit sem szólott eme gyors elutazásáról. Nem tudom, mi lappanghat elhatározása alatt. — Csak valami rész ne lappangjon! — mond Zólyomi Dávid, — mert Csákytól nem sok jót lehet várni. — Csak vonuljon édes atyám haza, majd tudósítást szerzünk mi a történtekről, — mondja Bethlen István és Zólyomit karonfogva, a fejedelmi udvarba sietett, mig az urak a kormányzót lakására kisérték. Egy rövid félóra sem telt bele, midőn a két ifjú ember arcából kikelve jelent meg a kormányzó palotájában és ifjú Bethlen István nagy méltatlankodással és boszankodással adá elő a történteket. — Tudja édes atyám, mi történt ? Az egész fejedelmi udvar ki van rabolva! A telhetetlen Csáki István nem elégedett meg a fejedelmi kincstár tartalmával, hanem a fejedelemasszony nagyságát rávette, hogy a palotáról is minden értékes holmit elvitethessen. A márványpalota oszlopairól a pompás szőnyegeket, az olasz képírók műveit, velencei tükröket, gyertyatartókat a falakról letépték; szekerekre podgyászolták és Csáky katonáinak fedezete alatt ennek almási vára felé indították. Nem ismerne reá édes atyám Bethlen Gábor híres szőnyeges és bársonyos palotáira; üresen áll minden, mint valami puszta csűr, a melynek gazdája nincsen! — Lehetetlen! — kiált fel a gubernátor. — És pedig szóról szóra úgy van ez, a mint István mondá, — mond Zólyomi, — egy betűvel sem nagyította a dolgot. A gubernátor kikelt színéből. — Ez már, fiaim, mégis hallatlan dolog! Néhai bátyám egy millió arany értéket hagyott hátra kincses kamaráiban az országnak; és igaz ugyan, hogy e fejedelmi palotákat Fehérvárott és Bogarasban felszerelésével együtt özvegyére hagyta, de nem személyét illetőleg, hanem csak mint fejedelemre birtoklásképen, melyet tisztesség szerint is utódjára kell áthagynia. — Hát úgy minden jól van, — mond Zólyomi Dávid élénken, — akkor ez nem egyéb, mint rablás ; és mi csak bátyánk parancsát várjuk, hogy az udvari hadakat felültetve, a rablók után induljunk és az ország igaz tulajdonát tőlük visszaszerezzük. — Megérdemelnék, — mondja a kormányzó, — és ha nem tekintenék a fejedelemasszony személyét, úgy is kellene tennünk. — De hát érdemes ezt tekinteni, nagyságos bátyám uram? — kérdé Zólyomi Dávid indulatos hangon. — Ő nagysága minderről semmit sem szólott bátyámuramnak és ki tudja, nem csupán Csáky István esze volt-e ezt a gyalázatos szentségtörést elkövetni, hogy éppen azalatt, mig a dicsőséges emlékezetű fejedelmet temetjük, gyönyönyüséges palotáját kirabolja ? — Ne habozzon kedves atyám uram eme nagy dologban! — mond kérőleg az ifjú gróf. — Mit fognak szólani az ország rendei, ha megtudják, hogy atyám uram az országnak ily megraboltatását elnézte, holott meggátolhatta volna ? E kérdés hatott az ingadozó és lágyszívű kormányzóra. — Hát menjetek fiaim, — mond — és mentsétek meg a mit lehet. (Folyt. köv.) Cora. (Francia elbeszélés.) irta Alfred Assolant. Az 1849-dik év május havának egyik estéjén Bussy Károly, párisi fiatal ember, ki Párisban unatkozott, átkelt az Óceánon s New-Yorkban az »Astor« vendéglőben szállott meg. Egyenes jellemű, jószivű, erélyes fiatal ember volt ő, a mellett ügyes vadász és igazi gavallér, megáldva szellemmel, bátorsággal, kedélylyel, de szerencsétlenségére, voltak adósságai is. A polgárisult államokban a hitelező nem egyéb, mint előhírnöke a törvényszéki végrehajtónak, akinek a háta mögött az adósok börtönének falai emelkednek. Bussy, ki szerette a verőfényt, a végtelen óceán üde levegőjét és nagyszerű látványát, elutazott, anélkül hogy bevárta volna, míg neki a fentebb említett hajlékban ajánlanak menedéket, úgy kelt át, mint ötezer holdnyi erdő tulajdonosa, melyet atyja tíz évvel azelőtt Ohioban potom áron vásárolt meg. Ez