Fővárosi Lapok 1885. október (234-264. szám)
1885-10-09 / 242. szám
Péntek, 1885. október 9. 242. szám. Huszonkettedik évfolyam. Fél évre..................................8 fit. Negyedévre............................4 fit. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. 1. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetési felhívását ajánljuk a műveit magyar olvasó közönség figyelmébe. Szeptember közepétől fogva a lap mindennap egy télies ivén jelenik meg s hétfőn és ünnepek utáni reggeleken is rendesen külön számot ad- Ékkép tetemesen megnagyobodva, sokkal több olvasmánynyal s nagyobb és újabb hírrovatokkal szolgál közönségének. S bár e tetemes és állandó megnagyobbitás azAthenaeum« társulatnak nagy anyagi áldozatába s a szerkesztőségnek sokkal több munkájába kerül: az előfizetési ár marad az eddigi: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre ifi írt. Halottak napján. (Gilm.) — A » Tűnő perceke-höl. — Tedd a szagos rezedát asztalunkra. A piros őszi rózsát hozd elő, S mint egykor májusban, szóljunk mi újra Szivünk felől. Nyújtsd kis kezed’, add megszoritni lopva, S ha látják is, nem bánom azt sem én; Mint egykor májusban, tekints mosolygva, Tekints felém. Minden sion úgy csillog, úgy ragyog ma, — Élet gyűl most a holtnak is szemén . Mint egykor májusban, oh jöjj szivemre s újra Légy az enyém. Luby Sándor. ------»-«HB----- Lydia. (Elbeszélés.) Irta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) — így csak ön ismeri társalkodónőmet — mondá vőlegényéhez fordulva, — miután ő tagadja azt; hangja fájdalmas volt és arca lángolt e szavak alatt. Az ifjú merészen emelte fel fejét. Szólni akart. Azt kiáltani, hogy ismerem és szeretem ! Hogy csak vele lehetek boldog, csak érte akarok élni, de Lydiának egy esdeklő pillantása, önkéntelen összekulcsolt kezei magához téríték, lefegyverezék, elvették bátorságát s halkan mondá: — Én hasonlón ma látom először a kisaszszonyt.. . Lydia eltűnt a függöny mögött. — Nagy szépsége vagy valamely hasonlatosság lepte meg ? — kérdé Laura, ki hajlandó volt elhinni a két részről hallott tagadást. — Nagy — szépsége! — mondá Alfréd s viszszahullt helyére. — Nagy szépsége, mi csodálatosan hatott reám. Laura a kandalló előtti székben foglalt helyet. Zavartnak, nyugtalannak érezte magát. Nem tudta miért, de fájó érzés rezegteté szívét. Könyek szöktek szemébe, de egyetlen kérdést sem mert intézni vőlegényéhez. A következő percek mély csendben teltek el, midőn Tübingenné belépett s Laurát felszólitá, hogy menjen vele atyjához, ki beszélni kíván vele. — Addig ön itt marad, Alfréd, — mondá a bankámé. — Azonnal visszajövünk. Alfréd egyedül maradt. Midőn a külső ajtó csukódását halla, felugrott, s ahhoz a függönyhöz sietett, hol Lydia eltűnt. Okvetetlen beszélni akart vele. Tudta, hogy nagy merészség, amit elkövet. Hogy menyasszonya minden pillanatban visszatérhet, vagy bárki más. De mit bánta ő ! Felejtve volt minden fogadás, minden eskü, mindaz, amit célul, hálául kitűzött maga elé. Csak egy volt előtte, egy vágy, egy óhajtás Lydiával beszélni, s megkérdezni tőle, hogy jött e házba, és azt akarta tudni, velük fog-e menni Arleinbe. . . . Nem messze kellett menni. A szőnyegajtót félrehúzva, Lydia annak közelében állt a mellékszobában, egy székhez támaszkodva, majdnem ájultan. Tovább nem birták vinni lábai, a nem várt, nem gyanított csapás elszédíté. Alfréd gyorsan közeledett hozzá. — Miért csalt meg ? — kérdé a leány feljajdulva. — Miért hazudott. Ki kényszerité erre. Már — akkor — vőlegény volt ? — Velünk fog jönni Arleinbe ? — kérdé Locxon, tudva, hogy csak pár szót válthat vele, s magyarázatokra nincs idő. Lydia nem felelt. — Velünk jön? — kérdé elfojtott lélegzettel. — Mondja, hogy »igen«, gyorsan, távoznom kell, az istenre kérem. — Megyek, de nem ön, hanem amaz angyal miatt, ki boldogtalan lenne, ha gyanakodnék s csalódnék önben , — viszonzá a leány sírva. — Egyikünknek boldogtalannak kell lenni. Legyek én ! Az ifjú gyorsan megfordult, és vissza sietett helyére. A boudok még üres volt, s ő kezére hajtott fővel szemlélte a tüzet. Nyugodt külsővel várta vissza menyasszonyát, pedig szíve oly lázasan vert, mintha ki akarna ugrani kebléből. Ujjongott belsejében minden. Most már örömmel, elragadtatással nézett elé mindennek, ami következni fog. Az esküvőnek, az utazásnak, a falusi unalomnak, s különösen a regényes fekvésű Arleinnak: hol mézes heteit fogja élni, hol övé lesz a menny minden boldogságával, minden kincsével, mert hiszen Lydia ott lesz közelében. Ezzel a tudattal, ezzel az elragadtatással fogadta a nem sokára visszatérő Laurát. Lépett másnap az oltárhoz, hogy örök szerelmet esküdjék neki, s utazott el a kies fekvésű Arleinba, mit Tübingen fejedelmi pompával rendeztetett be az uj pár számára, és érkezett meg nejével, ki szívét, lelkét, boldogságát fekteté e házasságba, s milliomjait vitte e szövetségbe férjének, ki egyetlen garassal sem birt e földön. Ki tudhatta volna megmondani a jövőt, mely átláthatatlan homályba van burkolva, az emberi szemek előtt. VIII. Arnéin egyike volt Felső-Ausztria legkiesb fekvésű helyeinek, s ez időben nagyszerű látványt nyújtott a magas hóval födött hegyláncolat oldalában. Kellemes, meleg szobák fogadták a megérkező párt, kik az első napokat a nagy kiterjedésű kastély új és pompás berendezésének megtekintésével tölték, s mert hideg, zord téli idő uralkodott a vidéken, egészen termeikre voltak utalva. Lydia mindjárt az első nap kikérte magának azon szabadalmat, hogy szobáiban lehessen, s csak akkor volt Locxonnéval, ha férje az istállókba, vagy rövid sétára ment, hova neje őt a hóval borított, csúszós utakon nem követhető. Laura megadta ez engedélyt, s Lydia többnyire „A fekete gyémántokéból. — Töredék. — Irta Jókai Mór. Első felvonás, hatodik jelenés. Személyek: Berend Iván bányatulajdonos (a dráma hőse.) Tarac bányamunkás, Bondaváry Anna grófnő és leánya Angela, ki titkon Ivánba szerelmes. (Tarac balról jő s Iván ajtaján csönget.) Iván (kilépve az ajtón .) Nos, mi baj ? Tarac: A grófné van itt Bondavárról. Iván: Egyedül ? Tarac: A fiatal is vele van. Iván: Ugyan rosszkor jőnek. Vezesd ide. (A két grófnő úti öltönyben jő.) Anna : (Sorgnonját szeme elé tartva, Ivánhoz.) Kérem, Berend Iván úrral szeretnénk találkozni. Vezessen hozzá. Iván: Én vagyok az a Berend Iván. Anna : Ön az a Berend Iván ? (Leányához, Angélához .) Hallod ezt Angela ? Ez itt Berend Iván ? A mi múlt évi kedves vendégünk. A mágneslovag, ki vonta magához a nőket. A gavallérok mintaképe. Ez az alak! Hát ráismersz, mi ? Angela: Oh én igy ismerek rá legjobban. (Kezét nyújtja Ivánnak.) Iván: Bizony grófné, ez a bányásznak a toilette-je. (Kezet csókol Annának.) Anna : Nagyszerű ! Mintha csak a sütőkemencéből jönne. Iván: Eltalálta grófné. Éppen onnan jövök. Anna : Mit főz ön ? Iván : Holmi gázakat. . Anna : Gázakat! Akkor kérem, ne vezessen be a szobájába. Csak maradjunk ide künn. Angela : Hát nekem szabad bepillantanom ? Anna: De valamihez ne nyúlj, mert rögtön fölé repülsz a levegőbe. (Angela fölmegy a tornácra s kíváncsian vizsgálja a különféle vegytani műszereket.) Anna: És ugyan mit készít ön ezen a veszedelmes konyháján ? Iván: Ne higyje, grófné, hogy aranycsinálással foglalkozom. (). annál sokkal hasznosabb titkon töröm a fejemet, oly titkon, mely a szegény embereket megvédi s a gazdagokat boldogítja. Anna: Angela, jer ide! Berend úr érdekes dolgokat mond. Angéla (visszasiet:) Oh én minden szavára hallgatok. Iván: Látja grófné, ma minden munkásom pihen s még három nap igy fog lézengeni. A kőszénbánya tele van könséggel. A bányász ilyenkor azt mondja: »viheder jár!« Egy könnyelműen felnyitott Davy-lámpa ilyenkor az egész vihedert felrobbanthatja s akkor a bányában dolgozók százával veszve vannak. Egy részök talán még életben marad, eltemetve a romok közé ; de azokat is nehéz kiszabadítani, mert a láng egyúttal meggyujtotta az egész tárnát s a széngáz megfojtja a behatolókat. Hát én azt a titkot keresem, mivel lehetne az ilyen meggyuladt kőszénbányát rögtön és biztosan eloltani ? Angela : Az igazán nemes föladat. S ennek áldozta ön egész életét ? Iván: Nem áldozat, gyönyör ez ! A természettudomány az istenbe mélyedés gyönyörűsége. Anna: S még mindig olyan askéta-életet él ? Nincs még neje ? Iván: Van. A szikla. Mi értjük egymást, a hideg kő s az élő szellem szerelme egy új lényt teremt a világra, akinek neve áldás lesz a földön. (Angélához :) Ugyan kérem grófnő, nem nevet a bombasztjaimon ? Angela: Én értem és érzem, amit ön mond. Megengedi, hogy »családjánál« tisztelegjek. (Fölsiet a tornácra s a gépeket vizsgálja.) Anna: Mi önhöz búcsúlátogatásra jöttünk. Eladjuk a bondavári uradalmat. Egy milliót kínálnak értte. Iván: Igen jól meg van fizetve. Anna: Nem csak azért. Angela lányom férjhez megy. Salista herceg veszi el. Ön ismeri a herceget ? Iván: Egyszer-kétszer beszéltem vele, de híréből még jobban. (Félre:) Angela ki nem állhatta őt. És hozzá megy. Ah minő diadal volna az, ha most azt mondhatnám : ime, nekem is van menyasszonyom s bemutathatnám a szénhordó leányt. (Evila bányászleányra gondol. Annához:) Fogadja szerencsekivánataimat a grófné. Anna : Azt azonban tudja ön, hogy a mi családi vagyonunk hitbizomány: az egészet a fiam örökli. A leányomé csak az anyai birtok: Bondavár. Ha a herceg veszi el, annak hozományt kell adnom. Iván: Természetes. A hercegi koronához nem illik más, csak a millió. S jó a vevő ? Anna : Kérdést sem szenved. A »Nagy Frigyláda« veszi meg. Az első pénzhatalom Európában. Iván: Nem ismerem. Anna: Azonban egy kis akadály van az eladásnál. Ön az én hegyeim közt — hogy is mondják csak ? — »turzás« útján fölfedezte a kőszenet s ez által valami előjogot szerzett magának. Hát a vevő társulat ennek az előjognak az átengedéséhez köti a szerződés helybenhagyását.