Fővárosi Lapok, 1886. március (23. évfolyam, 60-90. szám)
1886-03-13 / 72. szám
Szombat, 1886. március 13. 72. szám. Huszonharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: W Előfizetések Előfizetési dij: gl A ff lg Ijg^ .|| | § H fi ff a kiadóhivatalba ......................sói cita w m#*db oUdatlan w hbiEh■ (Budapest, ...egyedíTre . . . ...4M. ^ r Athenaeum-épület) Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. 01/YTTA TJACIT T A DAIT A dombrádi majális. (Elbeszélés.) Vértesi Arguidtól. I. A dombrádi majálisok híresek voltak messze földön. Nógrádból, Gömörből is lejött a fiatalság. Az egész Mátra vidékén emlegették azt a mulatságot egy álló esztendeig. Némelyik meg holta napjáig. Ma már az is csak árnyéka a réginek. Még megvan a nagy tölgyfa, a melyik alatt Várallyay Gábor hatvanezer forintot játszott el egy éjszaka két szál faggyúgyertya mellett s akkor táncolni ment. Abban az időben nem fukarkodtak még az emberek. Tarcsay Abris százasokkal tapasztotta be a cigánynak az egész ábrázatját bűfelejtőül, mikor jó kedvében fejéhez találta vágni a boros palackot. Ma már az emberek mulatni se tudnak, a táncot is csak úgy immel-ámmal járják. Azt kellett volna megnézni, mikor Korláth Gyuszi, meg a Macskásy fiúk mulattak ! Azt mondja az egyik Macskásy gyerek Gyuszinak: »Odaadom pajtás a négy lovamat, ha ezt a táncot átengeded nekem.« Egy szép kis leánynyal indult volna el Gyuszi épen, aki félig-meddig menyasszonya volt a Macskásy fiúnak. Azt mondja rá Korláth Gyuszi: »Én meg odadom a zsombolyi pusztámat, ha egész este evvel a kis lyánynyal táncolhatok«. Kissé fejekbe szállt már akkor a bor. »No hát kezet rá.« — szólt a Macskásy gyerek nevetve. A zsombolyi pusztát meg is kapta, de a menyasszonyát elvesztette. Száz ilyen történetet is tudna mondani a régi híres dombrádi majálisokról Szentgyörgyi Peti, de hát kinek beszéljen ? Más világ ez ma már. Tudja isten, még a fák is úgy elsatnyultak azóta. Az idő is: olyan se hideg, se meleg, mint az emberek. — De csak beszéljen Peti bácsi, — ostromolja a fiatalság és kérdezgetik majd ezt, majd meg amazt hogy is volt hát! Szentgyörgyi Peti (soha sem lesz belőle Péter) egyet biccent a szürke fejével, egyet ránt a vállán s hátraszegi a nyakát. Hám, hát mit mondjon el ? A Sziráki Zsófi történetét. Azt akarnák hallani. — Nem nektek való az gyatra népség, — veti oda Peti bácsi. Hanem azért mégis elmondja. Csak egy kicsit leöblíti előbb a torkát abból a jóféle visontaiból, mert nagyon kiszárad ám ebbe a sok beszédbe. A vén korhely fenékig üríti ki poharát s a nyelvével is csettent utána. Ez már fáin ital volt. Csak nincs párja a visontainak. Az olyan szelíd, jámbor, mint a jól nevelt lyány, csak aztán veszi észre az ember, hogy csupa tűz. Akár Sziráky Zsófi. Tyü! teringettél! az volt ám a lány! Ma nem terem már több olyan. Mikor apjával, meg egy göthös vén nénjével (mert az édesanyja régen meghalt) a dombrádi majálisra jöttek, hát az egész fiatalság majd megbódult érte. Pedig tudtuk, hogy a vén Sziráky nem sokat adhat vele, mert az öreg nagy úri házat tartott s elköltötte volna a Krisztus palástját is. De akkor nem volt még telekkönyv, hogy abból lehetett volna megbecsülni, melyik leány mit ér. De még mi is másforma legények voltunk, mint ti ma, nem afféle kapzsi lesipuskások. Tudtuk, hogy Sziráky Menyusnak annyi az adóssága, mint a hajaszála a fején, de azért lett volna a leánynak kérője, minden ujjára itt is. Hanem az öreg Sziráky nagyon dölyfös ember volt, válogatott a famíliákban s alig talált a maga nemzetségéhez méltót. Utoljára mégis megállapodott, hogy Tihanyi Vince jó lesz. Csak az volt a bökkenő, hogy Vince is mint jó magam, a Szilvási gróf kompániájába tartoztunk, Sziráky Menyusnak pedig már akkor kifelé állt a lába a fehér tollas pártból. Nagyon járkáltak körülte a papok s ígérgették, hogy igy meg úgy, a királyi tanácsosság bizonyos, aztán a Sélyey báró jószágainak a curátorsága is. Az a sequestrum eltart egy emberöltőig s úri módon meg lehet abból élni, ha kicseppenne a vicispánságból. De avval nem érte be, hogy ő maga átpártolt a fekete tollasok táborába, hanem Vincét is szerette volna magával vinni, mert az legalább száz voks lett volna. Tudták, hogy a felszegi nemesség a tüzbe is utána megy Tihanyi Vincének. Az öreg ház próbálgatta szép szerével, hogy édes öcsém, hát így meg amúgy, már amint szokták. De Vincével nem mehetett semmire. Akkor aztán a vastagabb végit fogta. Kereken megmondta, hogy ő ilyen embernek nem adja a lányát. Pedig már az egész vármegyében vőlegénynek és menyasszonynak tekintették őket s Tihanyi Vince az ócska kastélyt is kiépíttette Vámoson, hogy gyönyörűség volt rá nézni. Akár egy hercegkisasszonyt hozhatott volna oda. Hát még a négy lova! Csak anynyit mondok, hogy azóta se láttam olyan négyes cugot. Repdesett a szíve, amelyik lány meglátta: hej ! ha őt vinné az a négy ló az esküvőre! Aztán most, hogy semmiből semmi se legyen ? — Ne tegyen ki bátyám az egész vármegye csúfságára, — könyörgött Vince az öreg Szirákynak. De mennél jobban könyörgött, annál makacsabb lett a vén ember. Nyilván azt gondolta: országot is adtak már egy szép leányért, nem egy rongyos fehér tollat. Ha Vincének megjön az esze, hát egy darabig még várnak rá, ha addig se jön meg, hát akad ám más kérő is. — Akad az, neked is akad más menyasszony, — vigasztalta Vincét a Szilvási gróf. — Soh se instáld a vén bitangot! Hát ott lett volna mindjárt a három Sárdy lány. Egyik szebb mint a másik. Aztán Regéczy Mili, a ki leggazdagabb volt az egész megyében. A Szilvási gróf eleget biztatta Vincét: A „Tizek“ társulata. II. Minél több határozottság mutatkozott a tizeknél, annál nagyobb volt a szerkesztők zavara s töprengése, hogy mikép tudják a társulatot szerződése felbontására rávenni. P. Horváth Lázár, a Honderű szerkesztője, folyvást gúnyolta ősét, igy akarván leplezett boszúságát eltakarni. Korainak tartja, — úgymond — ez ifjú kezdőknek a journalistika szárnyai alól való kiröppenését, mielőtt az szellemüket biztos, röptűvé edzhette volna, de azért sok szerencsét kíván nekik a Pesti füzetekhez, amelyekre, gondolá, nem fogják oly könnyen megnyerni az engedélyt. Vachott csak mosolygott magában. Várjatok csak, mondá, majd megtréfálom én a ti komoly szerződésieket, majd meghiusítom én a ti ünnepélyes fogadástokat, csak hadd jöjön el a munkaszünet ideje!... Egyedül Plankenburg tűrte a dolgot békével, amelyet sokkal komolyabban fogott fel, mint szerkesztőtársai. Hanem a »tizek társulatának« nem kedvezett a szerencse. Egyfelől Vachott Imre némi kíméletlenséget követett el irányukban, másfelől a Pesti füzetekre sehogysem kaptak engedélyt. Vachott t. i. azt a tréfát követte el a társulaton, hogy mikorra a visszavonulás határideje beállott, mindjárt a júliusi első számban közlött egyszerre öt tagtól különféle dolgozatokat *), mit azzal indokol emlékiratában, hogy hiszen a honoráriumot rég kifizette érték. Tréfája azonban kissé ízetlennek tűnt fel előttünk. Látszik, hogy ő, mint az ifjú íróknak, úgyszólván, pártfogója, sokat tartott magára és szövetségeket csak komikus oldalról tudta felfogni, a mi által bennök méltó boszuságot keltett.Vachottnak máskép kell vala eljárni, bármennyit fizetett is a kéziratokért s a fiatal írókban is becsülnie kell vala a komoly elhatározást, az adott szó szentségét. Mi természetesebb, mint hogy a társulat e nevetségessé tételt, e hamis kijátszást megbeszélni igyekezett. Csakhamar megkezdődött a tanácskozás, gyülésezés, hogy a sértést megtorolják. Végre abban állapodtak meg, hogy Petőfi egy nyilatkozatot tesz közzé aPesti Divatlapé.-ban, amelyben szigorúan tiltakozik az egész társulat nevében oly bánásmód ellen, melyben őket a szerkesztő részesítette. Gondolhatjuk, hogy Petőfi az indulat első rohamában nem valami simán fogalmazta a nyilatkozatot, amelyet maga vitt Vachotthoz.Vachott sem vette már ekkor tréfára a dolgot. Megtagadta a nyilatkozat közzétételét s Petőfit jó vastagon lehordta. Keményen összevesztek. Petőfi párbajra hivta,Vachott megtagadta.Mire aztán Petőfi nem épen válogatott szavakban adta tudtára, hogy nincs benne egy csepp férfiasság, egy csepp becsület, összeszidta végre amúgy katonásan s távozott. Nem tudjuk, mi alapja van Vachott állításának, hogy Petőfi később, nyugodtabb, perceiben megbánta tettét. Mi, ha jól emlékezünk, épen ellenkezőt olvastunk Petőfinek Aranyhoz intézett egyik kiadatlan levelében, amelyben Petőfi e tényt már egy év múlva írja le körülbelől s meg is látszik minden során, menynyire fel van ellene indulva. Pedig egy év múlva eléggé lecsillapulhatott volna. Sőt inti barátját, Aranyt, hogy Vachottal semmi komolyabb irodalmi összeköttetést ne kezdjen, mert így, meg úgy megjárja. Látszik, hogy Petőfi nem könnyen feledte a sértést, kijátszást. Nem csodálkozunk, ha ilyen dologban nem értette el a tréfát. Másfelől azonban a lap engedélye is sokáig késett, mivel, hogy Jókai szavait idézzük, a laptulajdon akkor szabadalom volt s gondoskodtak róla, hogy három magyar szépirodalmi lapnál több ne legyen a világon. Abban az időben nagyon hosszadalmas volt az engedély megszerzése bármilyen lapra is s még a helytartótanács pártoló fölterjesztését is sok-szor elvetette az udvari kancellária, néha a legcsekéyebb ürügy alatt. így történt a »tizek társulatának« folyamodványával is.Az engedélyt megtagadták.Minek előre alig látott következménye az volt, hogy az egy évi fogadalom erejénél fogva el kellenémulniok, mivel az önálló munkák nem oly könnyen jöttek, mint előre hitték. Nem írhattak sehova, pedig a honoráriumra rá lettek volna szorulva. Mindegy, a fogadást ————^■———^— meg kell tartaniok, migcsak az adott szót vissza nem adják egymásnak kölcsönösen, amit meg egyik sem mert indítványozni. Hogy szabaduljanak e kényelmetlen helyzetből ? Felbontsák-e a szerződést, fölterjeszszék-e újra a folyamodványt, vagy meddig tartogassák kész műveiket fiókba zárva ? Hiszen eddig már a közönség és szerkesztők figyelmét nagyjából magukra vonták. S most? Amazok titkolni s rejtegetni igyekeznek boszankodásukat, emez végkép elhidegül irántuk. Valószínű, hogy ekkor már maguk is megbánták tettüket. Azt hitték, hogy a közönség pártolása csökken a szépirodalmi lapok iránt, mihelyt ők visszavonulnak. Csalódtak. A közönség alig érezte hiányukat, de ők nagyon érezték a közönségét. A néphez, mondá Jókai a forradalom alatt, beszélni, kell, mert aki nem beszél, azt elfelejti. Igaza van. Őket is elfeledte volna nemsokára, ha újabb, sikerült művekkel nem igyekeznek való tetszését megnyerni, mi ugyan nem volt nehéz, de nekik egy évig is élni kellett, mi pedig akkor is, mint most, a legelső s legfáradságosabb feladat volt. Régibb íróink majd mind elvonultak már ekkor a journalistika teréről, azon biztos reményben, hogy az új nemzedék legjobb tehetsége szerint pótolja helyöket. Kissé különös volt azonban előttük, hogy lassan kint holmi »csürhe nép« lepi el az irodalmat s a szerkesztők mégis büszkén hirdetik, hogy ők a legkitűnőbb tehetségeket csoportosítják maguk körül. A valóban kitűnő tehetségekre kemény kritikát alkalmaznak, hogy feledtessék őket némileg a közönséggel. Ez ellen, meg a Petőfi hallgatagsága ellen szólal fel az öreg Szemere Pál egy hozzá intézett nyílt levélben, amely, kétségkívül nagyon érdekes lévén, egész terjedelmében itt következik: »Nagyérdemű férfi, becsült barátom! Nem egyszer teszek szemrehányást magamnak a miatt, hogy oly sokáig késedelmeskedem, felőled és lantászatod felől közönségünk előtt szólani — ha csak azt, amit és valamit is. Az az átkozott túlszerénység, való igaz nevén : gyávaság! De hiában. Sok év, s annál kevesebb erély! Pedig, — legalább én úgy sejtem — versiróinkra nézve, néhányra tudnillik, fölvilágositó szövétnekecske gyanánt fognék szolgálhatni. Hiszem . *) Petőfitől: a »Változás«, Obernyiktől: »A bálkirálynő«, Degrétől: »A pesti uracs«, Lisznyaitól: a »Rab»«, Tompától: »A Tisza rétje ég« . . .