Fővárosi Lapok 1885. szeptember (206-233. szám)

1885-09-12 / 216. szám

Szombat, 1885. szeptember 12. 216. szám. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barát­ok­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre...............................8 írt. Negyedévre.....................4 írt. Megjelenik ki ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések p­­intúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívás „FŐVÁROSI LAPOK“ október—decemberi évnegyedére. A »Fővárosi Lapok« szeptember közepétől fogva tetemesen megnagyobbodva, minden reggel egy teljes ivén fog megjelenni s ezenkívül — számos előfizető óhajtásához képest — rendesen hétfői száma is lesz. A társadalmi és irodalmi élet folytonos növekedése igényli a lap terjedelmének ily jelentékeny és állandó bővítését, hogy naponkint nagyobb tér jusson a napi események hű, gyors és az eddiginél részletesb vissza­­tükrözésére s minden jelentősb esemény és érdek tüze­­tesb képviselésére. Rovatainkat is ehhez képest újonnan és újak nyitásával fogjuk berendezni, megszaporitva bel- és kül­munkatársaink eddigelé is nagy számát, melynek körében az irodalom sok jelesét, régi veterá­nok mellett, fiatal erők egész csoportját bírjuk. De változatlanul marad az, hogy folyvást csak a nemes érdekek, nemzeti eszmék és a jó ízlés szolgálatában fogunk állni, tisztelve a közönséget, melynek írunk s mely huszonkét esztendő óta folytonos nagymérvű pár­tolással teszi lehetővé a »Fővárosi Lapok« fejlődését. Ezért, noha a lap ily állandó megnagyitása s hetenkint hétszeri kiadása az Athenaeum társulatnak nagy anyagi áldozatába kerül, az előfizetési ár mégis marad az eddigi. A szerkesztőség — melynek élén Vadnai Ká­roly áll — és a kiadó hivatal ugyanis remélik, hogy a megnagyobbított­­»Fővárosi Lapok« a műveit magyar olvasó közönségnek is fokozódó elismerésével és pár­tolásával fog találkozni. Az »Athenaeum« folyvást buzgón gondoskodik a »Fővárosi Lapok« csinos kiállításáról és pontos szét­küldéséről, kérve az előfizetések mielőbbi megújítását. Előfizetési, ár: évnegyedre 4 fr­t, félévre 8, egész évre 16 frt. S az előfizetés az év bármely hónapjának elején történhetik. A posta-utalványok — vagy pénzes levelek — e cím alatt küldendők be: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának. Budapest.« A fekete ruhás menyasszony. (Elbeszélés.) Írta Sziklay János. (Folytatás.) A vér csakhamar megkezdte rendes keringését. Az a meghalt nővér úgy sem igen törődött vele. Hét éve majdnem, hogy nem hallatott magáról. El­lenben van egy másik nővér, nem is nővér. . . nem is tudja minek nevezze, minek szabad neveznie. Ennek a képe lebeg majd előtte, ha elszakadt húgának sírjá­nál fog imádkozni. És a­mint ezt gondolta, megkényesedett a szeme. — Elmegyek atyám a sirhoz, — mondá. — Hiszen anyám volt. Imádkozom érte. — Tedd azt fiam — biztató az ezredes. — Ne­ked több volt, mint nekem. Ervin tanárjával kereste föl a sirt. — Mégis jó szive van, ha makacs is — mondá magában a tanár, midőn megpillantotta a könyet a fiú szemében. Ervin pedig nem tudta, hogy mily sejtelem vagy emlék az, mely könyezésre ingerlő szemét . Atyja akaratából tovább is a régi tanár felügye­lete alatt maradt. Az iskolai év szörnyű lassúnak tetsző folyása megindult. A télen megújuló tánciskola hozott csak némi változatosságot az egyhangú életbe. Hanem tavaszszal megkezdődött a nagyobb diá­kok szereplése, a majális rendezése. Az egyetemre szoktató ez, megizleli a tanuló, hogyan kell két hóna­pig bevertetni a könyvet s egy hónap alatt bevágni mindazt, a­miről hónapokig megfeledkezett. A majális foglalta el Ervinnek is minden gon­dolatát. Rendezőnek választották, már a nevénél fogva is. És ő nagy örömmel állt neki a munkának. Az orvos nem tiltotta oly szigorúan a­­táncot, okkal­móddal még ajánlotta is. De ez nem szerzett volna oly örömöt Ervinnek, ha arra nem gondol, hogy Aranká­val fogja a táncok elsejét lejteni. Aranka legtöbb figyelemben őt részesítette, mind a mellett megelőzhette volna valaki, a­kit a leányka nem mert volna elutasítani, azért is sietett vele foglalkozni. Az első négyest odaigérte Aranka. Ervin sze­rette volna ugyan a másodikat megkapni, de nem mert ellenvetést tenni. Némiképen haragudott is, hogy annyira sietett, meg kellett volna várnia, míg más foglalkozik az elsőre Arankával, hogy aztán neki juthasson a második. Mikor eljött Verőéktől, akkor jutott eszébe, hogy az első csárdásra is kellett volna foglalkoznia. Annyira elmerült örömébe, hogy Ar­ankával teljes két órán át játszhatott négy kézre, hogy a csárdás kérésé­ről egészen megfeledkezett. No de három nap múlva ismét meglátogatta Verőéket. Csakhogy akkor már megkésett. Aranka oda­ígérte a csárdást Csere Ambrusnak, az aljárásbírónak. A majálist váró szép reménynek nagyon meg­­konyította ez a körülmény­ röpködő szárnyát. Csere Ambrusról azt beszélték a városban, hogy udvarol Arankának. A leányka éppen abba a korba jutott (el­múlt tizenhat éves), mikor megkezdődik a bálozás, a fiatal emberek bókolása utáni vágyás ideje. Hét­nyolc óra után, mikor minden valamire való család a sétatérre, a városka egyetlen üdülő helyére ment, hogy csevegéssel pihenjen a takaródéig, melyet a kö­zeli kaszárnyából jól odahallottak, elégszer találkoz­tak Arankával és Cserével a sétányon. S a­kik ismer­ték az eljárásbírót, mind bizonyították komoly ter­mészetét. Egy csöpp hajlandósága nem volt a csél­­csapságra, azért bizton feltételezhették róla, hogy nem szórakozásból, hanem igaz és állhatatos vonza­lomból közeledik egy leányhoz. Hogy ez a leány Aranka lehet, abban senki sem találhatott rendkívüli­­séget, a leányka meglepően fejlődött, a múlt nyáron fővárosi rokonainál időzött, a fővárosi élet s annak ha­tása alatt folytatott önművelése annyira megélesítő fogékony szellemi képességét, hogy alig volt más leány a városban, a­kivel oly élvezetes órákat lehe­tett volna tölteni, mint vele. Testi és szellemi báj egyesülten ébresztették az aljárásbiró úrban a von­zalmat, talán már szerelmet is. Az, hogy Aranka sze­gény leány, Csere Ambrus szándékára nézve legke­­vésbbé sem lehetett befolyással. Munkás, szerény igé­nyű ember volt, ezenkívül még nem is vagyontalan ; elvül vallotta, hogy nem pénzes, hanem egy jó, szor­galmas, szerény leányt vesz el inkább, mint egy olyan vagyonost, a­ki nincs úgy nevelve, hogy beérje kisza- i­tott jövedelmével. Ha legalább léha, pazarló, tivornyázó volna ez a Csere, olyan haszontalanság, mint sok vele egy ivású hivatalnok a megyén és a törvényszéken! . . . Akkor nem félne miatta ... De így ! És Ervin elszomorodva állt a diákság élére, mint rendező bizottsági tag, mikor az a gimnázium udvaráról, lobogókkal, harsogó zenével a nagy erdőre kivonult. Mire büszkélkedjék most, mikor nem ő lesz Aranka egyedüli táncosa ? Nem táncolta az első csárdást. Nem akart má­sodik le­nni, a­hol elsőnek akarta vágya. Inkább le­ült a korcsmáros sátorába. Víg pajtásság rikogatott már ott. Ma minden meg volt engedve. Az énektanár vezetése nélkül volt szabad dalolni, kurjongatni. Még az igazgató is közéjük vegyült. Egy nyolcadosztá­­lyú fel is köszöntötte rögtönzött beszéddel. És a kar rázendítette a himnuszt. Az igazgató a diákokkal éne­kelt. Hanem mikor az következett, hogy: jó kedvvel, bőséggel, az igazgató utána kiáltotta prózában: »no engem ugyan leöntöttek« .... végig csörgött reve­rendáján egy ügyetlen, vagy talán már bekortyolt diák bora. Volt erre nevetség, persze nem csak a diá­kok, hanem az úri vendégek között is. Ervin ott reked, ha Csere Ambrus el nem szólítja. — Aranka kisasszony hivatja, kis barátom! Kezdődik az első négyes. Miért nem áll szavának ? — Kis barátom! . . . Hm! És Ervin ismét idegesen összeharapta fogait. — Szemtelen! De ezt már csak magában gondolta. — No maga ugyan szép lovag. Itt hagyna pet­rezselyem-árulónak . — szólt rá Aranka, midőn kar­ját karjába ölte. — Itt volt a járásbiró. — felelt Ervin keserűen. Aranka nem értette el a célzást. — De hisz önnel foglalkoztam az első négyesre. Nem szép, hogy megfeledkezett róla. Ervinben működni kezdett a bor. Nyelve me­részebb jön. — Én nem feledkeztem meg , de maga szívesen megfeledkeznék rólam. — Hogy mondhat ilyet ? — A járásbiró . . . Az első figura megkezdésére jelet adott a zenekar. — Mit akar megint a járásbiróval ? — kérdi Aranka, mikor a tour-de-maine-re visszajött. — Azt, hogy. . . — Nézze, de gyönyörű szegfű, — szólalt meg Ambrus a táncosok mögött. — Most találtam egy fa alatt. — Köszönöm, válaszolt Aranka és keblére tűzte a virágot. Ervin elsápadt. Megkezdték a második figurát. Ervin egyre sá­­padtabb lett, majd hirtelen neki pirult. Ajka reszke­tett, izgatottan simítgatta homlokát. — Mi baja?—kérdé Aranka meglepve. — Baja van ? — Van. — Szegény Ervin. Akkor ne táncoljon to­vább ! — Ugy­e szeretné — szólt a fiú gúnyosan. — Nem értem önt. — felelt Aranka. — Megmondom a négyes után. Jöjjön egyszer körül velem. Megteszi ? — Miért ne ? — Köszönöm. (Folyt, köv.) D o r e 11 a. (Olasz beszély.) írta Eurico Castelnuovo. A hőmérő alig mutatott egy fokot a sempont fölött. Az eget fehér felhők borítják, melyek rosszat jósolnak; a levegő csípős fagyos — s én nem tudom mi ösztönözte arra signor Odoardót, hogy reggeli kilenc órakor, dolgozó szobájának nyitott ablakában állást foglaljon. Ej, ej, mégis azt hiszem kitaláltam én ennek az okát. A signor Odoardo ablakával szemközt esik a signora Evelina ablaka. E nő is, úgy látszik, üde le­vegőt akar színi. Házi pongyolájában ki is könyököl az ablakpárkányra. Szép, szőke fürtös haja minden pillanatban a homlokára hull s ő azt könnyed, ke­cses mozdulattal veti hátra. Az utca keskeny, így aztán könnyen lehet egyik oldalról a másikra átbeszélgetni. E szörnyű időben azonban csak két ablak van nyitva — a signor Odo­­ardoé, meg a signora Evelináé.

Next