Fővárosi Lapok 1884. szeptember (205-229. szám)
1884-09-12 / 214. szám
Péntek, 1884. szeptember 12. 214. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik s ük ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Néhány teljes számú példánynyal még szolgálhat a kiadóhivatal. Úton. (Türingia, aug. 3.) Utazni messze tájakon, Mi kéj, mi élvezet! Itt kis falucska hí, amott Zöld erdő integet. Itt egy sötét rom csábit el, Hogy látván a falát : Lebbentsem föl a múlt idők Éjből szőtt fátyolát. Amott meg egy városka készt Megállni utamon; Egész világra fény derült Belőle egykoron. Bejárom szentelt helyeit, S aztán tovább megyek ; Álom gyanánt vonulnak el Előttem völgy, hegyek. S miként tavaszszal ibolyák Szegélyzék utamat: El-elsuhan előttem egy Sugár szép lányalak. Utazni messze tájakon, Mi kéj, mi élvezet! A bút, s a bajt se félem én, Jó csillagom vezet. Ott messze napkelet felé Van nyájas otthonom . Imát rebegnek értem ott Naponkint, jól tudom ! Csernátoni Gyula. -------*KSSJ------Az igazi árva. (Beszély.) Abonyi Lajostól. (Folytatás.) A szemben eső kamra volt az első hely, hová bekukkantott, az ebben uralgó sötétség dacára mégis meggyőződött afelől, hogy itt sincsen az, kit oly szívdobogva keres. Megcsóválta fejét, de azért még mindig mosolygott, mert tudta azt, hogy Julisnak itthon kell lennie, valahol, mert minden ajtó nyitva van, Julisnak bizonyosan itt kell lennie, mert itthon hagyták a házat őrzeni. . .. Ezen meggyőződéssel ballagott az istálló felé, melynek ajtója szintén gondosan be volt téve; — itt már pár lépésnyi távolból hallott bizonyos hörgő hangokat, melyek csalhatlanul bizonyiták élő lénynek nemcsak ottlétét, hanem még gondtalan édes szunnyadását is. . . . — Tudtam, — szólt Pista mosolyogva, — tudtam bizonyosan, hogy itt alszik valahol!... Vigyázva nyitotta be az ajtót, nehogy valamikép megháboritsa a leány édes álmait, mely figyelem ugyan szükségtelen volt, mert aki ily rémitően hortyog azt fölkiabálni is gondot ad. — Pista is meggyőződhetett erről későbben. . . . Pista azonban még most is csak lábujhegyen lépegetett a leány felé. . .. A kedves leány szunyadva látása még jobban megbabonázta. ... A leány ott feküdt a szalmatartóban, gombolyagba húzódva, kezében nagy darab kenyérrel, melyből még elszenderülése végpercében is egyet harapott, ezt mutatták a morzsák, melyek tátott ajkai mellé voltak hullva a szalmára.. . . Mély álomba volt merülve, ezt nemcsak ólmos nehézséggel behunyt szeme, s tátott szája bizonyitották, hanem az is, hogy oly cifrázva bortyogott, és pedig majd vékonyan, majd vastagon, hogy még a jámbor hornyok is rettegő meghúzódással hallgatták. Pista gondolkozva állt meg, édesdeden gyönyörködött rajta, valami különöset érzett ; soha, de soha sem látta még ilyen szépnek ezt a lányt, mint most__ Csintalan vágy szállt keblébe, mely egy kis merészségre biztatta. Még a szíve is forrt; szerette volna megcsókolni azt a leányt; de végtére is csak azon kétség riasztá vissza, hogy hátha ezáltal a leányt felharagítja, és minden reménységét egyszerre elveszti. Férfiasan leküzdé tehát forró óhajtását, s beérte azzal, hogy a leányt szép csöndesen nevén szólította, hogy fölébressze. — Ezt megtette vagy háromszor, azonban hasztalan ; a leány csak hortyogásával válaszolt szólitgatásaira. Nagyot kiáltani nem merészelt, bátorságot vett tehát magának, s a leány karját gyöngéden megérintő kezével. A leány meg sem értette. Pista megérinté erősebben ; a leány erre karjával, mint a cséplővel nagyot csapott a szalmára, de azért nem ébredt föl. Pista izzadt és reszketett türelmetlenségében, fejét vakarta a bosszantó sikertelenség miatt , s még vagy háromszor megkisérte e kíméletes bánásmódot, s midőn még mindezzel nem bírta a lányt életre hozni, megfogta vállát mindkét kezével, s kissé keményebben kezdé rázogatni.......E cselekedetet többször ismétlé egymásután mindaddig, mig végtére nagyot fújt a leány, s ökleit szemeire vonta s irtóztatót ásított. xL jelenségek Pistának nagy örömére fölébredéséről tanúskodtak....... A leány még egyet ásított, s azután siralmas arcot csinált, s durcás hangon panaszkodott....... Istenem ! — kicsit sem hagyják aludni az embert! E szavak után fölült fekvő helyéről, s hozzálátott az álomnak szemébőli kidörzsöléséhez....... — Julis te! — szólita őt Pista. — Én vagyok Julis... meg ne ijedj! Julisnak esze ágában sem volt megijedni; még mindegyre ásításával volt elfoglalva, s egy tárgy keresésével, melyet nem talált maga mellett. — Hát a kenyerem hova lett ? — kérdé tűnődve magában — pedig talán még nem ettem meg.... — Julis te! — szólt hozzá Pista nyájaskodva — hallod-e Julis... hoztam ám valamit... nem hiába költöttelek ám föl! Julist fölvillanyozták e szavak; szemeivel rá meredt Pistára, és örvendve vigyorgott— — Mit hozott kend Pista bácsi ? .. — Édes almát, piros almát hoztam neked!.. — Azt hozott kend, — hol van hát, adja kend ide__ — Pedig sokat hoztam folytatá Pista dicsekedve, — egész ingujjal.... — Julisnak még a lelke is örülni látszott, s olyan nyájas szemeket vetett Pistára, hogy az csak szédült bele.... — De hol van hát,... adja kend ide, ha elhozta. ... — Itt van az ingujjamban... nézd csak milyen piros, azután bej de nagyon jó édes alma ám ez !. Szereted az édes almát ?.... — Szeretem bizony... adja kend hát ide, ha nekem hozta, úgy is nagyon éhen vagyok— — Mégis oly jóízűen aludtál,... hogy tudtál éhesen aludni — szólt Pista szánakodó hangon. — Tudtam én,... pedig hallja kend Pista bácsi, nem ettem még ma egy darab kenyérnél egyebet. — Szegény Julis!.. pedig neked édes anyád is van,... hát ha még mostohád volna.... — Adjon kend már vagy kettőt hármat abból a piros almából, — felelt Julis ez érzékeny szavakra. ... — Neked hoztam, majd odadom, hanem csak úgy adom oda, ha meghallgatod, amit beszélni akarok. — Hallgatom én úgy is , tudok én úgy is hallgatni ha eszem, — szólt Julis dicsekedve — még tán akkor jobban.... Hanem azt is meg kell ám ígérned, hogy nem haragszol meg azért, amit beszélek....... — Ne féljen kend, nem haragszom én, elértem én tréfáját.... — De nem tréfát akarok ám én mondani!... — Hát mit ?... — Hát valóságos, igazi, valóságos igazságot... — No hát mondja kend — szólt Julis az almákat lesve szemeivel — hanem adjon kend ide vagy négy almát. ... Pista gondolkozva vett kezébe egypár almát. ... — Adja kend ide, Isten is megáldja — rimánkodott Julis vigyorogva.... Pista kedvtelve nézte a leányt; olyan szépen kért, hogy még a szivét is odadta volna neki.... — Odadjam ? — feleltettetett habozással, — odadjam?... No itt van ne!... Hanem azután ne haragudjál ám meg.... A leány, amint csak tőle kitelt, oly fürgén ugrott föl s kapzsisággal vette el az almát a legény kezéből; mohon bele is harapott mindjárt, s kisebb gondja is nagyobb volt, minthogy a szegényt arra sürgesse, amit az mondani akart__ Pistának kellett megkezdenie.... — Hallod-e Julis!... Julis te!... Mondok én valamit.... Hallod Julis.... — Übüm! — Julis te, ha te azt tudnád.... hej ha te azt tudnád. ... — Ejnye de jó ez az alma!... Adjon kend még kettőt! — Itt van Juliskám, odadnám én neked az egész világot, ha enyém volna, hanem hát hallgass arra, amit beszélek__ (Folyt. köv.) Delphine asszony. (Amerikai elbeszélés.) Irta G.W. Cable. (Folytatás.) A nő, kísérőjére mutatott, aztán összeszedve bátorságát, hogy kiejthessen pár szót, mely égette az ajkát, idegesen, nagy fölindulással kérdezte: — Jérome atya, hogy hívták azt a férfit? — A kalózt ? Kiváncsi ön, tudni a nevét ? — Bizonynyal, uram. Oly szép történet volt az! A fiatal leány szorongva tekintett a lelkészre. — Nos, — szólt Jérome atya, — némelyek egy, mások más néven nevezik őt. Vannak akik azt hiszik, hogy ő Laffitte János. Ön alkalmasint hallhatott már felőle beszélni, nemde ? ... Az én egyházamba szokott ön járni asszonyom ? — Nem, eddig még nem jártam oda, de ezentúl eljárok oda. Delphine asszonynak hívnak, — tévé utána a quarteronne nő, kissé elfogódott hangon. — Carraze Delphine a nevem. .. Néhány nappal később, midőn szobájába lépett, hol látogató várt rá, inkább az öröm, semmint a meglepetés hangján kiáltott föl: — Delphine asszony! Pedig hát nem lett volna csodálni való, ha meglepetést érez, mert még alig múlt el egy hét s e kis, kopottas fekete ruhás nő már másodízben kereste