Fővárosi Lapok 1885. szeptember (206-233. szám)
1885-09-12 / 216. szám
Szombat, 1885. szeptember 12. 216. szám. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre...............................8 írt. Negyedévre.....................4 írt. Megjelenik ki ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések pintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívás „FŐVÁROSI LAPOK“ október—decemberi évnegyedére. A »Fővárosi Lapok« szeptember közepétől fogva tetemesen megnagyobbodva, minden reggel egy teljes ivén fog megjelenni s ezenkívül — számos előfizető óhajtásához képest — rendesen hétfői száma is lesz. A társadalmi és irodalmi élet folytonos növekedése igényli a lap terjedelmének ily jelentékeny és állandó bővítését, hogy naponkint nagyobb tér jusson a napi események hű, gyors és az eddiginél részletesb visszatükrözésére s minden jelentősb esemény és érdek tüzetesb képviselésére. Rovatainkat is ehhez képest újonnan és újak nyitásával fogjuk berendezni, megszaporitva bel- és külmunkatársaink eddigelé is nagy számát, melynek körében az irodalom sok jelesét, régi veteránok mellett, fiatal erők egész csoportját bírjuk. De változatlanul marad az, hogy folyvást csak a nemes érdekek, nemzeti eszmék és a jó ízlés szolgálatában fogunk állni, tisztelve a közönséget, melynek írunk s mely huszonkét esztendő óta folytonos nagymérvű pártolással teszi lehetővé a »Fővárosi Lapok« fejlődését. Ezért, noha a lap ily állandó megnagyitása s hetenkint hétszeri kiadása az Athenaeum társulatnak nagy anyagi áldozatába kerül, az előfizetési ár mégis marad az eddigi. A szerkesztőség — melynek élén Vadnai Károly áll — és a kiadó hivatal ugyanis remélik, hogy a megnagyobbított»Fővárosi Lapok« a műveit magyar olvasó közönségnek is fokozódó elismerésével és pártolásával fog találkozni. Az »Athenaeum« folyvást buzgón gondoskodik a »Fővárosi Lapok« csinos kiállításáról és pontos szétküldéséről, kérve az előfizetések mielőbbi megújítását. Előfizetési, ár: évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. S az előfizetés az év bármely hónapjának elején történhetik. A posta-utalványok — vagy pénzes levelek — e cím alatt küldendők be: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának. Budapest.« A fekete ruhás menyasszony. (Elbeszélés.) Írta Sziklay János. (Folytatás.) A vér csakhamar megkezdte rendes keringését. Az a meghalt nővér úgy sem igen törődött vele. Hét éve majdnem, hogy nem hallatott magáról. Ellenben van egy másik nővér, nem is nővér. . . nem is tudja minek nevezze, minek szabad neveznie. Ennek a képe lebeg majd előtte, ha elszakadt húgának sírjánál fog imádkozni. És amint ezt gondolta, megkényesedett a szeme. — Elmegyek atyám a sirhoz, — mondá. — Hiszen anyám volt. Imádkozom érte. — Tedd azt fiam — biztató az ezredes. — Neked több volt, mint nekem. Ervin tanárjával kereste föl a sirt. — Mégis jó szive van, ha makacs is — mondá magában a tanár, midőn megpillantotta a könyet a fiú szemében. Ervin pedig nem tudta, hogy mily sejtelem vagy emlék az, mely könyezésre ingerlő szemét . Atyja akaratából tovább is a régi tanár felügyelete alatt maradt. Az iskolai év szörnyű lassúnak tetsző folyása megindult. A télen megújuló tánciskola hozott csak némi változatosságot az egyhangú életbe. Hanem tavaszszal megkezdődött a nagyobb diákok szereplése, a majális rendezése. Az egyetemre szoktató ez, megizleli a tanuló, hogyan kell két hónapig bevertetni a könyvet s egy hónap alatt bevágni mindazt, amiről hónapokig megfeledkezett. A majális foglalta el Ervinnek is minden gondolatát. Rendezőnek választották, már a nevénél fogva is. És ő nagy örömmel állt neki a munkának. Az orvos nem tiltotta oly szigorúan atáncot, okkalmóddal még ajánlotta is. De ez nem szerzett volna oly örömöt Ervinnek, ha arra nem gondol, hogy Arankával fogja a táncok elsejét lejteni. Aranka legtöbb figyelemben őt részesítette, mind a mellett megelőzhette volna valaki, akit a leányka nem mert volna elutasítani, azért is sietett vele foglalkozni. Az első négyest odaigérte Aranka. Ervin szerette volna ugyan a másodikat megkapni, de nem mert ellenvetést tenni. Némiképen haragudott is, hogy annyira sietett, meg kellett volna várnia, míg más foglalkozik az elsőre Arankával, hogy aztán neki juthasson a második. Mikor eljött Verőéktől, akkor jutott eszébe, hogy az első csárdásra is kellett volna foglalkoznia. Annyira elmerült örömébe, hogy Arankával teljes két órán át játszhatott négy kézre, hogy a csárdás kéréséről egészen megfeledkezett. No de három nap múlva ismét meglátogatta Verőéket. Csakhogy akkor már megkésett. Aranka odaígérte a csárdást Csere Ambrusnak, az aljárásbírónak. A majálist váró szép reménynek nagyon megkonyította ez a körülmény röpködő szárnyát. Csere Ambrusról azt beszélték a városban, hogy udvarol Arankának. A leányka éppen abba a korba jutott (elmúlt tizenhat éves), mikor megkezdődik a bálozás, a fiatal emberek bókolása utáni vágyás ideje. Hétnyolc óra után, mikor minden valamire való család a sétatérre, a városka egyetlen üdülő helyére ment, hogy csevegéssel pihenjen a takaródéig, melyet a közeli kaszárnyából jól odahallottak, elégszer találkoztak Arankával és Cserével a sétányon. S akik ismerték az eljárásbírót, mind bizonyították komoly természetét. Egy csöpp hajlandósága nem volt a csélcsapságra, azért bizton feltételezhették róla, hogy nem szórakozásból, hanem igaz és állhatatos vonzalomból közeledik egy leányhoz. Hogy ez a leány Aranka lehet, abban senki sem találhatott rendkívüliséget, a leányka meglepően fejlődött, a múlt nyáron fővárosi rokonainál időzött, a fővárosi élet s annak hatása alatt folytatott önművelése annyira megélesítő fogékony szellemi képességét, hogy alig volt más leány a városban, akivel oly élvezetes órákat lehetett volna tölteni, mint vele. Testi és szellemi báj egyesülten ébresztették az aljárásbiró úrban a vonzalmat, talán már szerelmet is. Az, hogy Aranka szegény leány, Csere Ambrus szándékára nézve legkevésbbé sem lehetett befolyással. Munkás, szerény igényű ember volt, ezenkívül még nem is vagyontalan ; elvül vallotta, hogy nem pénzes, hanem egy jó, szorgalmas, szerény leányt vesz el inkább, mint egy olyan vagyonost, aki nincs úgy nevelve, hogy beérje kisza- itott jövedelmével. Ha legalább léha, pazarló, tivornyázó volna ez a Csere, olyan haszontalanság, mint sok vele egy ivású hivatalnok a megyén és a törvényszéken! . . . Akkor nem félne miatta ... De így ! És Ervin elszomorodva állt a diákság élére, mint rendező bizottsági tag, mikor az a gimnázium udvaráról, lobogókkal, harsogó zenével a nagy erdőre kivonult. Mire büszkélkedjék most, mikor nem ő lesz Aranka egyedüli táncosa ? Nem táncolta az első csárdást. Nem akart második lenni, ahol elsőnek akarta vágya. Inkább leült a korcsmáros sátorába. Víg pajtásság rikogatott már ott. Ma minden meg volt engedve. Az énektanár vezetése nélkül volt szabad dalolni, kurjongatni. Még az igazgató is közéjük vegyült. Egy nyolcadosztályú fel is köszöntötte rögtönzött beszéddel. És a kar rázendítette a himnuszt. Az igazgató a diákokkal énekelt. Hanem mikor az következett, hogy: jó kedvvel, bőséggel, az igazgató utána kiáltotta prózában: »no engem ugyan leöntöttek« .... végig csörgött reverendáján egy ügyetlen, vagy talán már bekortyolt diák bora. Volt erre nevetség, persze nem csak a diákok, hanem az úri vendégek között is. Ervin ott reked, ha Csere Ambrus el nem szólítja. — Aranka kisasszony hivatja, kis barátom! Kezdődik az első négyes. Miért nem áll szavának ? — Kis barátom! . . . Hm! És Ervin ismét idegesen összeharapta fogait. — Szemtelen! De ezt már csak magában gondolta. — No maga ugyan szép lovag. Itt hagyna petrezselyem-árulónak . — szólt rá Aranka, midőn karját karjába ölte. — Itt volt a járásbiró. — felelt Ervin keserűen. Aranka nem értette el a célzást. — De hisz önnel foglalkoztam az első négyesre. Nem szép, hogy megfeledkezett róla. Ervinben működni kezdett a bor. Nyelve merészebb jön. — Én nem feledkeztem meg , de maga szívesen megfeledkeznék rólam. — Hogy mondhat ilyet ? — A járásbiró . . . Az első figura megkezdésére jelet adott a zenekar. — Mit akar megint a járásbiróval ? — kérdi Aranka, mikor a tour-de-maine-re visszajött. — Azt, hogy. . . — Nézze, de gyönyörű szegfű, — szólalt meg Ambrus a táncosok mögött. — Most találtam egy fa alatt. — Köszönöm, válaszolt Aranka és keblére tűzte a virágot. Ervin elsápadt. Megkezdték a második figurát. Ervin egyre sápadtabb lett, majd hirtelen neki pirult. Ajka reszketett, izgatottan simítgatta homlokát. — Mi baja?—kérdé Aranka meglepve. — Baja van ? — Van. — Szegény Ervin. Akkor ne táncoljon tovább ! — Ugye szeretné — szólt a fiú gúnyosan. — Nem értem önt. — felelt Aranka. — Megmondom a négyes után. Jöjjön egyszer körül velem. Megteszi ? — Miért ne ? — Köszönöm. (Folyt, köv.) D o r e 11 a. (Olasz beszély.) írta Eurico Castelnuovo. A hőmérő alig mutatott egy fokot a sempont fölött. Az eget fehér felhők borítják, melyek rosszat jósolnak; a levegő csípős fagyos — s én nem tudom mi ösztönözte arra signor Odoardót, hogy reggeli kilenc órakor, dolgozó szobájának nyitott ablakában állást foglaljon. Ej, ej, mégis azt hiszem kitaláltam én ennek az okát. A signor Odoardo ablakával szemközt esik a signora Evelina ablaka. E nő is, úgy látszik, üde levegőt akar színi. Házi pongyolájában ki is könyököl az ablakpárkányra. Szép, szőke fürtös haja minden pillanatban a homlokára hull s ő azt könnyed, kecses mozdulattal veti hátra. Az utca keskeny, így aztán könnyen lehet egyik oldalról a másikra átbeszélgetni. E szörnyű időben azonban csak két ablak van nyitva — a signor Odoardoé, meg a signora Evelináé.